F. O. System – Dürer Kert 2024. 11. 09.

Ismét szenzációs koncertet adott az F. O. System. Bár az érdeklődés alapján akár már elővételben is simán duplázhatott volna a legendás dark rock együttes, végül idénre csak ez az egy találkozás, egy igazán forró hangulatú, telt házas buli maradt. Talán nem is baj. Ráadás jövő márciusban, ugyanott.

Miután a Fuck Off System 1986 és 1991 között letudta a maga nagyhatású hőskorát, tizenöt év szünet következett. A visszatérő buli azonban újra kiszabadította az addig palackban szunnyadó szellemet, így aztán a kirobbanó energiákkal végiglebegett 2006-os PeCsa után szerencsére ismét aktivizálta magát a banda. Azóta leginkább szórványos koncertek jellemzik a zenekar működését, melyek mindegyike komoly eseményszámba ment. Olyan magas hőfokú együttlétet és együttlélegzést produkált a csapat és a közönsége, melyek már az első dalok elhangzásától fogva egytől-egyig nemzedéki népünnepélyekké változtak.

A mindig sokáig elkísérő, maradandó zenei élmény mellett mára már minden F. O. System bulinak van egy erős osztálytalálkozó jellege is. De valamiért mégsem úgy, mint ahogy a többi régi klasszikus underground bandánál szokott lenni. Először is, mert a F. O. S. modernkori előadásaira rendszerint sokkal többen szoktunk összejönni, mint a korszak többi klasszikus együtteseire. Ez most sem volt másként. De tényleg annyi ismerős volt, hogy szinte lépésenként lehetett sógorokba, komákba botlani. Az egyéb jó arcokból, volt iskolatársakból, zenésztársakból, szakmabeliekből álló pofavizit alapján pedig akár egy egész hónapra való világmegváltó vagy épp a világról végleg lemondó beszélgetést, teázást, kávézást, borozást is simán be lehetett volna ütemezni.

Szóval ismét egy zsufi telt házas, együtténeklős F. O. buli volt, sok-sok ismerőssel, tapssal es ovációval. Mégis sántít kissé az osztálytalálkozós hasonlat. Ugyanis a közönség zömét kitevő ötvenesek többségét sosem láttuk a Fekete Lyukban. Persze lehetetlen is volna, annyian összesen együttvéve sem látogattuk a Nagy Gyula által vezetett alternatív zenei klubot, amilyen tömeget egy-egy F. O. System megmozdulás megmozgat. Miközben a szintén szép számban jelenlévő öt-tíz évvel fiatalabbaknak viszont nyilván eleve esélyük sem volt, hogy a hőskorban a Lyukban, a PeCsában vagy az Almássy téren láthassák Matyiékat. De valamiért mégis rácsatlakoztak az F. O.-ra és évről-évre hűségesen visszatérnek.

A jó múltkorában el is rötyögtünk magunkban, hogy vajon mit mondana egy mostani tinédzsernek a Fater és a Muter klubok neve, vagy a „klub kétezer” (Club MM). Nyilván semmit. Miként a Ráday, a TMC, a SunClub vagy a Tilos az Á… sem. De már csak ilyen ez az élet. Így múlik el az óvilág dicsősége, nyomora, vidámsága, majd lassan emlékezete is. Lassan felettünk elmúlik minden… Addig viszont igyekszünk jól érezni, egyben hasznossá is tenni magunkat. És persze őrizni a lángot, ragaszkodva az értékeinkhez.

Van tehát nagyjából másfél lemeznyi dal, melyek kis kivétellel megkerülhetetlen klasszikusokká, nemzedéki himnuszokká nemesedtek az eltelt évek folyamán. Méghozzá olyan nemzedéki himnuszokká, melyek leginkább a késő Kádár-kor kilátástalanságában születtek, de valamiért az utánunk következő nemzedék értelmesebb tagjai is tömegesen a magukénak érzik. Mert az F. O. nemcsak, hogy túl tudott mutatni a dark wave és alter rock színtereken, de az élet mulandóságát és az árnyékban is élni kell filozófiáját olyan módon tálalta, tálalja a hallgatói elé, hogy eszükbe sem jut az utódoknak lázadni ellene. Hát a bivalyerős dalcsokor apáról fiúra, anyáról leányra száll. Így aztán ezek az örökzöldek szinte biztos, hogy túl fognak élni minket, a nyolcvanas években eszmélő, elátkozott és cserbenhagyott nemzedéket.

