Klasszikusok rockritmusban VI. - Baroque ’n’ Roll II.

A Malmsteen-akta I. (Johann Sebastian Bach)

Ha hosszasan figyeljük a köztéri szobrokat, láthatjuk rajtuk azokat az előbb apró, majd egyre szembetűnőbb változásokat, amelyeket az eltelt idő, az évszakok és persze az emberi jelenlét produkál. A sárgán csillogó réz zöldes árnyalatot kap, a kőszobrok megtelnek graffitikkel, a bronszobrok szép lassan elsötétednek. Mindezektől eltekintve a szoborságuk lényege nem változik, még akkor sem, ha ledöntik őket, hiszen ebben az esetben majd emléktábla hirdeti, hogy itt állt az a bizonyos szobor, ami már valahol máshol épült be – a köztudat után – esetleg egy lakóházba.

Tudom, ez kezdésként kacifántosan hangzik, pedig látszólag nagyon egyszerű fogást találni az Y.J.Malmsteen életművön. Ha alaposan vizsgáljuk az elmúlt 40 évet (1983-ban, 19 évesen mutatkozott be a svéd gitárvirtuóz a Steeler nevű amcsi bandában), munkássága pontosan olyan megosztó, mint Yngwie személyisége. Ettől eltekintve vagy pontosan ezért is, a szobrának ott van a helye gitárhősök képzeletbeli csarnokában.

Egy pár dolgot az elején szeretnék leszögezni, amik egyébként félreértésekre adhatnának okot. Malmsteen első négy albuma revelációként hatott rám is ugyanúgy, mint az akkori gitáros generáció, azóta nagynevű játékosaira. A neo-klasszikus stílus dallamosságával, felépítettségével, virtuozitásával, valóban elképesztő hatást tett az ember hallójárataira, nem beszélve arról, hogy a rock/metál fejek ennek köszönhetően elkezdtek leásni az olyan zeneszerzők munkásságához, mint Bach vagy Paganini, hogy csak a két sarokkövet említsem.

A bibi is pontosan ebben van elrejtve. Ugyanis Bach és Paganini zenetörténeti korban, gondolatvilágban, elképzelésben a lehető legtávolabb áll egymástól a klasszikus zene berkein belül. Mint mondjuk Tolsztoj és Raymond Chandler, ha irodalmi asszociációt keresnék rá. Mindkettőre van igény, de nehezen él meg egymás mellett. „Kivéve a gyevi bírót” és Malmsteen-t. Őt ugyanis már gyermekkorában elvarázsolta mindkét szerző (és persze még jónéhány barokk mester, pl. Vivaldi vagy éppen, Albinoni), ezért aztán semmi más nem érdekelte csak a gitározás, amelyet a liberális svéd nevelési elvek szerint az édesanyja teljes mértékben támogatott is.

Osszuk hát két részre vizsgálódásunkat és az „akta” első része szóljon a különbségekről, amelyek felmerülnek a svéd úriember és az általa preferált barokk szerzők és azon belül is, Johann Sebastian Bach között.

S.D.G.

Nem, nincs még vége a cikknek és bár ez egy szignó, nem az én monogramom kibővítése valamilyen becenév rövidítésével, hanem Johann Sebastian Bach műveit – leggyakrabban a kantátáit – lezáró jelentős három betű. „SOLI DEO GLORIA” – „Egyedül Istené a dicsőség.” Ha ezt az alázatot nem értjük meg Bach és más barokk mesterek művészetében, akkor sosem tudunk majd belelátni az igazán nagy művek rejtett kincseibe. Persze kinek van erre ideje manapság, hiszen percről-percre változik és zajlik az élet a TikTok-on és egyéb platformokon. Ugyanakkor biztos vagyok benne – legalábbis a Malmsteen által átdolgozott darabokból erre következtetek -, hogy őt valójában a klasszikus zene harmóniavilága – abból is a szomorú dúr = összhangzatos moll és a szűkített skála, amelyben ott van a diabolus in musica, alias szűk kvint – fogta meg és persze a hangszeres áriák szépsége, valamint a hegedűk szomorú dallamai. A leglényegesebb momentum – S.D.G. –, az alázat hallhatóan elmaradt.

