Idén 55 éve, 1968 nyarán jelent meg a Pink Floyd második nagylemeze, mely sok tekintetben a legjobb, legelőremutatóbb és legkülönlegesebb az együttesen és külön-külön is etalonnak számító életműkben. A Saucerful Of Secrets az első és egyetlen album, melyen a Pink Floyd mindkét klasszikus felállásnak minden tagja hallható hangszeresként és szólóénekesként. Ráadásul mind az öten kivették a részüket a dalszerzésből is.

További különlegesség, hogy szintén ez az egyetlen Pink Floyd LP, melyen Richard Wright a domináns hang, a vezető énekes. Ugyanis A Saucerful Of Secrets hét dalából kettőt részben, kettőt pedig teljes egészében Rick énekel, valamint az alapvetően instrumentális címadó szvitben hallható szöveg nélküli kórus feléneklésében is részt vett.

Sorozatunk harmadik részében a nagylemez tartalmát boncolgatjuk.

A pszichedelikus fényshow és koncertélmény inspirálta, Marvel érintettségű lemezborító hét track-et rejt, összesen tizenegy tételben, melyek egymással és egyéb korábbi vagy későbbi Pink Floyd művekkel is kapcsolatban állnak. A Saucerful Of Secrets, vagyis az Egy csészealjnyi titok cím pedig elég jól összefoglalja az akkori nyugati közhangulatot. Legalábbis azokét, akiket akkoriban megérintettek a hidegháborús hangulat elől a sci-fibe, képregényekbe, keleti miszticizmusba menekülő csoportok szubkultúrális témái. Illetve azokét, akik azért mélyebben is elgondolkodtak azon, hogy pont az idő tájt szaporodtak meg az UFO-észlelések, mikor a nagyhatalmak őrült versenyfutásba kezdtek az atomkor különféle titkos légi járműveinek kifejlesztésének elsőségéért.

Pink Floyd 1968

Let There be More Light

A Saucerful Of Secrets nagylemez A-oldala ugyanúgy egy sci-fi témával nyit, mint elődje. De míg a Piper At The Gates Of Dawn esetében teljesen egyértelmű Syd Barrett szövege, addig a Let There Be More Light oly annyira tömve van történelmi és popkultúrális utalásokkal, hogy akár önmagában is megérne egy könyvet, ha minden szálat a kellő alapossággal ki szeretnénk bontani.

Maga a cím ismét egy bibliai parafrázis, a „Legyen világosság!” kibővítése, mely ebben a tekintetben az első lemezen hallható legelső hivatalosan publikált Waters szerzemény, a Take Up Thy Stethoscope And Walk (Fogd a sztetoszkópod és járj!) egyenes és egyben logikus folytatása. (Bizonyos elméletek szerint már itt is a képregényhős Strange-re utal a „Doctor Doctor!” felszólítás. De ez most itt messzire vezetne, ami nem ennek a fejezetnek a témája.)

A szöveget illetően pedig a Pink Floyddal kapcsolatban nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy egy olyan, a sci-fiért, az űrutazásért és a képregényekért lelkesedő fiatal társaság ragadott hangszereket, melynek tagjai már kamaszkorukban is rendkívüli olvasottsággal és átlagon felüli műveltséggel rendelkeztek. De míg az Astronomy Domine egyértelműen a Dan Dare képregény egyfajta zenés változata, addig Roger Waters valami elképesztően összetett szöveget alkotott a maga első sci-fijére.

A dal egyből azzal indít, hogy egy idegen úrhajó landolt a RAF Mildenhall repülőtéren, hogy kapcsolatot teremtsen az emberi fajjal. A helyszín -valószínűleg szándékosan- sokszorosan áthallásos. Részint, mert hadászati támaszpont, mely fontos bázisa volt a második világháborús harci tevékenységeknek. Roger pedig, mint háborús félárva, mindig is érzékeny volt a hadászati témákra.

Részint, mert a szövegben említett kelet-angliai légitámaszpont az ötvenes évektől kezdve elsősorban már az Amerikai Egyesült Államok használatában van. Mint SAC (Strategic Air Command) bázis pedig nemcsak, hogy az egyik legnagyobb USAF jelenléttel bírt, de a stratégiai nukleáris erők stratégiai bombázóinak és interkontinentális ballisztikus rakétáinak parancsnokságáért és ellenőrzéséért is felelős. Továbbá, mint SWO (Special Operations Wing), egyben légikommandós állomás is. Valamint ARF (Air Refueling Wing) bázisként az amerikai légierő légi utántöltő flottájának egy jelentős része is ott állomásozik. Tehát, pont egy ilyen helyre mentek az idegenek haverkodni…

A sok hasonló NATO támaszpont közül valószínűleg azért pont ez juthatott Waters eszébe, mert Mildenhall aránylag közel van Cambridge-hez, tehát személyes élményei is lehettek a fejük fölött elhúzó stratégiai bombázókról, illetve tankergépekről…

Ebből a szemszögből már az is érthetővé válik, hogy miért pont A nap, mikor megállt a Föld (The Day The Earth Stood Still) film, illetve A gyermekkor vége (Childhood’s End) című Arthur C. Clarke novella merül fel a leggyakrabban a dallal kapcsolatban az angol nyelvű Pink Floyd irodalomban. Mindkettő adja magát, mint a hidegháborús űrverseny és úgy általában a nukleáris fegyverkezés földönkívüli beavatkozás nyomán megvalósuló leállításáról szóló alapmű. Ráadásul utóbbi esetében oly annyira egyértelmű a kapcsolat a Pink Floyd és a híres Clarke könyv között, hogy 1972-ben lemezre is került a történet, David Gilmour zenéjével és dalszövegével.

