Idén 55 esztendeje, 1970. január 26-án jelent meg a Chicago eredetileg cím nélküli második albuma, melyet több műfajban is alapműként, egyben a maga fejlődésívének fontos mérföldköveként tartanak számon. Már az is eleve ritkaságszáma megy, hogy egy együttes kapásból három dupla albummal nyissa a karrierjét, de hogy aztán mindhárom be is aranyozódjon, majd platinává váljon, abszolút fehér holló. Ha mindehhez hozzátesszük még, hogy közben a másodikról három kislemez is top 10-es lett a Billboard listán, a Chicago végképp új korszakot nyitott a zenetörténelemben.
A történet 1967. február 15-én indult, mikor is válogatott virtuózokból megalakult az eredetileg The Big Thing nevet viselő csapat. Az első időkben hat taggal: Terry Kath gitár, ének, vokál, Robert Lamm billentyűk, ének, vokál, Lee Loughnane trombita, szárnykürt, ütőhangszerek, vokál, James Pankow harsona, ütőhangszerek, ének, vokál, Walter Parazaider szaxofon, fuvola, klarinét, tambura, ütőhangszerek, vokál, Danny Seraphine dob, ütőhangszerek felállásban. Majd Peter Cetera basszusgitáros, énekes, vokalista csatlakozásával kialakult az együttes klasszikus felállása, mely a következő években ontotta magából a jobbnál-jobb szerzeményeket.
A nagy csapat, vagyis a klasszikus Chicago szeptett felállás rocker szemmel akár úgy is felosztható, hogy van benne egy hagyományos gitár, orgona, basszusgitár, dob felállású rockegyüttes, plusz egy fúvós szekció, melynek alaphangszerei, vagyis a trombita, harsona és szaxofon hármasa szinte bármilyen műfaj kíséretére alkalmasak. Azonban Lamm és társai új utat választottak. Így amellett, hogy a kompozícióikat és a hangszereléseket egyaránt úgy alakították ki, hogy amennyire csak lehetett, mindenki egyformán kivehesse a részét a szólisztikus részekből és a kíséretekből. Ráadásul az énekrészeket és többszólamú vokálokat is szépen megosztották. Mindeközben a jazz, a rock és a funk egy egészen újfajta fúzióját is kialakították, melyben nagy szerepet kapott a popularitás, tehát a táncolhatóság, a könnyű hallgathatóság és az azonnali befogadhatóság, de a hangszeres virtuozitásról, a fineszes dalszerkezetekről és a néhol húsba vágóan aktuális mondanivalókról sem mondtak le ezek mellett.
Tehát a rádióbarát pop, a blues-rock vagy a big bandes hangulat ugyanúgy kezdetekről fogva a Chicago élmény részét képezte, mint a kortárs jazz-rock fúziós törekvései.
Mindezt csak tetézte a jazz szabadságát erősen rockos attitűddel ötvöző expresszionista gitárjáték, valamint a brit bandákétól erősen különböző ritmika. Mert bár Danny Seraphine mind a rock kettő-négyében, mind a jazzes kíséretekben remekelt, de nem ragadt le ennyinél. Hanem egy rakat olyan ritmusképletet és figurát alkalmazott, melyek nem következtek a swingből vagy a rock and rollból. Ugyanis, ha a funkyt visszavezetjük a gyökereihez és egyfajta jazz-soulként értelmezzük; valamint, ha mindehhez hozzávesszük még, hogy az amerikai gettók zenészei egy idő után azáltal is különbözni kívántak a fehér muzsikusoktól, hogy a középtempót részesítették előnyben a gyors táncdalokkal, illetve a balladákkal szemben, már eleve kirajzolódik egy sajátos fejlődési út. Majd mindezt Miles Davis, a Blood, Sweat & Tears, az Earth, Wind & Fire és persze a Chicago további ritmusokból és stílusokból táplálkozó úttörő ötvözetekkel oltották ismét be. Úgy vitték közelebb a többféle kultúrában gyökerező nyitott, szabad, fúziós zenéjüket feketékhez és fehérekhez és úgy általában mindenkihez, aki zenehallgatás vagy táncolás közben hajlandó volt félretenni az előítéleteit, hogy mindenki a magáénak érezhette azt, hogy közben senkinek sem kellett megalkuvónak éreznie magát.
Az óceán két partján működő jazz-rock és prog rock bandák között akkoriban az volt a fő különbség, hogy míg az angolok, például az If vagy a Colosseum leginkább blues-zal, komolyzenével és népzenével ötvözték az általuk játszott fúziós jazzt, addig az amerikai rock jazz-es és brass rocker társaik már az évtizedforduló előtt is bártan nyitottak a funk és a soul felé.
