Sonata Arctica, Firewind, Serious Black /Barba Negra Red – 2024. 10. 09./

A dallamos fémzene kedvelőinek egy kifejezetten erős csomagot hozott el a Concerto szervező csapata. Én magam is lelkesen vártam, hogy a szinte hazajáró Sonata Arctica, a görög Firewind-el felvértezve, a Serious Black kíséretében bevegye a Barba Negra Red színpadát. Gondoltam is magamban, hogy végre egy buli, ahol tényleg érdekel minden zenekar, de hazafelé bandukolva a koncert után már azon gondolkoztam, hogy milyen nagy bajban is vagyok hiszen annak ellenére, hogy számomra közel sem úgy alakultak a dolgok, ahogy vártam, csalódottan távoztam a koncertről, sokak számára viszont láthatóan rendben volt a buli – így megkapom majd a magamét, amiért finnyáskodok, de hát ez van, ilyen a sorsa azoknak, akik megírják a véleményüket…

Kezdjük szép sorban! Maga a helyszín választás is jó előjelnek tűnt, hiszen közel egy éve is a Red színpadon játszott a Sonata, de akkor még co-headliner szerepben a Stratovarius előtt, most viszont kvázi főzenekarként próbálták meg megugrani a dolgot, de a keverőig szellősen megtelt sátor látványa sajnos nem volt valami bíztató, kár, hogy az előzenekarok még ennyit sem kaptak. Meggyőződésem, hogy egy ekkora tömegre kalibrált kisebb helyen, ahol ez a nézőszám közel teltházat eredményez, jóval hangulatosabb koncert kerekedett volna. Persze ez csak ábránd, hiszen pont az a nézőszám volt, ami a Blue-ba már sok, a Red-be meg már kevés… Ilyenkor sejlik fel újra és újra az egykori PeCsa hiánya. A turné nagy része amúgy az általam felvázolt kisebb helyeken zajlott eddig. Sajnos a szellősség azt eredményezte, hogy a hátsó részeken már visszahangzott a sátor, egészen közel kellett menni a színpadhoz az élvezhetőbb hangzás érdekében, de persze az eredmény ott sem volt teljesen megfelelő. A kezdetektől figyelem a hangzások alakulását az új Barbában és sajnos az efajta turnén – mint például ez a mostani is- a technikai stáb már nem fordít annyi energiát a megfelelő hangzás elérésére. Nincs se idő, se pénz, se megfelelő szaktudás arra, hogy az ilyen helyzeteket orvosolják, mert a Barba kemény dió, be lehet jól hangosítani, többeknek sikerült már, de foglalkozni kell vele, többet, mint általában – és pont ez a többlet marad el az ilyen középkategóriás buliknál. Persze vannak komolyabb koncertek is, ahol belefutnak hasonló hibába, de nagyrészt ez a szegmens az, ahol ez markánsabban kibukik. Nem hasít a gitár, nincs alja a dolognak és úgy általában a hátsó udvarból szól a koncert. Sajnos ez visszatérő tendencia, és az is, hogy emiatt sokan a Barbát okolják, pedig alapvetően az adott banda technikusai a hibásak emiatt. Ezúttal is direkt rá-rásandítottam a hangtechnikusra, nem gyöngyözött az izzadság a homlokán a megveszekedett melótól, hogy jobb legyen az összkép…

A zenekart alapító basszusgitáros, Mario Lochert köré tömörülő nemzetközi power metal alakulattal, a Serious Black-el még akkor ismerkedtem meg, amikor még Roland Grapow volt a gitáros, láttam is az akkori felállás. Nagyreményű bandaként indultak 10 éve, ám hiába készítettek erős albumokat, nem sikerült a komolyabb áttörés. Persze ehhez az is kellett, hogy Grapow egész korán kiszállt a dologból, 2021-ben aztán Urban Breed énekes is lelépett, de a helyére érkezett szerb Nikola Milic-el jól vették az akadályt és idén már a második album jelent meg a hangjával. Szimpatikus fickó, a hazai közönség is megjegyezte magának, miután tökéletes magyarsággal konferálta a dalokat… Ez a mostani 6 számos blokk engem ezúttal még nem tudott meggyőzni, ahogy a legutóbbi Hammerfall kör nyitóbandájaként sem, pedig karrierjük legjavát sikerült beletuszkolni ebbe a szűk félórába úgy, hogy az általam leginkább favorizált Serious album, a Magic két nótát is kapott – nem véletlenül. Viszont ahogy megtudtuk, jövő tavasszal egy önálló bulival térnek vissza hozzánk a srácok, meggyőződésem, hogy az lesz majd az igazi. Sokszor leírtam már, hogy az esetek nagy részében valamilyen turnéba bekerülve a nyitóbanda szerepébe kényszerülve, hiába játszik az adott banda több embernek, a saját közegében, saját közönségének sokkal jobb koncerteket tud adni. Persze egy saját klubturné anyagilag sokkal nagyobb kockázat, de ha sikerül kigazdálkodni, élményben sokkal többet ad.