A Dürerben heringgé változó tömegben ugyanis egyaránt voltak a múlt század hatvanas éveiből itt maradt öreg hippik, miként a szüleiket elkísérő fiatalok, hippiskedő tinik is. Az ötvenpluszos derékhadban pedig egyaránt voltak életfogytig kitartó rockerek, miként veterán darkok, egykori punkok és skinheadek is. Utóbbiakat békésen együtt sörözni és közösen énekelni látni, elsőre talán megdöbbentő lehet. De ugye a nyolcvanas évek elején még béke volt a két tábor között, mikor még a vörös diktatúra számított a legfőbb ellenségnek. Majd a dekád második felében pedig pont az F. O. System volt az egyik olyan produkció -az újjáalakuló Beatrice és a fél Budapestet feltüzelő Neurotic mellett-, mely simán átlépett a szubkulturális megosztottságon. Mert betaláltak a korszellembe. Mert mindenki által érthető és befogadható módon jelenítettek meg egy érzést, amire akkor is tömegek tudtak csatlakozni és máig is tömegeknek jelent sokat. Az F. O. szinte akaratlanul is tényező, gyakran idézett kulturális hivatkozási alap lett.

Valamikor a 2012-es Világvége Fesztivál környékén az egyik újságíró haver annyira felhúzta magát azon, hogy szinte az összes barátunk, közös ismerősünk a F. O. System – VHK buliról beszél, a szerinte nagyon-nagyon fontos akkori aktuálpolitikai események helyett, hogy végül maga is végighallgatta az F. O. életművet. Majd a meglátásaival nyilván engem is megtalált. Egy darabig elhallgattam, miként kezd bölcsész fejjel, de a napi politikai csatározások által formára csiszolt aggyal a régi dalszövegeken lovagolni, egy-egy sor értelmén vagy értelmetlenségén kekeckedni. Aztán leállítottam, hogy ezt így nem érdemes folytatni. Rosszul ült fel a lóra. Hiszen ez esetben a hangulat és az életérzés a lényeg. Arról szól a művészi közlés, hogy éreztük magunkat kollektíven, akkori fiatalok, azokban az években.

Mondjuk, hogy milyen frusztráló élmény volt 1988-ban, mikor az elvtársak fiait már nyugatra küldték továbbtanulni, minket viszont még továbbra is Marx-szal és Engels-szel hülyítettek a suliban. A démonisten és a gonosz angyal mellett pedig még el kellett szenvednünk Leninről, a hamis messiásról szóló lózungokat is. A különféle ünnepeken még a legutolsó években is a róla szóló énekek hangzottak el az iskolai kórus előadásában, mint a legfőbb hősről, az emberiség megváltójáról, miközben mindenki fusizott. Még a zenetanár is gebines lett mellékállásban, hogy meg tudja venni az áhított kocka Ladáját.

Rengetegen voltunk, akik azt éreztük, hogy szinte még fel sem cseperedtünk, de az ország-, a város- és a kerület vezetői már lemondtak rólunk. Annál a lélektelen és esélytelen sodródásnál pedig még a semmi is vonzóbbnak tűnt. Hát a felnőtté válással járó kamaszos dacolás mellé felzárkózott egy, a szokásosnál jóval erősebb világvége hangulat. Valamint a fiatalkori polgárpukkasztást hamar kiegészítettük elvtárspukkasztással is. Mert azért nem volt mindenki hülye és vak. Láttuk és tudtuk, hogy már javában folyik a gyárak és üzemek egy forintért való eladásainak előkészítése -melyből persze a mi apáink ugyanúgy kimaradtak, mint a szocializmus egyéb nagyszerű vívmányaiból is-, de a tanárok és az elvtársak továbbra is hülyeségekkel bombáztak minket. A tévéről már nem is beszélve! Hát alternatívát kerestünk. Olyan közösségi helyeket, ahol önmagunk lehettünk. Olyan zenéket és példaképeket, akik még nem játszották el a hitelességüket.

Többek között ezt jelentette nekünk az F. O. és a Lyuk. Meg még ezernyi mást is. A fiatal felnőttkorba érés soundtrackjét. A beilleszkedési zavarokon és az első párkapcsolatok zátonyain átsegítő kis életbölcsességeket. Melyek lehet, hogy abszolút értelemben sosem voltak igazak, de akkor és ott mindent jelentettek. Erőt, motivációt és érdemi segítséget a napi túléléshez. Hogy ne tűnjünk el önként a semmiben.