A Let There Be More Light szövegében szereplő másik egyértelműen nevesített utalás egy Hereward the Wake nevű, félig történelmi, félig mondai-mitológia alak megjelenése. Herewald, az angolszász lázadó, aki a mi fogalmaink szerint forradalmár, amolyan szabadságharcos betyár volt, a normann hódítók ellen harcolt, nagyjából ezer évvel az atomkor és a Pink Floyd előtt. Hódító Vilmos legendás ellenfele kettős értelmű is lehet. Akár lázadás a jenki jelenlét ellen, egyfajta angol, angolszász öntudat megjelenítése. De akár az idegenek, ez esetben rosszindulatú idegenek elleni harcot is jelentheti Hereward élő lelke vagy lelkisége. Vagy akár az atomfegyverkezéssel szemben szerveződő ellenállási mozgalom aktualizált jelképe.

A watersi kötődés megint adja magát. Hereward Ely-ben, Ely szigetén telepedett le Kelet-Cambridgeshire területén. Ott érte Vilmosék ostroma, de onnét is sikerült megszöknie. Ezt a történetet minden cambridge-i diák ismerte. Főleg, mert Charles Kingsley regénye, a Hereward the Wake is közkézen forgott Roger-ék gyermekkorában.

Carter’s father saw him there
And knew the road revealed to him
The living soul of Hereward the Wake

A sors fintora, hogy a versszakban évekig, évtizedekig legbiztosabban beazonosítani vélt sor, az Edgar Rice Burroughs John Carter Of Mars könyvsorozatára utaló résszel kapcsolatban valami egészen mást hozott elő Nick Mason, az Inside Out (Kifordítva) című könyvének vonatkozó részében.

„… részben a cambridge-i maffia egy furcsa figurája, a néhai Pip Carter ihlette. Pip, aki Kelet-Angliából származott, és némi cigány vér is csörgedezett az ereiben, az utazásaink során technikusként dolgozott nekünk. Ő volt a világ leghasznavehetetlenebb technikusa (pedig ezért a címért nagy volt a versengés akkoriban) és megvolt az a rettenetes szokása, hogy levette a cipőjét a mikrobuszban.” – Nick Mason

Önmagában persze mind a kettő igaz lehet Carter apjával kapcsolatban. Roger Waters korai versei simán elbírják a többes értelmezést. Sőt, egy részük eleve többrétű, többrétegű, kettős fenekű, a sorok közt is üzenő, gondolatébresztő darab.

Mint érdekességet érdemes még megjegyezi, hogy az égen szálló Lucy-ben egyesek Lucifert vélték felfedezni. Így egyből érthető volna, hogy miért is a lázadás, miért van, hogy aktivizálja magát a helyi Tenkes kapitánya az atomháborúban és nukleáris világvégében mesterkedő ördögi erők ellenében. De egyből hozzá is kell tenni, hogy ezeket a spekulációkat sem a zenekar nem erősítette meg, miként az akkori kiadójuk sem kommentálta.

A legfőbb újkori érdekesség viszont az, hogy Scott Derrickson, a Doctor Strange film rendezője 2016. október 12-én a Let There Be More Light záró versszakát idézte a Twitteren a képregényhőssel kapcsolatban. Arról máig viták folynak, hogy szándékosan parafrázist közölt vagy csak rosszul emlékezett, esetleg félrehallotta, de konkrétan ezt írta a Doctor Strange jelmezben látható Benedict Cumberbatch fotóhoz:

„Summoning his cosmic powers
And glowing slightly from his toes
The psychic emanations fly
 – Pink Floyd, 1968”

Ennek alapján a dal végén már Strange-ről van szó, tehát nagy valószínűséggel egy negatív idegen hatás ellen kényszerül felvenni a harcot. Mondjuk, mert a földönkívüliek úgy döntöttek, hogy az emberiségnek pusztulnia kell Oppenheimerék találmánya miatt…

Erre mondják, hogy erős nyitás. A dal egyébként zeneileg is ilyen tartalmas és erős. Arra is képes volt, hogy kezdőtételként fenntartsa a Syd távozása miatt szkeptikuskodó közönségréteg figyelmét. Meg arra is, hogy megalapozza a hatvanas évek végi Pink Floyd hangzást. Ami tényleg annyira jól sikerült, hogy egy rakás másolatot ihletett.

