Vannak dalok, amelyeket semmilyen médiakörnyezet nem tud kiirtani a köztudatból, mert akármivel is próbálkozhatnak a távközlést és a közbeszédet leuraló, olcsó giccsben utazó gagyisták, a közönség szívében akkor is, azért is tovább élnek. Tévé kikapcs, internet lekapcs, az átkozott médianyomasztás és agymosás helyett beindul a valódi buli: belecsap a banda, jönnek a spontán beszálló közönségtagok és vendégzenészek, majd a teli torokból üvöltött külföldi és magyar rockalapvetések. Ez a Cement.
Régóta szerettem volna megnézni egy Cement-koncertet, méghozzá amennyire csak lehet, hazai pályán. Csodákat regéltek ugyanis a helyi rockerek a legendás soroksári estékről, miként a messzi földről a Texas Pubba zarándokoló zenészbarátok is szuperlatívuszokban nyilatkoztak az ottani bulikról. Egy fesztiválos fellépésükön már magam is meggyőződhettem a Korbelics Koppány vezette társulat őrületes rock and roll show-járól és átütő színpadi jelenlétéről. Alig vártam hát az alkalmat, hogy végre egy olyan napon játsszanak a Texasban, amikor nincs más dolgom. Ez persze most sem jött össze teljesen, mert egy Slogan-koncertről rohantam át a város egyik feléből a másikba, mindenesetre sikerült – és ismét a padlón keresgéltem az állkapcsomat…
Már a helyszín is megadta az alaphangulatot, hiszen a Dél-pesti Kórház közelében lévő cowboykocsma rendkívül egyedi miliőt áraszt, mely szavak nélkül is árulkodik a törzsközönség rebellis mentalitásáról. Mikor pedig egy ilyen házibuliszerű koncerten még a csilláron is lógnak, és nagyjából nulla távolság van a zenészek meg a velük egy emberként éneklő közönség között, az egyszerűen leírhatatlan élmény.
Aki még nem volt ilyen rendezvényen, képzeljen el egy klasszikus kocsmai jelenetet bármelyik Tarr Béla-filmből, a lehető legautentikusabb környezetben, hamisítatlan kocsmai arcokkal, meg egy valag olyan hagyományőrző rockerrel, akik utoljára talán 1986-ban frissítettek a ruhatárukon – csak épp depresszió, kilátástalanság és letargia helyett valami lakodalmi szintű, vagy lottóötös utáni fékevesztett jókedvvel, mókával és kacagással. A nép teli torokból üvölti a kedvenc dalait, miközben a széplányokat és szépasszonyokat pedig önfeledten táncoltatják a legények a valódi rock örökzöldjeit jelentő talpalávalóra.
Mindez a gyakorlatban teljesen úgy néz ki, mint mikor a fateromék 1961 körül belecsaptak ebbe az egészbe: tehát nincs éles átmenet a zenekar és a közönség között. Aki akar, beszállhat. A hangszer- és zenészcsere is éppúgy belefér, mint mondjuk mikor a dobos kimegy cigiszünetre, és a többiek nélküle folytatják. A setlist sincs kőbe vésve: ha valaki odaszédeleg valamelyik muzsikushoz egy üveg sörrel a kezében, és bemond egy dalt, az jó eséllyel hamarosan el is hangzik. Akár úgy is, ha nem tudja a zenekar minden tagja, vagy épp a közönségből kell valakinek besegítenie a szövegbe, énekbe, vokálba.
Ez így leírva súlyos káosznak tűnhet – bizonyos szempontból az is –, de a szertelenség mögött mély emberi kapcsolatok, évtizedes barátságok, szeretet, bajtársiasság és testvériség van. Egy olyan, egy húron pendülő, azonos értékeket valló, hiteles és jókedvű társaság ez, amelynek tagjai tényleg élnek-halnak a rock- és metalzenékért, miközben mindannyian rengeteg klasszikust ismerő, univerzális nótafák. Ezt a fajta együttélést és együttlélegzést soha az életben nem fogják megérteni azok a hangszertulajdonosok, akik görcsösen zenekarnak titulálják a saját csapatukat, miközben fogalmuk sincs az együttes lényegéről – sem a szűkebb bandájukon belül, sem a közönségüket önmagukkal egyenrangúnak tekintve.