Mit is írhatnék Bachról úgy, hogy a róla szóló vaskos könyvekben, még a műjegyzék is hosszabb, mint egy ilyen cikk terjedelme. Talán azt az elképesztő tényt, hogy a zenetörténet egyértelműen legfontosabb zeneszerzője gyakorlatilag egész életét – két kiruccanáson kívül – egy kb.150 km-es sugarú körben élte le, miközben Malmsteen számtalan alkalommal turnézta végig a világot. Mégis azt kell mondjam, Patak János Sebestyén (Beethoven szerint: „bár Pataknak hívják, sokkal inkább Óceánnak kellene nevezni!”) sokkal messzebbre jutott, pedig anno nem voltak autók és/vagy repülők.

Kicsit legyünk büszkék, hiszen Bach egy picit a mi Johann Sebastianunk is, hiszen a nagy ős Vitus ’Veit’ Bach Magyarországon élt a 16. század végén, amíg a lutheránusokat ért támadások vissza nem űzték hazájába, német területre. Ő maga, bár molnár és pék volt, remekül citerázott és a zenei tehetség utódaiban egyre erősebb lett, így mire Johann Sebastian 1685-ben megszületett, a legalább négy generációra visszavezethető zenészelődök között volt városi muzsikus, orgonista, kántor és udvari zenész egyaránt. Egy akkori anekdota szerint annyi zenész volt a családban, hogy a thüringiai családi bázis környékén, ha üresedés volt egy hangszeren, akkor nem is muzsikust kerestek, hanem „csak” egy Bach-ot.

E ritkaságszámba menő örökség birtokosaként, Bach-ban már igen kicsi gyermekként megmutatkozott a tehetség, a tudásvágy és a zene szeretete. A leírásokból kiderül, hogy őt nem tanítani kellett, hanem sokkal inkább csillapítani óriási tudásszomját. A karvezetősdit játszó négyéves fiút, aki a zenemester édesapa templomi kara által énekelt többszólamú korált első hallásra megjegyzi, szinte el kellett tiltani a csembalótól, hogy ne fogjon túl korán a nemes hangszer tanulmányozásához. Nem volt szükség arra, hogy messziről hívjanak hozzá mestert, mert apja maga is zenetanító volt. A hatgyermekes család kitűnő kórust és zenekart adott ki, amelyben boldogan játszott kis hegedűjén a legkisebb gyermek is, addig a pillanatig, hogy 10 éves korában rövid idő leforgása alatt árvaságra jutott és nevelését egy – szintén zenész – testvére vállalta el.

Életrajzírói szerint Bach egyik legfőbb jellemvonása az igazsághoz való ragaszkodása volt. Szigorúságát, pontosságát bizonyítja, hogy Németföld kikezdhetetlen orgonaszakértőjének tartották, aki tiszteletet keltett pártatlanságával. Nem állotta a középszerűséget, annál többre becsülte a tehetséget, de csak akkor, ha szorgalommal párosult. Semmiféle simulékonyság nem volt rá jellemző, így a városi hatóságok és más feljebbvalói nem szívlelték az ingerlékeny és “szent haragú” zeneigazgatót. Sajnálatos, hogy ezekkel az erényekkel már abban a korban is nehéz volt boldogulni, olyannyira, hogy amikor Weimar-i állásából el akart jönni – és a városi tanács ezt nem akarta engedni -, őszinteségével megharagítva nem egy potentátot, végül egy hónapra börtönbe került. Ő azonban a „fegyencedzés” és a „Szeretlek Ica” tetoválás felvarratása helyett inkább megírta, de legalábbis fejben megkomponálta a „Das Wohltemperiertes Klavier” első kötetét, amiről elég annyit tudni, hogy 24 prelúdiumot és fúgát tartalmaz és azóta is a billentyűjátékosok bibliája. (Meg persze azt, hogy az első darab – C-dúr prelúdium BWV 846 – a zenetörténet egyik leghíresebb akkordmenete, amely éppúgy megihlette Gounod-ot, mint Richard Clayderman-t.)