Még Andrew Lloyd Webber is elirigyelte, mert annak azért aránylag kicsi az esélye, hogy szinte ugyanaz jutott az eszébe a Jesus Christ Superstar-hoz, mint Roger-nek a Let There Be More Light-hoz…

Remember A Day

Richard Wright első, albumon kiadott dala maga a csoda. Egy duplán pszichedelikus gyöngyszem, mely a gyermekkori játékokhoz és álmodozáshoz való visszavágyódást jeleníti meg. Miközben a boldog gyerekkor emlékeivel kiválóan ellensúlyozza A Saucerful Of Secrets lemez A-oldalán hallható többi darab súlyosabb mondanivalóját. Például egyből az apokaliptikus hangulatú nyitószám után egyfajta tabula rasa-t, az elveszett Paradicsom utáni sóvárgást.

A gyermeki lélekhez a gyerekléthez ragaszkodó dal is igen jól illeszkedik a Pink Floyd addigi hagyományaihoz, hiszen a Piper At The Gates of Dawn LP fele konkrét gyerekmesékből, illetve egyéb gyermeki fantáziákból áll. A pszichedelikus megközelítést pedig a közhiedelemmel ellentétben nem a drogok, hanem a psziché normál működése: az álmok, képzelgések, emlékek, merengések adják. Amikhez remekül illeszkednek Syd slide- és Zippo öngyújtós visszhangosított gitárhangjai, valamint a Rick Farfisa orgonájából előcsalogatott nosztalgikus, merengő, áhítatos, melankolikus hangok és harmóniák.

A felvételen a Pink Floydban akkor Norman Smith dobolt, aki igencsak érezte ezt a fajta finom, emelkedett, melankolikus zenei világot, hiszen később Hurricane Smith néven sikeres filmzeneírói és popénekesi karrierbe kezdett.

Set The Controls For The Heart Of The Sun

Ismét egy nagyhatású alapmű, mely egyaránt kötődik a Pink Floyd múlthoz és alapozta meg a zenekar jövőbeli hangzását. Ugyanis, miközben Roger Waters szerzeménye konkrét idézeteket, valamint parafrázisokat tartalmaz AC Graham fordította Poems Of The Late T’ang című vers antológiából, addig a címet és a dalba képzelhető lehetséges történetet már Michael Moorcock The Fireclown (A tűzbohóc) című regényéből kölcsönözte.

A Tang-dinasztia költészete először 1967-ben, a Chapter 24 című Barrett-darabban jelent meg a Pink Floyd művészetében, melyet A változások könyve (I Ching) 24. fejezete ihletett. A művet Tang-dinasztia idejében, Taizong Tang császár parancsára kanonizálták. Ezért nem csak időben, hanem a magyarázatok, idézetek és hatások tekintetében is kapcsolódik a Tang-antológiához. A kiemelkedően művelt Floyd fiúk pedig ilyesmiket olvastak két mesekönyv és három képregény között. Nem csoda, hogy egyes kritikusaik egy kukkot sem értettek a szövegeikből, mert egészen más kulturális hatásokon szocializálódtak.

Waters szövege több kínai költőt is idéz, így például Li Shangyin és Li He átvett gondolatai egyértelműen beazonosíthatók. De az angolszász kritikusok, akik ismerik az angol nyelvű verses kötetet, Du Mu hatásában is biztosak. Mindehhez társul a Tűzbohóc regény szintén erősen filozofikus alapállása, mely az általánosabb bölcsesség mellé olyan, a XX. századra alkalmazott témákat is körüljár, mint az emberiség és a technológia viszonya, valamint a kormányzat és a média manipulációja az igazság önös érdekű eltorzításával kapcsolatban. Moorcock tanulságos történetének egyik kulcsjelenetében a főhős a Pi-Meson nevű speciális úrhajóval közelíti meg a Napot és mutatja meg hihetetlen közelségből a napkoronát útitársainak, Alan-nek és Helen-nek, egy közlekedési szakembernek és egy ellenzéki politikusnak.

Mindez együtt egyfajta monoton, merengős, néhol már hipnotikus, sőt depressziós hangulatot hordoz, melynek konkrét megértéséhez és megéléséhez inkább intuíció szükségeltetik, mint konkrét magyarázat.

A kínai bölcsek sorai és a sci-fi történet egyaránt szólnak az emberi halandóságról és az ember kicsiny voltáról az univerzum méreteihez és a hatalmas időtávlatokhoz képest. Ezzel direktben is kapcsolódik a nyitódalhoz, miközben a merengés kimondatlanul is igényli a gyermeki ártatlanságot és az öröklétet. Az értelmesebb kritikák többsége egy halálvágyó pilóta utolsó útját írja le, útban a Nap szívéhez.

(Nem is annyira meglepő módon az Örökkévalók filmváltozatában, Ikarisz a Marvel hős a Napba repülve követ el öngyilkosságot. Már amennyiben egy képregényhős valóban meghalhat, és nem támad fel ezerféleképpen, hogy a show folytatódhasson… Míg a filmben Doctor Strange csak említés szinten jelenik meg, addig a képregényben találkozik is a két karakter.)