Naivan azt gondoltam, hogy majd diszkréten készítek pár fotót, illetve felveszek egy órányi videóanyagot, hogy a kiválogatott legjobb pillanatokból legyen mivel illusztrálni a koncertbeszámolót. Ebből is látszik, hogy nem voltam még Cementen a Texasban. Kezdjük azzal, hogy miután megérkeztem, be se tudtam menni! Majd mikor cserélődtek az emberek – cigisek ki, kintiek be –, ugyan már be tudtam jutni, de szinte csak hátakat láttam, ráadásul beszorultam a tömeg folyamatos jövés-menésébe. Később aztán bedolgoztam magam egészen előre, de akkor meg olyan közel voltak a srácok, hogy csak vékony csíkokat tudtam rögzíteni az arcokból, hangszerekből, alakokból. Amint pedig egy kicsit távolabb dőltem, azonnal beugrott valaki elém, mert sürgősen be kellett segítenie a vokálba, vagy dal közben kezdte el zsibbasztani a trió valamelyik tagját, hogy minek kéne még aznap este feltétlenül elhangoznia. Kitartó és makacs ember vagyok, nehezen engedek el dolgokat, főleg a zenei archiválás ügyében, de hamar be kellett lássam: itt ma nem lesz szabályos videó vagy példás sajtófotó…
Ennek megfelelően a műsor utolsó harmadából vannak már olyan snittek, melyeken látszik is valami a zenekarból, de azok sem teljesek. Részint, mert továbbra is nagy volt a mozgolódás, konkrétan szinte másodpercenként lökte meg valaki a hátam a nagy jövés-menésben, részint, mert ad hoc kezdődtek a számok vagy folytak át spontán egymásba, a Cement medley amúgy egy külön állatfaj, így csak loholtam volna az események után, mígnem végleg elengedtem a dolgot.
Viszont közben engem is rendesen magával ragadott a hangulat, így aztán felhőtlen örömmel fogadtam, amikor a Cement, a banda vendégei és a rejtői alakokat sem nélkülöző közönség közösen előadta a magyar rock alapvetéseit. Azokat a jó értelemben vett slágereket, melyek minden kereskedelmi vagy közmédiás akusztikai környezetszennyezés ellenére sem kopnak ki a köztudatból. Olyan maradandó Edda, Bikini, Beatrice, Fonográf, Piramis, Hobo Blues Band, Stress, Bergendy, Hungaria, Karthago, Dinamit, Mini, HitRock, Illés, Omega, Korál, Pokolgép, Skorpió, Kugli, Lord, Tankcsapda, Metro, V’Moto-Rock, Ossian, Neoton, P. Mobil, P. Box, Varga Miklós, Máté Péter, Deák Bill Gyula – és még jövő estig sorolhatnánk – klasszikusokat, melyek szinte már népdalokká nemesedve minden valamirevaló kárpát-medencei keresztelő, lagzi, ballagás, tejfakasztó buli és egyéb ünnepség elmaradhatatlan alapnótái. De úgy, hogy még a dalok közti rövid szünetekben sem maradt abba az éneklés. Fél perc tanakodás valamin a gitárnál, közben a dobos önmagát kísérve spontán gyorsan elénekli a közönséggel a Hol van a szó javarészét…
Levonva a tanulságot, legközelebb meg sem próbálok ilyen céllal rögzíteni, inkább elfelejtem egy-két órára, mitől óvott a doktor bácsi. Használhatóbb felvételt meg majd valamelyik művházas koncerten készítek, ahová intézek egy olyan fotóst is, aki bírja a gyűrődést. Pózőröknek és nyalókagyerekeknek ugyanis esélyük sincs a Cement amúgy végtelenül kedves és jófej, de meglehetősen aktív és öntörvényű közönsége között.
A Korbelics Koppány gitár, ének, Sevcov Alex basszusgitár és Korbelics István „Koxy” dob felállású alapcsapat ezúttal is kiegészült néhány sztárvendéggel, illetve hasonló népszerűségnek örvendő helyi arccal. A teljesség igénye nélkül, akiket már bent láttam és hallottam: beszállt a buliba Lőrincz Tibi a Stress együttesből, Szabó Anett, a Zöld Csillag Jazz Kft. egykori énekesnője, Takács József basszusgitárvirtuóz, a OneHeadedMan kiválósága, de még Pásztorfy Norbert „Jegenye” is gyakran magához ragadott egy mikrofont a keverőpult mögött. Csak semmi pánik, gyerekek…
Ilyen kedves, színes kavalkádot eddig csak vidéken láttam, illetve a határokon túli magyar közösségekben tapasztaltam – mindezt a fővárosban megélni ritka nagy kiváltság és valódi unikum. Legközelebb iszom is egyet az egészségükre, miközben a Hunyd le a szemed lírájára vagy a Csókkirály dögös ritmusaira még az utcai járókelőket és a szomszéd háztömbben dolgozó pincérnőket is alaposan megtáncoltatják…
Mindehhez fűszerként adj még néhány elévülhetetlen Twisted Sister-, Rainbow-, Dio- és Ozzy-slágert – és még a föld is megremeg! Tizennyolctól nyolcvannyolcig mindenki táncolt, tapsolt és énekelt, meg talán még azon innen és százon túl is. Ez a Cement.
Hazafelé baktatva, némileg már lehűlve a hideg őszi fuvallatoktól, már főleg arra gondoltam, mennyire örülne ennek Németh Oszi, Benkő Laci, Balázs Fecó vagy Bill. Hiszen nincs is szebb annál, mikor a slágereid nemcsak túlélnek téged, hanem népdalokká érve egy nemzet kultúrájának betonbiztos, kitörölhetetlen alappilléreivé válnak. Hajrá Cement! Nyomjad, Koppány! Rázd meg jól, ha szédít a rock and roll!