Gyorsan tegyük hozzá, hogy ez csak Bach egyik arca volt. Termékenysége nem csak zenei vonalon volt jelentős, de két felesége 20 gyermekkel ajándékozta meg. Sajnálatos azonban, hogy a húsz gyermekből csak 10 érte meg a felnőttkort, azonban „kárpótlásképpen” hat fia közül öt zenész lett, folytatva a családi hagyományt. Ha mai fejjel belegondolunk, hogy ilyen tragédiák árnyékában élt teljes életet, folyamatos „csatazajban” alkotott, időrendje hétről-hétre úgy nézett ki, hogy heti hét nap komponált, a kottáit letisztázta, majd később a tisztázásban segédkezőket ellenőrizte, az új darabot betanította, majd az előadást levezényelte és közben, utolsó 27 évében a lipcsei Tamás templom kórusiskolájában tanított is, leszögezhetjük: ez emberfeletti teljesítmény.

Mindemellett ne gondoljuk, hogy Bach-ra nem hatottak az elődök és kortársak. Versenyműveihez (olaszul: concerto) például az olasz barokk szerzők darabjai szolgáltak alapul. Ezekben a darabokban a szólista áll szemben az őt kísérő zenekarral. Abban a korban, amikor a zenés előadások nagy része templomokban zajlott, a szerzők előszeretettel használták ki a helyszín akusztikai adottságait és az előadókat a belső tér különböző pontjain állították föl, ezáltal igazi sztereo hatást érhettek el és ténylegesen „összecsaptak” egymással a résztvevők az akusztikai térben. Malmsteen, éppen úgy, mint Bach, szintén az olaszok felé fordult, persze kevésbé analizálta a műveket, inkább csak a formák érdekelték, leginkább Vivaldi concerto-i.

Térjünk hát vissza a 20. és 21. századba, nézzük meg újra, hogy skandináv gitárhősünk miképp próbálta a barokk hagyományokat ápolni és/vagy újra értelmezni! Az első lemezén (Yngwie Malmsteen’s Rising Force – 1984, Polydor) mindjárt két barokk kompozíció is előkerül. Johann Krieger Bourrée-ja, amely eredetileg csembalóra íródott, de gyakran előveszik klasszikus gitáron is. A szerző még Bach kortársa volt, bár jóval előbb született. A mű nehézségére nézve nem mérhető Malmsteen tudásához, kifejezetten tanuló darab, persze ettől függetlenül hangulatos. Hogy miért kapta az Evil Eye elnevezést, arra csak a mester tudna választ adni.

Az ezt követő szerzemény, a hangzatos címet viselő Icarus’ Dream Suite Op. 4. Ez a dal több sebből is vérzik. Némi metal felütés után az Albinoni Adagio főtémáját interpretálja a gitárhős ékes hangon és szerencsére itt még nem húzza-nyúzza úgy, mint a koncerteken, ahol kénye-kedve szerint alázza porig az amúgy is hányatatott sorsú darabot. Tomaso Albinoni még barokk viszonylatban is különc szerző volt. Bár a legnagyobb mesterek kortársa (Bach, Vivaldi, Handel), de senkivel sem ápolt semmilyen kapcsolatot, noha Bach például kifejezetten követte pályafutását, sőt egy-két darabját át is dolgozta. Annak ellenére, hogy a kutatások szerint valójában ő a concerto-nak, mint műfajnak a megteremtője (nem pedig Vivaldi), mégsem ezek miatt ismerjük, hanem pont az előbb említett Adagio miatt, amely viszont csak töredékében az ő alkotása. Valójában Remo Giazotto 20. századi zenetörténész állította össze egy-két fennmaradt részletből. Nem véletlen, hogy a darabot hallgatva inkább a romantika jut eszünkbe, mint a valódi barokk és erőteljes emocionális tartalma miatt temetések könnyfakasztó kísérőjévé vált. Másrészről a szvit (suite) valójában tánctételek sorozata volna, amit ez a szerzemény csak nyomaiban tartalmaz.