Egy másik lehetséges magyarázat szerint a Waters által összeollózott szöveg simán ráillene egy népvándorlás korabeli erőltetett menetre is. Mindig csak nyugatra, a Nap után. Mert baj van, mert muszáj.

De ezzel még nincs végre a popkultúrális oda-vissza utalásoknak, mert Douglas Adams író, aki a később a The Division Bell album címét javasolta, illetve a Pink Floyd vendégzenészeként is felléphetett, egy komplett történetet épített a Pink Floyd és a Set The Controls For The Heart Of The Sun köré. Ugyanis a Galaxis útikalauz stopposoknak folytatása, a Vendéglő a világ végén című regény nagymértékben a Pink Floyd történetére épült.

Így a Disaster Area zenekar, mely az univerzum leghangosabb koncertjeit adja, egy olyan Pink Floyd előadásra utal, melynek hangereje okán kipusztultak a Hyde Park Serpentine nevű tavának a halai. Hotblack Desiato, az együttes egyik tagja, egyszerre hordozza a katatón állapotba került Syd Barrett alakját, illetve az összes többi bandatagét is, akiknek egy évre le kellett lépniük Angliából a brutális adóterhek okán. A kacifántos történet szerint Desiato fekete űrhajója önmegsemmisítésre volt beprogramozva, így az a rockkoncert egyik látványelemeként a Kakrafoon bolygó napjába repült… De a főhősök használnak egy Heart Of Gold (Aranyszív vagy áttételesen Napszív) nevű úrhajót is.

Mindenesetre a Set The Controls For The Heart Of The Sun hosszú időre meghatározta a Pink Floyd stílusát, egy új, lassabb, elvontabb, hűvösebb pszichedelikával bővítve az amúgy is rendkívül széles és színes művészi palettájukat.

Corporal Clegg

Clegg tizedes szatirikus, gunyoros története egy újabb mérföldkő a Pink Floyd életművében, egyben fontos nyitó darabja Roger Waters II. világháborúval és annak hatásaival foglalkozó dalainak. Az erős szarkazmussal élő abszurd történet szerint Clegg 1944-ben „megnyert” egy falábat, valamint talált az „állatkertben” egy medált is, tehát igen „megtisztelte” az országa a háborús áldozathozataláért, a honfitársai mégis csak kinevetik, nem szomorkodnak a sorsa miatt.

Corporal Clegg had a wooden leg
He won it in the war
In 1944
Corporal Clegg had a medal too
In orange, red, and blue
He found it in the zoo
Dear, oh dear oh were they really sad for me?
Dear, oh dear oh will they really laugh at me?

A nyomorékká lett családfő asszonya pedig az italba fojtja bánatát. Hiszen nem elég a társadalom közönye és önzése, a poszttraumás stresszben szenvedő férjura a testi fogyatékossága mellett rémálmokkal és hallucinációkkal is küzd. Íme, még egy példa a nem drogos eredetű, alkalmazott művészi pszichedéliára.

Corporal Clegg received his medal in a dream
From Her Majesty the Queen
His boots were very clean

Míg a tizedes „megnyert” falábával és talált medáljával kérkedik (mely a színei alapján valószínűleg egy úgynevezett Burma Star, melyet a második világháborús szolgálatért adományoztak), addig viszont Nagy-Britannia nem tisztelte meg sem őt, sem az országot azzal, hogy hivatalosan is megemlékezzen az erőfeszítéseiről és a fronton hozott áldozatáról. Még a királynő is csak álmában tünteti ki egy valóban neki szánt érdeméremmel…

„Corporal Clegg apámról és a második világháborúban hozott áldozatáról szól. Ez kissé szarkasztikus, mármint az az elképzelés, hogy egy faláb olyasvalami, amit megnyertél a háborúban, mint egy trófeát.” – Roger Waters

Míg az önmagának talált és átadott érem a P. Mobil Heavy Medal-jának külvárosi dacos hozzáállásához hasonlatos, addig a cinikus szatíra már „nem kívánt módon” utal a királynőre és az emberi állatkertre. Valamint Waters vesszőparipáját is tartalmazza, miszerint az háborúban elesett édesapja haláláért a brit álláspont szerint hivatalosan „senki sem hibás” (No one is to blame)…

A különleges felvétel erejét és gúnyosságát csak fokozza, hogy a Stanley Myers Orchestra rétfúvósai olyan ünnepi hangulatot, talán épp egy városi díszfelvonulásos miliőt teremtenek, mely még inkább kiemeli Roger cinikus üzenetének indulatát.

A zeneszerzőként és karmesterként dolgozó Myers egyébként csodás filmzenékkel ajándékozta meg ezt a világot. És bár csak úgymond véletlen címegyezésről van, személy szerint egy cseppet sem lep meg, hogy a Wish You Were Here című filmdráma zenéje is éppen az ő tehetségét dicséri. A címadó tétel vásári hangulatból átcsapó melankóliája pedig kicsit emlékeztet is A Saucerful Of Secters album világára.