A folytatásban érkező Firewind volt számomra a favorit az este folyamán. 2008 magasságában, meggyőződésem, hogy a komoly áttörés kapujában álltak, az Allegiance/The Premonition albumok új szintre emelték a stílust, Gus G pedig berúgta a kihalófélben lévő gitárhősök ajtaját, hogy belépve elfoglalja a trónt – ám Ozzy közbeszólt és egy időre lenyúlta a görögök friss gitárhősét. Hiába jelent meg közben is Firewind album, megtört a lendület és mire Gus kitombolta magát Ozzy oldalán el is tűnt a banda varázsa. Persze nem lehet ezért hibáztatni Gus-t egy pillanatra sem, ha Ozzy hív, akkor bizony menni kell! Felkerülni a Randy/Jake E./Zakk fémjelezte ligába, az bizony gitárosként a csúcs. Meggyőződésem, hogy a Firewind sava/borsát Gus G erőteljes és technikás gitározása, Apollo kiváló dallamérzéke és hangja, valamint a gitáros/szintis Bob Katsionis dalszerző képessége adta. Az ő hármasuk tette különlegessé a bandát, zseniális dalokat hoztak össze együtt, rajtuk kívül bárki lecserélhető volt a zenekarban. Ez az egység bomlott meg azzal, hogy Gus lelépett egy kicsit az első ligába és mire visszatért már semmi sem volt olyan, mint előtte. Először Apollo ment el, majd Bob, ráadásul ő (amíg Gus gitárhíróskodott) a kreatív energiáit egy Outloud nevű bandában (keress rá a csapat Love Catastrope című albumára) élte ki, majd egy idő után a Serious Black-ben (!) kötött ki. A mostani koncerten is elhangzott egy dala, a Mr. Nightmist, tessék meghallgatni, totál Firewind nóta a jobbik fajtából…

A Covid alatt Gus G is magára talált némileg, legalábbis újra értelmezte magát és a bandát is, Herbie Langhans személyében, úgy tűnik, a megfelelő énekest is megtalálta, ám ez a buli sajnos azt mutatta meg számomra, hogy egy valaha nagy reménységnek számító bandából mára a szintéren ragadt csapat maradt, ahol egy ismert gitáros a főhős, ám maga a banda soha nem jut előrébb, mert már nincs meg benne az a mágia, ami régebben. Láthatóan Gus is szeretne a korábbi sikeres korszaktól elhatárolódni és az újabb kori Firewind életművet erőltetni. A Covid előtt még szerette azokat a dalokat, ám már tavaly is megtapasztalhatta a nagyközönség a Beast In Black előtti koncertjükön, hogy bizony az Apollo korszak legnagyobb nótáit módszeresen kiírtotta a főhős. Azt hiszem, nemcsak én vagyok egyedül, akinek hiányoztak olyan alapvetések, mint a Mercenary Men, a Breaking The Silence, vagy az ultimate sláger, a Falling To Pieces és még sorolhatnám… Az új lemezről is pont az a nóta (Talking In Your Sleep) nem került elő, ami legjobban visszautal a dicső múltra, ezt a szerepet végül a World In Fire és a Flashdance című táncos filmből ismerős Maniac egykori feldolgozása töltötte be. Sajnálom, hogy Gus G Ozzy után nem tudott megkapaszkodni a felsőbb régióban, színpadi kiállásával, gitártudásával köröket ver a kortársaira, többre hivatott ennél, de azt hiszem ez már nem fog változni…

A Sonata Arctica, ahogy már említettem, hazajár hozzánk, azon kevés zenekarok egyike, akik a karrierjük eleje óta folyamatosan koncerteznek nálunk, kifejezetten elégedettek lehetnek Tony Kakko énekes hazai rajongói. Az önálló turnéhoz mérten hoztak magukkal némi látványt is, ami egy egészen méretes, a színpad két oldalát is befedő háttérvászonban teljesedett ki, ami a legfrissebb album, a Clear Cold Beyond borítóját ábrázolta – némileg a színpadi adottságokhoz igazítva. Szerintem elővették a fesztiválverziót… Ebből a szempontból indolkolt volt a látvány, ám, mivel szerintem a borító is kifejezetten gagyi munka ebben a modern grafikai megoldásoktól hemzsegő világban, így a koncert látványaként sem nyűgözött le a sok havas, középszerűen megfestett fenyőfa látványa. Sajnálom, nem ehhez szoktak a szemeim egy metal koncert kapcsán, de ismétlem, az új album miatt abszolút helyénvaló volt a dolog… Abból a szempontból is, hogy egyértelműsítette, hogy ezen az estén az új lemezé lesz a főszerep, és így is lett, mindjárt az elején kaptunk négy nótát is, melyekből egyértelműen a Dark Empath kapta a legnagyobb közönségreakciót. Az új dalok közé csak a Stones Grow Her Name album slágere, az I Have A Right tudott beférkőzni. Az új lemezt ezzel a masszív nyitó blokkal le is tudták, a folytatásban jöhettek a régi nagy slágerek. A korai évek gyöngyszemei után több laposabb album is belecsúszott az életműbe – szerintem az évek során-, amit a maradék nyolc nóta is látványosan demonstrált. Egy-egy klipes szerzemény mellé a The Days Of Grays két dala és a debüt album 3 alapvetése fért bele a műsorba. Vagyis a 13 nótás műsorhoz az eddig megjelent 11 Sonata albumból 3 lemez 9 dalt adott… Sajnos a hangzás náluk sem erősítette az összképet, újfent azt gondolom, hogy egy kisebb helyen, jobban működött volna a dolog, nincs felkészülve a produkció egy ekkora helyre…

Ennek ellenére azt hiszem, a banda rajongói nem távoztak csalódottan, egy kifejezetten aktív Tony Kakko-t láthattak/hallhattak, minden fontosabb nóta a helyén volt, így ezen a ponton lehet engem szidni, hogy akkor mi a francért rinyálok… Én lennék a legboldogabb, ha nem kellene, de ezen az estén engem egyik banda sem győzött meg arról, hogy legközelebb is lélegzet visszafojtva kelljen várnom a koncertjüket, remélem, rácáfolnak majd!

Fotók: Polgár Péter