4CD+DVD restored & remastered box set
Repertoire Records / BBC / Studio Hamburg Enterprises 2023
2023-ban is folytatódott a Renaissance archívum módszeres feldolgozása. Ezúttal egy ötkorongos gyűjteményt bocsátottak ki, mely a szimfonikus-progresszív-folk-rock csapat korai időszakának rádiós- és tévés szerepléseit gyűjtötte csokorba.
Five Live Yardbirds
A Yardbirds együttes első, Top Topham gitárossal felálló formációja nem sok nyomot hagyott maga után. Pedig már nem sokkal a megalapulásuk után rájuk mosolygott a szerencse, mikor is a richmondi Crawdaddy Clubban átvehették a Rolling Stones-tól a házi zenekar megtisztelő és egyben roppant helyi népszerűséget jelentő posztját.
Ellentétben a második, Eric Clapton nevével fémjelzett korszakkal, mely időszak alatt világszinten is berobbant a banda. Ugyanis nem volt elég Eric már akkor is mindenki számára egyértelműen nyilvánvaló zsenialitása, hanem ráadásként a Crawdaddy impresszáriója, Giorgio Gomelsky is a hónuk alá nyúlt. Aki hamar be is szervezte őket II. Sonny Boy Williamson kísérőzenekarának, majd producerként sem tétlenkedett, így az 1963-as, ’64-es országos turnékon készült élő felvételekből két komplett nagylemez is született. Mire a Yardbirds legénysége 1964 februárjában aláírta az első lemezszerződését, már bőven népszerűbbek voltak a legendás bluesman-nél, Clapton pedig végleg felsőszinten jegyzett gitárossá, megkérdőjelezhetetlen márkanévvé vált. A második Williamson pont úgy járt az ifjú titánokkal, mint nem sokkal korábban Tony Sheridan a Beatles fiúkkal.
Mindehhez persze a többiek zsenialitása is kellett. Elsősorban a frontember Keith Relf egyedi hangja, karizmája és színpadi jelenléte. Chris Dreja gitáros, későbbi basszusgitáros univerzális művészi vénája, mely mind a rajzolásban, mint a fotózásban kitűnt. Valamint legalább olyan fontos volt Jim McCarty dobos és Paul Samwell-Smith basszusgitáros egyaránt ragyogó észjárása és a különböző helyzetek adta kihívásokra adott gyors és hatékony reakcióik. Ami persze nem volt csoda, hiszen a zenélés mellett Jim brókerként dolgozott, Paul pedig már akkor is produceri álmait szövögette, melyek célkitűzései messze túlmutattak azon az egyszerű tényen, hogy zenészként jóval könnyebben juthat az ember élvezeti cikkekhez, illetve csak rövid ideig tartó kis ismeretségekhez, mint átlagmelósként.
Roger The Engineer
A tehetség mindenáron való előretörésének indulata és a sok dudás átka persze ezúttal is megmutatkozott. Ami egy ilyen környezetben nyilván művészi- és koncepcionális nézeteltérésekben kulminálódott. Mindenesetre Eric Clapton kilépett, hogy aztán az évtized végéig szuperprodukcióktól szuperprodukciókig, supergroupoktól supergroupokig haladjon egyre feljebb és feljebb. De a Yardbirds nemcsak, hogy lazán túlélte a lassúkezű blueslegenda távozását, de Jeff Beck érkezésével még szintet is léptek.
A Beck korszakban ugyanis már nem csak a legnagyobbakat érték utol, amikor is a jobbnál jobb listás szerzeményeiket az élő előadásokon már a Beatlemániához hasonló hisztérikus reakciók kísérték, de zeneileg is sikerült új utakat találniuk. Ezért aztán az évtized közepére a Yardbirds már a legfontosabb útkereső, az úttörő, útmutató előadók közé tartozott. Az úgynevezett brit invázió azon szűk elitjébe, akiknek a dalait még évtizedekkel később is a legnagyobbak tűzték műsorukra. A Ritchie Blackmore vezette Rainbow-tól a Boney M-ig, Gary Moore-tól a Deep Purple-ig.