Elvileg a Corporal Clegg az egyetlen dal, melyben a második klasszikus felállás minden tagja énekel. David Gilmour, Nick Mason, Roger Waters és Richard Wright éneke egyaránt tisztán és jól kivehetően hallatszik a verzékben, a bridge-ben és a kórusban. Sőt, utóbbiba akár még Norman is belehallható, ha nagyon akarjuk.

A Corporal Clegg további érdekessége, hogy előfordulhat, hogy az összes tag szerepel benne. Syd ugyan egy korabeli interjúban azt nyilatkozta, hogy „nem szerepeltem a Corporal Clegg-ben, de játszottam egy másik számon, amelyet Richard Wright írt”, ennek ellenére elképzelhető, hogy hallhatjuk a kórusban. Legalábbis több rajongó is kihallani véli a hangját. Másrészt Gilmour kazu-n játszik, ami persze nem zárja ki, hogy a stúdióban fel is gitározta a dalt egy másik sávra. De az sem, hogy más is gitározik még. Akár Roger, akár Syd, ugyanis sem a stílus, sem a hangszín nem azonosítható be egyértelmáen.

Ide tartozik még, hogy bizonyos kutatók feltételezik, hogy a dal címében szereplő név Thaddeus von Clegg, német órásmester, a kazu feltalálója után került a műbe.

A Saucerful Of Secrets

Ha a grandiózus címadó darabot egy szóval szeretnénk összegezni, akkor az innováció volna a megfelelő kifejezés. Nagyjából egy évvel korábban, mikor a fiúk a Tonite Let’s All Make Love In London című filmhez rögzítették az Interstellar Overdrive egy tizenhét perces verzióját, amikor is olyan jól és gyorsan sikerült a felvétel, hogy a fennmaradó időben nekikezdtek kidolgozni az Interstellar folytatását. Abból, a részben még improvizatív elemekből építkező Nick’s Boogie című dalkezdeményből kezdett kibontakozni, majd egyre nagyobb és komolyabb dalfolyammá, többtételes darabbá fejlődni a második nagylemez címadója, A Saucerful Of Secrets.

A címadó szvit első tételével kapcsolatban le sem lehetne tagadni az AMM Ammmusic albumának a hatását. Ami azért is meglepő, mert az elektromos kísérleti jazzben utazó csapat leginkább Syd-re volt hatással, de ez alapvetően már mégiscsak egy újkori, Barrett utáni Pink Floyd kompozíció.

Az egyre hosszabb és összetettebb kompozíciót, mérnökemberekről révén szó, egy diagramon tüntették fel, a szvit tételeivel és azok részelemeivel együtt. A vélhetően az építészeti diagramokból kiinduló vázlatot Waters és Mason vetették papírra, hogy aztán annak alapján haladjon végig a kompozíciós és felvételi folyamat a dalfolyam összes részén. Ez első látásra furcsának tűnhet, de a kottát akkoriban Wright kivételével valószínűleg még egyikük sem ismerte. Ráadásul az avantgárd darab első három tétele jóval több ritmikai és hangulati elemet tartalmaz, mint hagyományos dallamokat és harmóniákat. Az orgonára épülő csodás zárórész pedig elég egyszerű, az meg azért nem igényelt különösebb leírást.

A Saucerful Of Secrets négy tételét a lehető különbözőképpen értelmezték már az elmúlt évtizedekben. Roger egy háborút és annak gyászos utózengéjét magyarázta egyszer. A korabeli hippy értelmezés szerint viszont sokan egy LSD trip három fázisát, plusz az ébredést látták ás láttatták volna bele. Megint mások maradtak a repülő csészealj tematikánál és egyfajta űrutazást gondoltak bele, az idegen világ utáni mozgalmas utazást, féreglyukakat vagy mágneses mezőket, végül egy olyan csodás földet érést, ahol a természet szépsége úgy jelenik meg, mint a Teremtő élő és ható temploma.

Mindezen magyarázatokhoz támpontokat szolgáltathatnak a furcsa, nehezen egymáshoz társítható alcímek is. A Something Else, mint nyitány, talán még a legérthetőbb. A B-oldal elején tényleg valami más, valami nagyon más következik.

A különös hangulatú bevezető közvetlen közelről körbemikrofonozott cintányérokat szólaltat meg, melyeknek így olyan regiszterei is hallhatóvá vállnak, amik a normál rockzenei előadás során belevesznek a közös zajongásba. Mindezt erősen visszhangosított orgona, valamint közvetlen a zongorahúrokat pengető kísérteties hangzások súlyosbítják még tovább. Majd a srácok a második tétellel alaposan belecsaptak a lecsóba.