A másik különbség, hogy míg az európaiak többnyire egyszerre csak egyféle fúvóst használtak a kompozícióikban, addig a tengerentúlon mindvégig a színesebb fúvós hangszerelés volt jellemző. Amiben pedig a Chicago zsenibandája vitte a prímet, hiszen a hőskorban a James Pankow, Lee Loughnane és Walter Parazaider trió szinte valamennyi réz- és fafúvós hangszert a csatasorba állította. Például harsona, trombita, szaxofon, szárnykürt, klarinét, fuvola és egyebek megszólaltatásával, mely markáns Chicago hangzás így együttesen olyan nyomatékot adott akár még a legegyszerűbb unisononak vagy riffelésnek is, hogy nem lehetett rájuk nem odafigyelni.
1968 júniusában az addig néha The Big Sound néven is fellépő együttes Los Angelesbe tette át a székhelyét, ahol a menedzserük, James William Guercio kérésére Chicago Transit Authority-re változtatták a nevüket. Majd szerződést kötöttek a Columbia Records-szal és a Whiskey a Go Go klubban kezdtek játszani. Részint, hogy bemutatkozzanak a helyi közönségnek, részint pedig, hogy kialakítsák és teszteljék az első lemezükre kerülő anyagot. A CTA eközben olyan neves sztárelőadók előtt nyitott, mint Janis Joplin vagy Jimi Hendrix. Ami nem csak az ismertségüket és közönségüket növelte, de egyben a reputációjukat is. Hendrix például a következőképpen fordult Walt Parazaiderhez a Chicago Transit Authority egyik ottani előadása után:
„Jesszusom, a fúvósok annyira jók, mint a nagy dudák, a gitárosotok meg jobb, mint én!” – Jimi Hendrix
Jimi szavaiban nem kevés igazság volt. Hiszen, bár a Chicago együttesről nem igazán szoktak szupergroupként beszélni, de attól még tény, hogy a banda a korszak legjobbjaiból állt össze, akik ráadásul itt-ott már bizonyítottak korábban. Parazaider, Loughnane és Pankow például a chicagói DePaul University hallgatói voltak. Miközben a katolikus egyetemen zenét és zeneelméletet tanultak, a város klubjaiban is játszottak, a rhythm and bluestól az ír népzenéig gyakorlatilag mindent, amire csak igény volt. Lamm a Roosevelt Egyetem hallgatója volt, illetve a Chicago időket megelőzően a Bobby Charles and the Wanderers billentyűse. Kath, Parazaider és Seraphine pedig a Jimmy Ford and the Executives és Missing Links együttesekben játszottak korábban együtt.
Az utolsóként csatlakozó Peter Cetera meg az Exceptions énekese és basszusgitárosa volt, míg át nem csábították. Utóbbi banda különösen népszerű volt akkoriban a Közép-Nyugaton. 1966-os Rock ’N’ Roll Mass című lemezük az egyik legelső, egyben talán legsikeresebb úgynevezett beat-mise előadásról mutatott be részleteket. Ami, ha csak áttételes módon is, de még Kóbor Mecky-re is hatással volt, aki bár eredendően a brit zenekarokra tekintett példaként, de az Omega Oratóium és a Beat Mise korszakban rendszeresen visszaemlékezett az amerikai hőskor ilyesfajta megmozdulásaira is.
Mivel Guercio már a Chicago lemezszerződése előtt is a Columbia Records munkatársa volt, komoly és alaposan kidolgozott tervekkel rendelkezett, amik érdekében folyamatosan ösztönözte a fiúkat, hogy írjanak minél több saját dalt. Ami felkérésnek Lamm-ék eleget is tettek. Így, mire 1969 januárjában eljött az első stúdiózás ideje, már nagyjából ötlemeznyi kipróbált és alaposan begyakorolt saját szerzeménnyel rendelkeztek a srácok.
A Columbia persze ódzkodott egyből egy dupla lemezzel nyitni az együttműködést, de a művészek nem engedtek. Az alkudozás vége pedig az lett, hogy mehet a dupla, viszont a szokottnál kevesebb jogdíj jár majd utána. Belegondolva, ezt még ma se sokan vállalnák be. Hát még a hatvanas évek végén, amikor még nagyon komoly tétje volt a lemezeladásoknak. Hiszen nem véletlen pont az a néhány esztendő volt a hetvenes évek fordulóján a nyugati zene egyik aranykora, amikor még nem engedhették meg maguknak tömegesen az emberek, hogy ne fizessék meg tisztességesen a szerzők és előadók munkáját. De közben már nagyon komoly technikai fejlesztések történtek a hangrögzítést és a lemezgyártást illetően.
Mindenesetre a Chigaco legénységét szerencsére nem a mammon imádata hajtotta, hanem a művészi önkifejezés és a zene szeretete, így zöld utat kapott a projekt. De nincs is mit csodálkozni, mert ilyenek az elkötelezett muzsikusok. Akik hisznek a saját művészetükben. Hát nemcsak, hogy simán belementek az alkuba, de már a következő dupla album anyagát is tervezgették…
A Chicago Transit Authority album végül 1969. április 28-án jelent meg és szép lassan kúszott felfelé a eladási- és sikerlistákon. Bár már eleve háromlemeznyi anyagot rögzítettek hozzá, köztük a második albumra csúsztatott Wake Up Sunshine és az It Better End Soon, vagy a Chihago III-n megjelent Loneliness Is Just A Word, ’69 augusztusában ismét stúdióba vonultak.