Nagyítás
1966 nyarán Paul Samwell-Smith kilépett a bandából, hogy teljes egészében a lemezproduceri karrierjére összpontosíthasson. Helyét rövid időre Jimmy Page vette át, majd végül úgy szilárdult meg a felállás, hogy Page a basszusgitárról szólóra váltott, miközben az addigi ritmusgitáros, Chris Dreja lett a Yardbirds basszusgitárosa. Az új, két szólógitáros formáció egyből egy szuperprodukcióban, Michelangelo Antonioni Blow-Up című filmjében mutatkozhatott be. Melynek ikonikus gitártörős jelenete egy nemzedék számára jelentett mintát és egyben görbe tükröt. A Yardbirds ezzel végleg túllépett a beat, blues és rock színtereken, az együttes összkultúrális értelemben is igazodási ponttá, mindenki által értett idézendő jelenséggé, ezáltal popkultúrális ikonná vált.
Little Games
A tehetség ilyen fokú felhalmozódása, illetve a sok dudás domináns viselkedése azonban újabb törésekhez vezetett. Előbb az egyik vezető szólógitáros, Jeff Beck lépett ki a zenekarból. Ami után a Yardbirds kvartettként folytatta a pályafutását. A koncerteken maradt is az addigi felállás, de a stúdiófelvételeken Page mellett már főleg John Paul Jones és Dougie Wright működött közre. Ez, valamint a további koncepcionális nézeteltérések újabb vitákhoz vezettek, így hát a feloldhatatlannak tűnő ellentétek okán a Yardbirds 1968 nyarán feloszlott.
New Yardbirds, Led Zeppelin
A szakítást követően Chris Dreja Jimmy Page-dzsel tartott, de végül úgy döntött, hogy mégis befejezi az aktív zenélést, hogy rockfotós karrierjére összpontosíthasson. Ezután Page az új együttesével még lejátszotta az eredetileg még a Yardbirds számára szervezett koncerteket, majd az időlegesen New Yardbirds elnevezéssel turnézó csapat 1968 októberében Led Zeppelin-re változtatta a nevét. Gyorsan stúdióba is vonultak, és a következő év januárjában már meg is jelent a Zeppelin bemutatkozó albuma, amivel egy szédületes diadalmenet vette kezdetét.
Az első Led Zeppelin LP persze részben még a Yardbirds örökséget vitte tovább, hiszen a korabeli blues klasszikusok radikális átdolgozásai, illetve a Page által jegyzett Yardbirds koncertfavoritok ugyanúgy megtalálhatók a korongon, mint a szabad kísérletezés eredményeként született előremutató darabok, a ’70-es évek hard rock és folk-rock világának etalonjai és egyéb előképei. Mindenesetre a Zeppelin mindvégig hű maradt a Yardbirds örökséghez, hiszen sosem ragadtak le egy sémánál, hanem mindig is megőrizték a művészi függetlenségüket, mindvégig kísérleteztek, keresték-kutatták az új zenei formákat.
Together, Renaissance
Eközben a Yardbirds kreatív magja is újra aktivizálta magát. Az utolsó Yardbirds felállás másik két tagja, Keith Relf és Jim McCarty szintén együtt maradtak, előbb 1968-ban Together néven alkottak akusztikus duót. Majd ’69 januárjában kibővítették a projektet. Mint többször elmondták, a Yardbirds vége felé már elegük volt a kemény rockból, úgy érezték mindent elmondtak, amit e módon akartak, ezért egy jóval szelídebb, egyben költőibb és népiesebb irányba kívántak fordulni.