“Emlékszem, hogy az A Saucerful Of Secrets stúdiófelvételei milyen kemény és konstruktív munkával teltek. Mindannyian mindenben részt akartunk venni, így az egyik ütős hangzás létrehozásakor például Roger tartotta a cintányért, David a mikrofont, Rick állítgatta a magasságot, én pedig megadtam a halálos döfést.” – Nick Mason

A Nick’s Boogie alapmotívuma mind a stúdiófelvételen, illetve a későbbi koncertverziókban is felismerhető, méghozzá a második, Syncopated Pandemonium részben. Ahol Mason monoton dobtémáját Zippo öngyújtóval vagy egyéb fémhengerrel kínzott elektromos gitár és a lehető legkülönfélébb billentyűkből kinyerhető zajok, zörejek kísérik: ököllel, tenyérrel, könyökkel kitapogatva a disszonáns akkordokat. Érdekes módon, ezen a metóduson szinte semmit sem változtatott a Barrett-Gilmour váltás. 1968 elejétől fogva ugyanúgy folytatta a Pink Floyd a munkát, mintha mi sem történt volna. A darab ezen részében Waters is ütőhangszerekre vált, mely leglátványosabban majd kicsivel később, a Live At Pompeii 1971-es filmfelvételén mutatkozott meg.

„Igen, nyilvánvalóan azért kerestek meg, hogy felváltsam őt, legalábbis a színpadon. Lehetetlen volt rájönni, hogy mit gondolt erről. Nem hiszem, hogy Sydnek lenne véleménye. Az első terv az volt, hogy velem együtt öten játszanánk, így Syd furcsa viselkedése nem akadályozta volna a munkát. A következő ötlet az volt, hogy Syd otthon írt volna dalokat; olyan lett volna, mint Brian Wilson, nem lépett volna fel velünk. A harmadik az volt, hogy semmit sem kellett volna csinálnia.” – David Gilmour

David remekül bevált, és itt, az első közös kompozíciónál, a nagy műnél az is kiderült, hogy szerzőként megállja a helyét, ha szükséges. Márpedig a Pink Floyd hosszabbtávú életben maradásához legalább akkora szükség volt egyedi világgal rendelkező jó szerzőkre, mint egy új gitárosra és énekesre.

A stúdiómunkák során kialakuló részeket, legalábbis három tételt még sokáig Nick’s Boogie alatt naplózták, de a korai koncerteken, a rádiófelvételeken, sőt a The Man & The Journey dupla szvit részeként előadott változatokon már The Massed Gadgets Of Hercules néven futott. Melyet némelyek ugyan érthetően az ógörög/római mitológiához kötöttek, de a „kütyük”, valamint az 1969-es Pink Floyd műsorfüzet masszív Marvel érintettsége okán a szakértők többsége inkább a Bosszúállók (The Avengers) Herkulesének tartja a titulusban foglalt személyt.

A „szinkronizált zűrzavarként” is fordítható alcím önmagáért beszél, de a panteon mintájára úgy is kibontható a pandemonium, mint az összes démon temploma, csarnoka.  Ami kétségtelen passzol a tételben elhangzó zenei őrjöngéshez, akarom mondani John Cage vagy Karlheinz Stockhausen nyomán feláradó konkrét zenéhez. Ez pedig a zárótétellel együtt, akár egy újabb Marvel utalásként is értelmezhető. Persze semmi sem kötelező, csak ha akarjuk.

A harmadik, átvezető tétel Storm Signal, azaz Viharjelzés címe is többrétegű. Gondolhatunk a Pink Floyd dizájner Storm Thorgerson nevére vagy a családnevének egyik lehetséges jelentésére: Thor száműzetése. Itt ismét egyszerre adja magát az ógermán, óskandináv mitológia, illetve az abból is táplálkozó Marvel szuperhősök, például a Bosszúállók egyike. (Azóta persze már a Marvelnek is lett egy saját Storm karaktere, aki hogy, hogy nem, szintén szerepelt együtt egy történetben Doctor Strange-dzsel. De már jóval később, évekkel A Saucerful Of Secters megjelenése után.)

Ezeket a vélt- és valós összefüggéseket összegezve már nem is azon kell csodálkozni, hogy miért került a Doctor a lemezborítóra, hanem inkább, hogy vajon hol rejtőzhetnek a többiek…

A darabot záró negyedik tétel, melyet néha önállóan is előadtak, és a dupla szvitben is önállóan szerepel, hol Celestial Voices, hol pedig The End Of The Beginning címen adtak elő, ha nagyon akarjuk, szintén köthető a Marvel-hez. Ugyanis a képregényeikben – és újabban már a filmjeikben is- megjelenő „Égiek” (Celestials) olyan kozmikus karakterek, akik egyfajta pogány istenekként „kertészkednek” a Földön és más bolygókon, majd ítélik meg és pusztítják el azokat, úgymond „magasabb célok” érdekében.

Valószínűleg erre, a mennyei himnuszra emlékeztető orgonaközpontú tételre gondolt Rick, mikor önmagát említi a címadó track szerzőjeként.

