Mindenekelőtt szögezzük le: a hír szent, a vélemény szabad. Különösen ma, az internet világában, ahol szinte bárki kifejtheti nézeteit, élhet a lehetőséggel. Oly korban élünk, aki rendelkezik valamiféle informatikai eszközzel, és persze van hozzá affinitása, bátran (bátran?) közzé teheti gondolatait egy hírrel, eseménnyel, vagy bármilyen más témával kapcsolatban. Ennek elsődleges fóruma az online közösségi tér, amely ennek megfelelően ki is termelt magából egy új populációt, az ún. „kommentelőt”. Amely nick név alatt, esetleg kilétét vállalva oda is kanyarítja a magáét jobb esetben intelligens hozzászólással, de inkább (sajnos) szabadjára engedett indulatoktól vezérelve, gyalázkodva. Sokszor nem is annyira a témához kapcsolódva, mint az előtte szólót minősítve, nemegyszer személyeskedő, trágár stílusban. Legkevésbé sem figyelembe véve, hogy ő maga, mint botcsinálta „kritikus” mennyire szakavatott az adott témában. A lényeg, hogy mutassa magát: én is vagyok ám valaki! Mielőtt szó érné a ház elejét: nem szeretnék általánosítani, inkább egy napjainkban egyre inkább elharapózó jelenségre hívnám fel a figyelmet.

Kénytelenek vagyunk tudomásul venni, hogy erről (is) szól a mai felgyorsult, digitális –különösen az ABC utolsó pár betűjéről elnevezett generációk alkotta – világ. Nekünk író embereknek, betűvetőknek (dolgozzunk bármilyen témában) komoly a felelősségünk. Komoly a tekintetben, hogy kritikánkban, mint irodalmi műfajban jó példával kell(ene) elöl járnunk, tisztelve más izzadságos, kemény munkáját. Mindezt alátámasztandó hadd idézzem ide a vonatkozó definíciót. „A kritika olyan publicisztikai vagy esszéműfaj, amely valamely művészeti vagy szellemi alkotás aktuális állapotáról, eredményeiről ad képet a nagyközönség számára”. Továbbá: „Fontos feladata a művészet, irodalom és más művészeti ágak  társadalmi és esztétikai jelentőségének feltárása, széles körű megértésének előmozdítása, ezzel végső soron népszerűsítése, az alkotóközösség és a közönség közötti kapcsolat megteremtése, a közízlés formálása”.  A kritika, mint irodalmi műfaj a gyakorlatban úgy valósul meg, hogy az adott témáról alkotott, közreadott (tehát függetlenül a szerzőről alkotott személyes véleményünktől, iránta táplált pozitív, vagy negatív érzelmeinktől) publicisztikánkban szigorúan objektív alapon megfogalmazzuk a véleményünket. Jót, rosszat egyaránt.

Jó ideje tapasztalom, hogy fenti, nagyon is megszívlelendő téziseket egyes kollégák maximálisan figyelmen kívül hagyják. Egy képzelt, általuk éteri magasságokba emelt parnasszuson trónolva, észt osztva verik szét dühödten más munkáját. Amelybe az alkotó nem kevés fáradságos munkaórát, energiát, időt, anyagiakat fektetett, hogy létrehozzon egy produktumot. A lehető legjobb szándékkal, a tökéletesre törekedve. Mert nem hiszem, hogy létezne olyan alkotóművész, aki ne erre törekedne! Ugyan (leszámítva a szinte minden alkotóban benne rejlő individualizmust) mi más célja lehetne, mint a közönség szórakozási igényének maximális kiszolgálása, szellemi örömszerzés, és persze egyfajta ízlésformálás is. Hisz ez küldetése. Missziója.

Már hallom is az ellenérveket: de hát az a bizonyos szerző nem ért hozzá, minek kontárkodik bele abba, ami nem az ő szakterülete, a munkája tele van hibával, tévedésekkel. Ja, és nem is munka, csak betűhalmaz, tákolmány! Ezzel szemben: mióta ember él a Földön, aki dolgozik, hibát is vét. Óhatatlanul. De a hibákat felnagyítani, kidomborítani, sorba rakva a közönség elé tárni – eközben elhallgatni a pozitívumokat – az nem kritika, az szimpla gyalázkodás. Vagy ekézés, ha úgy jobban tetszik. Hogy ennek mozgatórugója belülről fakadó rosszindulat, vélt, vagy valós sérelmek régi és új halmaza, irigység, vagy féltékenység – nem tudni. A dzsungel ősi törvénye szerint a ragadozó kijelölte saját vadászterületét; ha valamely élőlény arra téved, hát acsarkodás, vicsorgás fogadja, majd a „területtulajdonos” nemes egyszerűséggel széttépi. Hát igen, de az ember nem véletlenül áll az evolúciós fejlődés legmagasabb fokán…

Engedtessék meg egy személyes tapasztalat: újságírói pályafutásomat (némi fanzinozást követően) itt, a Rockinform, akkor még papír alapon megjelenő lapszámaiban kezdtem. Mert bizalmat kaptam. A kollégák szeretettel fogadtak (beleértve a legkritikusabbat is, akinek az ajánlása nélkül aligha tartanék ma itt); az uralkodó szellem egymás segítése, egymás munkájának a megbecsülése, tisztelete volt. Ha tanácsra volt szükség, készséggel megkaptuk, készséggel adtuk. Mert ez volt a természetes. Ha hibáztunk (mert ilyen is volt), felhívtuk rá egymás figyelmét; no nem kiteregetve, hanem egymás között – a főszerkesztőt is bevonva – intézve!  Ezzel szemben ma a megszégyenítés, a közösségi portálon történő nyilvános lejáratás, ledorongolás, kioktatás, földbe döngölés, gyalázkodás megy. És nem csupán a kommentelők hadának részéről, hanem a szakmán belül is. Az egymásnak való betartás.  Szekértáborok alakultak, egymásra lövöldöznek, egy-egy találaton örvendezve. Akár úgy, hogy összegyűjtve a negligáló, gyalázkodó, kommentelők által odavetett posztokat, saját megjegyzés nélkül közreadva. „Én mosom kezeimet, nem én írtam!” Olyan is előfordul, hogy véletlenül szembe jön egy pozitív felhangú beszámoló, ám ugyanakkor, egy mondaton belül máris ott egy összehasonlító ledorongolás. Ennyire nem lehet valaki megkeseredett… Csoda-e, hogy a potenciális támogatók mindezt észlelve, elfordulnak a szakmától? Minek adjunk, ha ezek is ölik egymást, épp elég nekünk a politikusok egymásnak feszülése!

Pedig egy szekér, a kultúra szekere elé vagyunk kötve mindannyian. Erőinket egyesítve egyfelé, azonos irányba kellene húznunk ezen a kátyúval teli úton. Zenésznek, kritikusnak, szakírónak, akár egyszerű újságírónak egyaránt. Hiszen a zene, a rockzene, közös ügyünk, amiért közösen kellene munkálkodnunk.

Olyan jó lenne egyszer és mindenkorra véget vetni ennek az áldatlan és értelmetlen ragadozó acsarkodásnak, vicsorgásnak, széjjeltépésnek! Olyan jó lenne – Adyt idézve – embernek maradni az embertelenségben!