A szakítás tehát szorosan összefüggött az alapító tagok azon törekvéseivel, hogy egy újfajta fúziós zenével kívántak foglalkozni. A prog rock, az akusztikus folk és az európai klasszikus zene elemeinek és formanyelvének ötvözésével, illetve egy modern, elektronikus, mégis organikusnak ható és szimfonikusnak tűnő hangásvilág kikísérletezésével. Keith és Jim ezért megalapították a Renaissance névre keresztelt új együttesüket, mely a Cream és a Led Zeppelin után már a harmadik ex-Yardbirds supergroup volt. (Néhány hónapra rá pedig Clapton szintén hasonló projektbe kezdett a Blind Faith együttessel.)
Az eredeti Renaissance produkcióban három Yardbirds alapító működött közre: Paul Samwell-Smith producer, Jim McCarty dobos, perkás, vokalista, dalszerző és Keith Relf gitáros, herflis, énekes, vokalista, dalszerző. Hozzájuk csatlakozott Keith húga, Jane Relf énekes, perkás, vokalista. Továbbá Louis Cennamo basszusgitáros, aki korábban mások mellett II. Sonny Boy Williamson-t és Chuck Berry-t is kísérte. Valamint, John Hawken billentyűs, a Cruisers Rock Combo és a Nashville Teens egykori zongoristája, illetve orgonistája, aki a Renaissance kompozíciókban csembalózott is.
Az első Renaissance album munkálatai 1969 tavaszán kezdődtek Paul Samwell-Smith és Andy Johns hangmérnök, lemezproducer irányításával. Relfék pedig sikerrel teljesítették a kitűzött célt, hiszen a ’69 novemberében a boltok polcaira került debütalbum új színt hozott a zenei világba, mely a maga nemében legalább annyira jól sikerült és fontos alkotás, mint a Zeppelin első nagylemeze. Főleg, hogy Cennamo ugyanúgy kísérletezett a hegedűvonó rockzenei használatával, miként Page is.
Live Fillmore West and Other Adventures
A két Relf fémjelezte Renaissance korszak összes tévé- és rádiófelvételét összegző gyűjteményt 2022-re ígérte a kiadó, de az ötlemezes kiadvány végül átcsúszott 2023 tavaszára. A négy CD-ből és egy DVD-ből álló monstre anyag egy része megjelent már korábban, de vágott, szerkesztett, rövidített formában. Ráadásul az elvileg rádiós licenceken alapult hanghordozók jogi háttere körül sem volt minden esetben minden rendben.
Maga a kiadvány úgy néz ki, hogy az öt optikai lemez és a két vastag booklet, két normál CD-tokban helyezkedik el, melyet egy masszív kartonhuzat fog egybe. A gyűjtemény nem csak zenei tartalmát tekintve etalon, hanem a kivitelét is. A kartonhuzat tényleg kartonhuzat, nem pedig színes rajzlap, melyet csak a parasztvakító sajtóanyag láttatna díszdoboznak. A vaskos kísérő-anyag precíz és pontos. Az ismertető tényleg ismertet, nem pedig vetít. A nyomdai anyag nincs tele elütéssel és tárgyi tévedéssel. Mondhatnánk persze, hogy ezek csak a pénzünkért járó minimális elvárások, de jelenleg sajnos mégiscsak a tisztességes munka megy ritkaságszámba, nem pedig a nyerészkedés és kontárkodás.
A szolid alapdesign végigvonul a kiadvány összes elemén, beleértve a korongcímkéket és a DVD-menüjét is. Így egy könnyen kezelhető, könnyen azonosítható, egységes arculatú gyűjteményt birtokolhatunk, persze csak miután megfizettük az alkotók áldozatos munkáját.
CD 1 – Live at Fillmore West, San Francisco March 1970
Az első korongon a korábban részben már megjelent Fillmore West buli hallható. Az egyéb felvételekkel kevert Live+Direct vagy Live Fillmore West 1970 kiadásoktól eltérően azonban most csak és kizárólag erről az egy előadásról hallható egy egységes felvétel. Ráadásul a helyreállított teljes hanganyagban olyan nóták is szerepelnek, melyek nem kerültek fel stúdióváltozatban az első kis- és nagylemezre.
