KFT – Erkel Színház, 2025-01-05

Amikor az ember fiatal, szeretne minél hamarabb, és lehetőleg igen erőteljesen belecsapni a lecsóba. Ide nekem az oroszlánt, párducot, gorillát, makákót, és minél több fekete nőt is! Alapítsunk zenekart! Régen ez úgy működött, hogy gyere csak, te leszel a dobos, mert van otthon elég lábasotok, én meg a gitáros, mert jövőre kapok egyet. Keressünk még két hasonlóan elkötelezett embert, és kész! Azután, ha elszántak vagyunk, és pláne tehetségesek is, akkor hirtelen egy száguldó szerelvényben találjuk magunkat, ahonnan azonban, ha nem kapaszkodunk erősen, bármikor kizuhanhatunk a sínekre. Persze nem egyszerű a kapaszkodás sem, mert  közben csiklandoznak balról, rúgdosnak jobbról, és néha abban sem vagyunk biztosak, nem a legjobb barátaink teszik-e velünk eme galádságokat. Viszont, ha végül mindezt kibírtuk, akkor azon kevesek közé fogunk tartozni, akiket kortól, nemtől és zenei beállítottságtól függetlenül bárki elismer majd, és nevünk említésére erőteljes bólogatás indul. Az elmúlt ötven-hatvan évben az egész világon csak kevés banda jutott el ebbe a státuszba, pláne hosszútávú tagcsere nélkül. És itt tényleg olyan nevekre gondoljunk, mint a Queen, a The Who vagy éppen a The Police.

De mi lehet a titok? Siker, pénz, nők, csillogás? Szerintem sokkal inkább tehetség, alázat, munka, még több munka, és még mindig munka, meg persze a folyamatos innováció. Nem kérdés, hogy a KFT mindegyikkel bőven el van látva, de az utóbbi különösen egyedivé teszi őket. Egy több mint negyvenéves zenekarnál felesleges felsorolni, mi mindent tettek le az asztalra együtt és persze egyénileg is. Egyértelmű, sosem az volt a cél, hogy a megírt – egyébként szekérderéknyi – slágerrel véresre haknizzák magukat, hanem mindig valami egyedit, valami meghökkentőt szerettek volna a közönség orra elé és alá tolni. Ami így visszatekintve a legérdekesebb, hogy ezt az újítási vágyat már a legelső nagy slágerük (na, vajon melyik?) előadásában is felfedezhettük. Ezért tudtak megvenni kilóra 9 éves koromban, amikor a táncdalfesztiválos pantomimjüket néztem, és most az Erkelben is, tökéletes arányérzékkel összerakott műsorukat látván. Ráadásul ott volt velük a színpadon minden és mindenki, amitől és akiktől egy ilyen koncert igazán felejthetetlen maradhat. A nők képviseletében Irén, Teca, Valéria, az ő rózsáival, és jó néhány nóta, a szerelemről. Megjelentek az igazi férfiak, Kovács Pál, a Kőember, János vitéz és persze az elmaradhatatlan színpadi jelenetekben az olyan legendák, mint Vegetári János és Fájdalom Csilla vagy éppen Beléd Márton.

Bizony, lazításképpen(?) jöttek sorban a híres abszurd szkeccsek, az eredeti maszkokban, jelmezekben és kellékekkel. A közönség pedig nevetett. Akkor is, amikor a „három grácia”: Bornai Tibor (Dráni), Márton András (Marcipán) és II. Lengyelfi Miklós (Miki) egy félig sem leszúrt Ritzberger után ölbe kapták a hetven éves Laár Andrást (Náti), pedig valószínűleg ez egy történelmi pillanat volt. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy ezt még évekig lehetne folytatni, legalábbis ilyen akrobatikus módon. Hacsak…

Azt hiszem a Kiss együttesnek voltak olyan tervei, hogy amikor ők szegre akasztják a hangszereiket, a maszkok mögött akkor is folytatódjék a sztori, egy fiatalabb generációval. Gene Simmonsék családi ügyeivel nem vagyok tisztában, de azt két szememmel láttam, hogy a KFT seniorjai semmiképp sem panaszkodhatnak az utánpótlást illetően. Ezen az estén két Laár, András és Buda gitározott, hozzájuk csatlakozott ugyanezen a hangszeren Marcipán fia, Márton Áron. Sztereóban billentyűzött Bornai Tibor és Szilveszter, és elképesztő bőgő/basszusgitár orgiát hallhattunk Lengyelfi apuka és lánya, Eszter előadásában. És ha a tisztelt publikum azt gondolta, ezt már nem lehet fokozni, színpadra lépett Maróthy Zoltán (ex-Ossián; ex-Fahrenheit, Kiss Forever Band, Koncz Zsuzsa stb.) és Szekeres András (Junkies), hogy egy elképesztő Afrika – Beat it mashupot (magyarul potpurit, na jó, mixet) vezessenek elébük, összesen tízen. A Balatoni nyár és a Jó éjszakát mint ráadások, sokkal inkább a levezetést szolgálták, ám a közönség így is alig akarta elengedni őket.

Kipipálták tehát az Erkelt is, ahogyan anno az Operát, vagy éppen a Kongresszusi Központot a big band verziós koncertekkel, és sorolhatnám reggelig. Azon gondolkodtam, ezek után mi hiányozhat még a zenekari portfólióból. Azután rájöttem. Én bizony szívesen vásárolnék KFT akciófigurákat. Nem hiszem, hogy van másik mai magyar zenekar, ahol négy ilyen karakteres „bábut” találhatnánk. Dráni, szuperképessége többek között az egyszemélyes operajátszás és a dalszövegek irodalmi szintre emelése (lásd még, a Kis kece lányom gyönyörű „dránítása”); Náti egyszerre avantgard (vívásban is használatos szakkifejezés) művész és buddhista szerzetes, nem mellesleg elképesztően egyéni gitáros. (Ezt egyébként Besenyő É.Á.H. István, azaz Besenyő Értek Ám Hozzá István is megerősítheti.) És akkor ott van még a belső-svájci óra-tulajdonosMarcipán, és nem utolsó sorban a ha-becsukom-a-szemem-eskü-hogy-Tony Levin-játszikMiki. Szerintetek is indulhat a sorozatgyártás?

A viccet félretéve, ezzel az Erkel Színházas koncertjével a KFT újra bebizonyította, hogy bár a világ dolgaival szemben valóban korlátolt a felelősségük, ám zenéjükkel és közönségükkel kapcsolatban példamutató alázattal és felelősséggel járnak el. Tegyenek még így sokáig, a rajongók meghálálják!

Fotók: Pandur-Balogh Norbi