2022. június 24. – Miskolc

Mindig öröm, ha egy külföldi zenekar érkezik hazánkba, pláne, ha először. Aztán ha ez a zenekar tinikorunk bálványainak zenéjét játssza, az már csak hab a tortán. Úgyhogy nagyon vártam a Doors Alive koncertjét a legendás miskolci Gárdonyi Parkban június 24-én – noha épp néhány héttel előtte értékeltem újra a Jim Morrisonhoz fűződő viszonyomat.

Fura, amikor elérkezik a „bálványok alkonya”, az az életszakasz, amelyben egészen más szemmel nézed zsengekorod rajongásának tárgyát. Morrisont most inkább látom egy elviselhetetlen, arrogáns, agresszív és egoista pöcs fickó bőrébe bújt, traumákkal teli, érzékeny, lázadó és tehetséges gyereknek, aki sokkal jobb sorsra lett volna érdemes, és semmiképp sem követendő példaként kell rá hivatkozni. A zenéjük azonban tagadhatatlanul kortalan és zseniális, és nagyon kíváncsi voltam, milyen hatással van a józan, felnőtt énemre 2022 nyarán.

Előzenekarként a miskolci Mizrab érkezett Szabó Gábor szerzeményeinek tolmácsolásával, majd még világosban jöttek a színpadra az angolok. Először kicsit feszengősen indult a buli, talán a túlzott világosság miatt, fel is jegyeztem magamnak, hogy „sterilizált ajtók” lesz a cikk címe. A zenekar is kissé álmoskásan, bágyadtan kezdett bele, a közönség sem taposta egymást, kicsit inkább lounge hangulat volt, barátkoztunk. Egyedül talán Varga Norbert, a zenekar miskolci származású billentyűse, az „Acélvárosi Ray Manzarek” (haha!) játszott igazán átéléssel – igaz, ő már bemelegített a Mizrabbal, hiszen oda is beugrott zongorázni.

Az énekes, Mike Griffioen elsőre valamiféle „Metálos Morrison” hatását keltette, aztán néhány pillanat alatt teljesen magával ragadott. Gyakran mondják tribute bandák énekeseire, hogy mennyire hasonlít a hangjuk a megidézettére, de ezek hallatán általában csak pislogni szoktam: vajon akik ezt állítják, mégis mit hallanak? De Mike hangja bizonyos regiszterekben tényleg egy az egyben úgy hangzik, mintha Jimbo állna a színpadon, egész egyszerűen elképesztő volt, a hideg futkosott a hátamon.

Néhány dal után a közönség is elkezdett feloldódni, volt önkívületben táncoló hippi, részeg bekiabáló, összesimuló páros, csillogó szemű hatvanas házaspár, minden dalt végigéneklő élrajongó zenekaros pólóban. Jó sokan lettek hirtelen, a tömeg hullámzott, lüktetett, mint minden rendes koncerten, ment a közönségénekeltetés, még az olyan, nem épp hallgatóbarát szerzeményeken, mint a Not to Touch the Earth is bulizott mindenki. És itt jöttem rá a zenekar népszerűségének és zsenialitásának kulcsára: ők azzal tisztelegnek a The Doors emléke előtt, hogy nem szállnak fel a slágerek vezette haknivonatra. Nyilván vannak elmaradhatatlan és kihagyhatatlan dalok, mint a Light My Fire, Riders on the Storm, Break on Through vagy a The End. (Mondjuk személy szerint baromira hiányoltam az egyik legikonikusabb és a világtörténelem legkirályabb számát, az LA Womant – amivel nem voltam egyedül, mások hajthatatlan bekiabálásaiból sejteni lehetett, hogy többekben is hagyott némi hiányérzetet a dal kimaradása.) De ezen kívül kevésbé ismert nóták is gyakran felcsendültek, amelyekkel tényleg olyan hangulatot varázsoltak a Gárdonyi Parkba, mintha egy eredeti The Doors buliban lettünk volna 1968-ban.

Az átkötő szövegek, poénok, improvizációk, reagálások a közönség bekiabálásaira és a dalok közti szavalatok is mind természetesnek hatottak, egyáltalán nem keltették utánzás, vagy egy jól megkomponált színpadi show érzetét. A közel kétórás koncert végén kritika és „áll nélkül” mentünk haza. Péntek este egy igazi The Doors koncerten voltunk és pont.

Azonban nemcsak a miskolci közönség érezte jól magát, hanem a zenekar is, Varga Norbit régi ismerősként csíptem el pár mondat erejéig a cikkhez.

– Nagyon jól éreztük magunkat, én és a zenésztársaim is, a közönség tökéletes volt! Minden országban kicsit más a publikum, másképp viselkednek, reagálnak a koncerten. Miskolc nagyon kellemes volt, azt lehetett tapasztalni, hogy az emberek érezték a muzsikát, reagáltak az improvizatív elemekre, jó volt a kapcsolat velük – mondta a billentyűs, aki az előzenekarként fellépő Mizrabban is hangszer mögé ült.

Norbi jópár évvel ezelőtt egy miskolci Doors Tribute Bandben már játszott együtt a Mizrab dobosával, Kiss Rolival és a gitárosával, Zagyva Norberttel, illetve a mikrofon mögül most távolmaradó Hollai Ádámmal. Adta tehát magát a kérdés: milyen volt?

– Érdekes volt régi barátokkal találkozni, és hosszú idő után együtt zenélni. Miskolc nagyon sokat változott az elmúlt 17 évben, ahogyan én látom, nagyrészt pozitív irányba. Nekem szebbnek és nyitottabbnak tűnik a város, mint amire emlékszem – tette hozzá.

A beszélgetés közben felmerült, hogy a két véglet között mozog a repertoár: a kihagyhatatlan slágerek és a zeneileg lehengerlő, de kevésbé ismert dalok közt. Megkérdeztük, ez mennyire tudatos műsorépítés?

– A műsorral kapcsolatban teljesen igazad van. Természetesen van pár kihagyhatatlan dal, ezért tudatosnak kell lennünk a szerkesztésnél. De persze nem lehet mindig mindenkinek kedvezni, úgyhogy folyamatosan változtatjuk a műsort, és nagyon sokat improvizálunk, miközben természetesen próbalunk hűek maradni a Doors hangzásvilágához.

Fotók: Barna Laczy