Nem véletlen, hogy a nagy gyűjtemény ezen, a rajongók által régóta áhított része önállóan, dupla LP formában is megjelent.
CD 2 – Live in Europe 1969-70
A második CD egy koncertválogatás, mely az 1969-es helsinki-i és stockholmi, valamint az 1970-es montreux-i előadásokból tartalmaz részleteket. Bár a tracklista sokban hasonlít az előző lemezéhez, külön élmény hallgatni, hogy Jim-ék hol és hányféle formában adták elő ugyanazokat a szerzeményeket.
CD 3 – Live in Cincinnati, at Beat-Club Germany, in London in Paris 1969-70
Harmadjára egy újabb al-gyűjteményt kapunk, 1969-es londoni, valamint 1970-es cincinatti, brémai és párizsi felvételekből, további ritkaságokkal. Melyek javarészt a DVD-n is látható tévészereplések, illetve tévéközvetítések hanganyagai.
CD 4 – Live at the BBC plus Rarities and Demos 1969-70
A negyedik CD műsorának első részében az 1969-es és 1970-es BBC felvételeket hallhatjuk. Majd egy demó- és ritkasággyűjtemény következik, olyan érdekességekkel, mint a Carpet Of The Sun eredeti, Jane Relf énekelte változata, a Together Now szimfonikus verziója, a Statues zenekari demója, vagy a Schizom című film zenéje. Korábban ezekből is csöpögtettek itt-ott néhányat, de ez így egyben tömény gyönyör. Az eleddig kiadatlan felvételek pedig tényleg már csak hab a tortán.
DVD
A végére pedig egy újabb nagy ütés maradt: a korabeli fellelhető és kiadható tévés anyagok összesítése. Az anyag egy 1969-es BBC interjúval indít, mely először 1970-ben került adásba. A színes tévéműsor a bemutatkozó album stúdió-felvételeinek időszakát örökíti meg. Benne interjúkkal, valamint Paul Samwell-Smith és Andy Johns tevékenységének megörökítésével. Melyet egy londoni koncerten rögzített Island előadással koronáztak meg.
Még felvételről és fél évszázad távlatából is nagyszerű élmény ezt a zsenibrigádot munka közben látni és hallani. Ráadásul karrierjük csúcsán, a kreativitásuk csúcsidőszakában. Nem lehetünk eléggé hálásak a BBC-nek, hogy vették a fáradságot és kiszálltak a Renaissance bázisára, illetve koncertjére.
A második anyag egy ’70-es párizsi fellépés részlete, fekete-fehérben. Egy csodás Island verzióval.
A szintén 1970-es Beat-Club felvételek (Island, Kings And Queens) már korábban is megjelentek, a Kings & Queens DVD-n, a Binky Cullom korszak filmes hagyatékával egyetemben. Mégis, kötelezően itt a helyük újra, hiszen nemcsak, hogy hozzátartoznak a Relf érához, hanem egyenesen ékkövei annak. Az elkészült és fennmaradt legjobb minőségű filmfelvételek, ráadásul színesben.
A nagyjából negyvenpercnyi filmanyag minden másodperce aranyat ér. Külön öröm Louis Cennamo virtuóz basszusjátékát látni. Döbbenetes az a lazaság, ahogy muzsikál. A lehető legbonyolultabb figurákat is lazán kirázza a kisujjából és persze a többiből is. Komolyzenei igényességű és minőségű produkció, teljesen élőben, hiba és utómunka nélkül. Rendkívül hálásak lehetünk, hogyha több nem is, legalább ez a két dal profin fényképezett mozgóképen is fennmaradt az utókornak.
Folytatjuk!