A következő négy Malmsteen lemezen (Marching Out – Trilogy – Odyssey – Eclipse) inkább csak hatásában kerül elő a barokk és a romantika, meg persze a gitározás hegedűszerűségében. A gitár nyakán hosszanti irányban futkározás, a folyamatos arpeggio játék, valamint a skálák, szintén a vonós hangszerekre hajazó díszítettsége valóban unikum volt abban az időben a blues alapú – tisztelet a kivételnek – szólisták között. Malmsteen több interjúban is kikérte magának, amikor azzal vádolták, Uli John Roth-ot és persze Blackmore-t nyúlja. „Én nem azoktól a fickóktól tanultam, akik Bach-ot és Vivaldit hallgatták, hanem Bachot és Vivaldit hallgattam és úgy alakítottam ki ezt a stílust.” Szó se róla, az egyik legszebb és leginkább barokk/klasszikus pillanat az Odyssey (1988) lemezen található Dreamin’ című ballada, amiben a mester valóban alárendeli az eszköztárát és egóját a barokk vonalvezetésű és Bach-hoz hasonló cirkalmakat tartalmazó gyönyörű melódiának és persze Joe Lynn Turner elképesztő hangjának.

1992-ben megjelenik a Fire & Ice és rajta a No mercy című dal. Nos, valóban „nincs irgalom”, ledarálják benne a jó öreg Bach Badinerie tételét a D-dúr zenekari szvitből BWV 1068. Itt az eredeti fuvolaszólót vállalja be a mester a gitárján, de sajnos se nem csillog, se nem domborodik. Igazából évődés vagy bolondozás a szó (badinerie) valódi jelentése, a szerzeményből azonban inkább a „szeretem a viccet, de nem értem” kategória rajzolódik ki.

Megint hosszú szünet következik a feldolgozások tekintetében, amiben persze az is közrejátszik, hogy a svéd gitárhős – úgy tűnik – most már tényleg elhiszi magáról, hogy a régi nagyok szintjén tud komponálni és saját versenyművet ír, amelyet a cikk második részében szeretnék boncolgatni, mert a mű hatásaiban sokkal inkább Paganini jelenik meg, mintsem a barokk mesterek.

A következő valódi átdolgozás a 2005-ös Unleash the Fury albumon jelenik meg. Értetlenül állok a dolog előtt újra, mert ez Bach egyik legemblematikusabb darabja, a BWV 578-as (nem alváz vagy motorszám, hanem a szerző műveinek listáján történő elhelyezkedés sorszáma) g-moll fúga, amit leginkább orgonán szoktak előadni. Köztudott, hogy ott legalább három szólamot/dallamot tud egyszerre játszani a játékos, lévén két kéz és jobb esetben két láb, utóbbiakkal a basszus pedálokat kezelheti. Mit csinál Malmsteen? Három gitársávon felveszi a három szólamot, kemény 1:01 időtartamban (az eredeti kb. a háromszorosa). Kérdezem én, ezzel mit bizonyított és kinek?

Nagyon fontos lenne még azt is megértenünk Bach zenéjével kapcsolatban, hogy ő az ellenpont technika és a polifónia nagymestere volt. Ez laikus nyelvezetre fordítva annyit tesz, hogyha a nagy slágereket hallgatjuk, ott mindig csak egy fő dallam van, ez általában fütyülhető, megjegyezhető. Minden egyéb szólam ennek van alárendelve, ezért hívják kíséretnek. Bach-nál viszont egyszerre több egyenértékű dallam jelenik meg, vagy ugyanaz a dallam sok szólamban is megjelenik utánzás-szerűen, és a többi szólam próbálja ellensúlyozni a fődallam dominanciáját, tehát gyakorlatilag „küzd ellene”, persze mindezt fantasztikusan – mondhatni matematikai pontossággal és szabályszerűségek alapján – megszerkesztve. Ez az a kompozíciós technika, ami a mai pop/rock zenében egyszerűen nem él meg. Ezért aztán Malmsteen, ahogy már említettem csak szörfözik a barokk zene hullámainak tetején, de mélytengeri merülést nem vállal.

Ez hát Yngwie és Johann Sebastian esete, röviden elmesélve, nyitva hagyván az ajtót, hogy legközelebb besétálhasson rajta egy igazi Malmsteen rokonlélek, Niccoló Paganini és az ő művészete, titkai és a svéd zenészre gyakorolt mágikus hatása.

Folytatjuk!

„Kötelező” nézni és hallgatnivaló:

Egy szenvedélyes élet (Bach dokumentumfilm)