„Én írtam a címadó dalt és emlékszem, hogy Norman azt mondta róla, hogy: „Nem csinálhatsz ilyet, ez túl hosszú. Háromperces dalok kellenek.” Akkorra már elég pimaszok lettünk, hát azt feleltük neki: „Ha nem tetszik, akkor el is mehetsz!” – Richard Wright

Kétségtelen, hogy mindig nagyon hatásos az ilyen, ritmikai és hangulati ellenpontozásra építkező kompozíció. A szvit elején hallható idegenszerű furcsa hangok után következő intenzív, diszharmonikus és dekadens őrület, az egyre kaotikusabbá váló tombolás egy átmeneti téma után szép lassan átfolyik egy harmonikus és emelkedett dallamismétlődésbe, melyet akár órákon keresztül is örömmel hallgatna az ember. Az égi vagy mennyei hangok egyszerű, de nagyszerű harmóniamenete önmagában is rendkívül kellemes, de igazán ütőssé az azt megelőző tüskés, rideg, idegen, idegesítő, nyugtalan és feszült témáktól válik. Mert nagyon nem mindegy, hogy az ember a földszintről érkezik meg a második emeleti erkélyre koktélozni és a tájban gyönyörködni, vagy pedig harminc emelet mélyről egy foszladozó kötélen kell hozzá felküzdenie magát.

Ugyanez a szerkesztés figyelhető meg az Ummagumma főbb szvitjein, nem véletlen, hogy épp A Saucerful Of Secrets lemezborítója került rá a kép a képben móka lezárásaként. Ugyanis a Sysyphus váltakozó témái közül értelemszerűen a felfelé való küzdelem lett a súlyosabb, míg a lefelé való séta, némileg békésebb és kedélyesebb. A The Narrow Way az első két elvontabb, összetettebb tétel után válik – ha egyáltalán lehet ilyet mondani- tipikus Pink Floyddá. A harmadik rész a maga lassú, szomorkás, melankolikus zeneiségével és a szvit végén, a szöveges részben Gilmour orgánumával nagyon hasonló hatású, mint a szövegnélküli énekdallammal záruló Celestial Voices. A The Grand Vizier’s Garden Party esetében pedig középkori hangulatú csodás fuvolatéma alkot keretet Nick „bugija” körül.

Ezen magasságok okán nyilván persze nem mindenki érzi magáénak A Saucerful Of Secrets-t. Szerkezete és zenei megoldásai alapján arra például nyilván nem alkalmas, hogy mondjuk kéményseprők fütyürésszék vidáman a munka közben. Miként arra sem alkalmas, hogy a munka utáni biliárdozás közben buli dalként szolgáljon a korsóemelgetés hangulati megalapozásához. Viszont a sznobokat is ledobja magáról. Ahhoz túl sok és túl specifikus popkultúrális kereszthivatkozást és lehetséges utalást rejt, hogy a felsőbbrendűsködő pózaikba belemerevedett fazonok kérkedhessenek vele.

Ugyanez a helyzet a képregényes világgal kapcsolatban is. Nagyon kicsi, szinte elenyésző lehet a metszete azoknak a személyeknek, akik a Pink Floydot is mélyebben ismerik, komoly képregény-gyűjtők és mellé még átfogó Marvel szakértők is. Utóbbi kategória talán nem is létezik, olyan hatalmas anyagról van szó. Ezelőtt tizenöt évvel, mielőtt a Paramount, majd a Disney elkezdte volna ránk önteni a jobb-rosszabb filmes Marvel feldolgozásokat, szinte még csak beszélni sem lehetett a témáról. Konkrétan emlékszem olyan Pink Floyd klubdélutánokra, ahogy a gyengébben felkészült versenyzők szájából olyanok bírtak elhangzani, hogy nem is igaz, hogy Doctor Strange van a borítón, meg hogy valamelyik másik irodalmi utalás is csak „belemagyarázás”. Nem akartam hinni a fülemnek, csak néztem ki a fejemből, hogy mi van? Vagy, hogy az első három-négy nagylemez nem is zene…

Tény, hogy A Saucerful Of Secrets nem mindenki muzsikája. De akit például megérintettek John Coltrane kísérletezőbb felvételei vagy Miles Davis, a különféle tempójú és hangulatú kompozíciókat egyben, szünet nélkül bemutató előadásai, az AMM elektronikus free jazz hangképei, és a sor még hosszan folytatható, azok számára igenis sokat adhat A Saucerful Of Secrets, mint a ’60-as évek pszichedelikus rockjának és experimentális zenéjének kiemelkedő darabja.

See-Saw

Rick második önálló szerzeménye, egy modern és szomorú pasztorál, ami ismét a gyermekkorba kalauzolja hallgatóit és annak elvesztéséről énekel. A szöveggel és úgy általában a mérleghintázó testvérpárral kapcsolatban több teória is született. De a lényeg sokkal inkább az, hogy ismét van egy csodaszép Pink Floyd dal, melynek melankóliája daccol azzal az a fajta hidegháborús világvége hangulattal, ami a nukleáris apokalipszis fenyegetése miatt kísértette az életüket még épp, hogy csak elkezdő, nyiladozó elméjű fiatalokat.