Minderre az együttérzésről szóló speciális szeretetcsomagra pedig idővel a fiatalabbak is szép sorban rá tudtak csatlakozni. Előbb a Bokros-csomag nyomora alatt, mikor az F. O. System album első újrakiadása csak tovább katalizálta a pár évvel idősebbek által eleve féltve őrzött kultusz dinamikus tovább-terjedését. Aztán jöttek az újabb dalok, kiadványok, újrakiadások és a ritka koncertek ünnepi hangulatú együttlétei. Így vált az F. O. System lassan, de biztosan underground legendából összmagyar kulturális élménnyé, komolyan veendő hivatkozási alappá.

Az irgalmatlan tömeg miatt nem tudtam, de nem is igazán akartam hamar bejutni. Így sajnos lemaradtam az előzenekarról. Az F. O. elejére viszont bemerészkedtem a terembe, majd be is furakodtam a keverő mögé. Míg a főváros legtöbb fellépő helye komoly hendikeppel indul a hangzást illetően, részint a rossz akusztika, részint az alultervezett, elégtelen hangosítás miatt, addig az új Dürerben mindig minden jól szól. Most is gyakorlatilag már az első dalok alatt rendesen megdörrent a cucc. Majd a negyedik számtól olyan szépen és arányosan szólt minden, mintha egy komoly hifi előtt foglaltunk volna helyet. Ráadásul az ezer torokból felharsanó csordavokál sem rontott a hangzáson. Inkább csak tovább emelte az előadás minőségét az együttes és az igencsak aktív közönség egybeolvadó hangja. Táncolt, tapsolt, örült és egy kissé meg is őrült a végig boldogan hullámzó tömeg. Melynek ismét jó volt a részének lenni.

A mostanra megszilárdulni látszó koncertcsapat pedig profi módon, jó érzéssel lovagolta meg ezt a hullámot. Végig oda-vissza hatottak a pozitív energiák. Míg az alapítók, Mátyás Attila énekes, gitáros és Jerabek Csaba basszusgitáros hűen őrzik lángot, addig a visszatérés óta stabilan velük játszó Földi Tamás fazonban és zeneileg is jól illeszkedik a csapatba. Tomi szintetizátor- és gitártémái nem ritkán olyan új rétegeket adnak az örökzöldekhez, melyek által még közelebb kerülhetünk a nótákban közölt magvas gondolatokhoz, a produkció által megidézett hangulatokhoz. Némely áthangszerelés pedig még kifejezetten jót is tett a megunhatatlan klasszikusoknak.

A 2021-ben csatlakozott Geletey Fuck’n György pedig egy igazi főnyeremény. Nemcsak, hogy sokak szerint az F. O. System eddigi legjobb dobosa, de tényleg minden egyes bulin, minden egyes zenekarával úgy odateszi magát, olyan alaposan odacsap, hogy igazán rászolgál a becenevére.

Matyi karizmája és frontemberi kvalitásai semmit sem koptak az évek alatt. Ami tény egy igen érdekes dolgot tár fel Isten személyiségéről. Arról, hogy az Örökkévaló nem vonja vissza a kenetét csak azért, mert egyik-másik halandó másra is használja azt, mint amire adatott. Így aztán mondjuk a Sex Action profánabb megközelítése mellett a többi produkciójával még mindig nagyon komoly értékeket és gondolatokat tud ihletett módon közölni. Mátyás Attila tényleg istenadta tehetség. Egy minden ízében színpadra termett, színpadra teremtett személyiség. Ami most, a legutóbbi koncerten talán minden eddiginél hitelesebb előadásmóddal társult. Hiszen miután nemrég maga is közelebbről ízlelhette önnön halandóságának ízét, talán még nagyobb átéléssel tudta tolmácsolni, hogy ne hagyjuk elfolyni az időt. Egyikünk sem tudhatja, mennyi van még hátra.

Ilyen egy vérbeli frontember. Aki mindig lelkesen viszi a hátán a bulit. Miközben a színpadon is jól mutat. Mellette pedig mindvégig jól illeszkedik az együttesébe is. Fazonban és habitusban különösen jól egészítik ki egymást a másik alapítóval, a visszahúzódóbb természetű Csabival. Akinek masszív alapjaira mindig jó felülni, majd hagyni, hogy vigyen magával a basszus lüktetése.

Mikor 1991-ben elbúcsúztak, egyikünk sem gondolta volna, vélhetően ők maguk sem, hogy a közelgő 40. évfordulóra úgy fognak majd ráfordulni, hogy elővételes teltházakat vonz az addig kialakított repertoárjuk. De jó, hogy így alakult, mert míg a drogok és az egyéb öngyilkos gondolatok sosem jelentettek kiutat, addig a művészet, a szeretet, az együttérzés és úgy általában mindenfajta baráti együttlét viszont igencsak hatékonyan gyógyítja a lelket.