Fontos dalok ezek, mert a Piper At The Gates Of Dawn hasonló tartalmú Barrett-darabjai után el is várta a Pink Floydtól az ilyesmit a közönség. De a mesés, gyermeki, álmodozó világ továbbvitele közben elkezdett kialakulni a zenekar új felállásának sajátos zenei világa is. Miközben tehát a Remember A Day Richard Wright szerzői kvalitásai mellett még markánsan képviseli Syd Barrett hangzását és stílusát is, addig a B-oldalon a See-Saw-ban már teljes egészében övé a főszerep.

Az el- és visszavágyódás ezúttal azonban sokkal komorabb, mint a Remember esetében. Különösen, hogy a talányos szöveg talán még egy testvérgyilkosságot is felidéz. Miközben zeneileg is sokkal depressziósabb, lehangoló hatású. Mindenesetre a libikóka, mint az emberi élet egyszer fenn-egyszer lenn jellegének metaforája, szövegelemzés nélkül is kiválóan működik, hiszen a zene önmagában is mindent elmond, amit a szerző érzett a kompozíció megalkotásakor.

Mindez persze önmagában is érvényes, de a kompozíció igazi erényei az albumba szerkesztve, A Saucerful Of Secrets mozgalmas és változatos világa, valamint a Jugband Blues lemondó, de egyben megkönnyebbüléssel is járó búcsúja között hallatszanak igazán. Hiszen a See-Saw tökéletesen ellenpontozza mindkettőt, miközben az érzelmi átmenetről is gondoskodik, hogy aztán ismét legyen kedvünk megfordítani a korongot, majd újrakezdeni a nagylemez hallgatását.

Igen jellemző módon eme csodálatos darab mellé valamelyik „jóképességű” mégis azt tudta írni a felvételi lapra, hogy „a legunalmasabb dal, amit valaha hallottam, második ütem”. Pedig akkoriban szegény Rick Wright e nélkül is eléggé bizonytalan volt önmagában és a szerzeményeiben. Miközben Roger és David pedig érthető módon inkább a saját kibontakozásukkal voltak elfoglalva. Egyformán szoríthatta őket Syd hiánya és öröksége, valamint a szerződéses kötelezettségeik. Így aztán külső megerősítés híján elég sok dal ragadhatott még benn Richardban már akkoriban is.

Jugband Blues

Bár a Jugband Blues kislemeznek indult és minden bizonnyal úgy is nagy sikert aratott volna, Syd kilépésével ideális záródarabbá vált Barrett búcsúja.

A címben is jelzett rezesek, az Üdvhadsereg zenészei, akik közül a kutatások jelenlegi állása szerint hetet tudtak beazonosítani: Ray Bowes és Terry Camsey kornett, Mac Carter és Ian Hankey harsona, Maurice Cooper eufónium, Les Condon basszustuba és George Whittingham basszusklarinét. Utóbbi komoly karriert futott be később zenei producerként, számos Üdvhadsereg hangfelvételt és kiadványt világra segítve.

Mellettük a Pink Floyd tagjai valószínűleg a következő fúvosokat szólaltatták még meg: Nick Mason kazu, Roger Waters tuba, valamint Rick Wright harsona és síp. De ezekkel az adatokkal kapcsolatban elég nagy az összevisszaság. Különösen, hogy sok wannabe szakértő a promóciós filmfelvételeken látható showelemeket veszi alapul a stúdiófelvételek utólagos kimatekozása esetében is.

A sokadjára is tűpontos dalszöveg ezúttal is magáért beszél. Syd nemcsak, hogy tudatában volt a leépülésének és a környezete azzal kapcsolatos tehetetlen közönyének, de a skizofrénia-szerű állapotának művészi leírása mellett a finom szurkálódással sem fukarkodik. A Pink Floydot komolyabban ismerők számára például önmagában is beszédes lehet, hogy bár magával kapcsolatban sosem énekelt piros ruháról, most egy apró fricskaként mégis megköszöni ezt a segítő „figyelmességet”, közönyös és figyelmetlen társainak…

A nagy és kéklő Hold, mint a tehetetlen szomorúság jelképe, pedig tökéletes megfogalmazása mindannak, amit e tökéletlen s halandó világunkban nehéz vagy egyenesen lehetetlen megfogalmazni. Mindenért köszönet, Syd Barrett!

And I never knew the moon could be so big
And I never knew the moon could be so blue
And I’m grateful that you threw away my old shoes
And brought me here instead dressed in red
And I’m wondering who could be writing this song

Ennél jobb albumot azóta sem készített a Pink Floyd. Hasonlóan jót még közel egy tucatszor, de ezt a sokszorosan rétegzett, mélyenszántó zenei és szöveges üzenetet, valamint a referenciaértékű, kimagasló hangminőséget csak megismételni tudták, túlszárnyalni sosem.

„Vannak benne olyan ötletek, amelyeket karrierünk során végig használtunk.” – Nick Mason

Folytatjuk!

Fotók: kiadói archívum

A szerző a Hungarian Pink Floyd Club elnöke. A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Pink Floyd könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!