Miközben tehát az egyes lemez olyan populáris telitalálatai, mint a Beginnings, a Questions 67 and 68 vagy az I’m A Man szép lassan meghódították a szakmát, a médiát és a közönséget, Seraphinék tovább dolgoztak az egyre bővülő repertoárjuk rögzítésén.
A második album, mely természetesen ismét dupla lemez lett, 1970. elején jelent meg és egyaránt új korszakot nyitott mind a zenekar, mind a XX. század zenei életében.
Az első és legfontosabb változás, hogy akkorra ismét változtattak a zenekarnéven. A chicagói tömegközlekedési vállalat ugyanis ahelyett, hogy örült volna az ingyen reklámnak, perrel fenyegette a művészeket. Hát az együttes nevét Chicago formára rövidítették, egyben ez lett a címe a második albumuknak is.
Aminek frontborítóján jelent meg először az ikonikus zenekari logójuk, John Hendrickson Berg, a Columbia művészeti igazgatójának tervei alapján, mely a szórakoztatóipar egyik legértékesebb emblémájaként azóta is elkíséri a formációt. Szintén egy hosszú és dicsőséges időszak nyitányának bizonyult, hogy első alkalommal járult hozzá Peter Cetera szerzőként is a Chicago életűhöz.
Az 1970. január 26-án kiadott Chicago album három rock szvitből és nyolc önálló szerzeményből áll, melyek jó érzékkel szerkesztve, egyben arányosan lettek elosztva a dupla lemezalbum négy oldalán. Ami sokszoros telitalálatnak bizonyult.
Mert, bár már az első album is remek szerzeményekből áll össze, a második hozta meg azt az elemi erejű áttörést, mely gyakorlatilag hetek alatt világsztár státuszba emelte a bandát.
Mindehhez hozzájárult a korábbi jazz, rock és funk stílusjegyek még markánsabb popos ötvözete, melyhez másodjára további stílusok, például boogie, hard rock, folkos, musical és filmzenés elemek társultak a lehető legteljesebb és leggördülékenyebb művészi kifejezés érdekében.
A jobbnál jobb kompozíciók közül is kiemelkedik a B-oldal javarészét betöltő Ballet For A Girl In Buchannon dalciklus. A héttételes rock szvit vagy mini rockopera egy férfi, minden bizonnyal a szerző, James Pankow történetét meséli el, aki a távolban élő, elveszett szerelme után epekedik. Ha a Chicago soha semmi mást nem rögzített volna, már csak ezért a tizenhárom percért is örökös helyük volna az egyetemes zenetörténet legjobbjai között.
Mindezt a közönség is hasonlóan érezhette, hiszen a szvit kislemezen is megjelent tételei egyaránt top 10-esek lettek a Billboard listán, miközben a teljes művet tartalmazó a dupla album pedig a 4. helyezést érte el. Valós eladások alapján. Vitték, mint a cukrot.
Legalább ennyire eredeti, de másként izgalmas a harmadik oldalon található négyrészes Memories Of Love szvit. Rekviem egy elhunyt szerelmes emlékére, melyet Terry Kath Peter Matz zeneszerzővel, hangszerelővel és karmesterrel közösen rakott össze, újabb színekkel gazdagítva a Chicago addig sem szűk palettáját.
A negyedik oldalon hallható, szintén négyrészes It Better End Soon szvitben pedig Robert Lamm foglalta össze, miért is tartja borzalmasnak a világunkat. Ami sokakban váltott ki egyetértést. Különösen a vietnami háború egyre értelmetlenebbnek tűnő öldöklése fényében ütöttek nagyot akkoriban a meglátásai.
They say we got to make war
Or the economy will fall
But if we don’t stop
We won’t be around no more
They’re ruining this world
For you and me
The big heads of state
Won’t let us be free
They made the rules once
But it didn’t turn out
Now we must try again
Before they kill us off
No more dying
No more killing
No more dying
No more fighting
We don’t want to die
We don’t want to die
Please, let’s change it all
Please, let’s make it all
Good for the present
And better for the future
Love one another
Show peace for each other
We can make it happen
Let’s just make it happen
We can change this world
Please, let’s change this world
Please
Let’s make it happen
For our children
For our women
Change the world
Please make it happen, come on
De Lamm sorait olvasva, hallgatva nagyon úgy tűnik, hogy sajnos ma sincs ez másként. Hamar arra a megállapításra juthatunk, hogy öt évtized alatt sem javult a világ helyzete. Sőt, manapság ugyanúgy érvényesek és aktuálisak az It Better End Soon életpárti és békepárti emberi üzenetei, mondjuk az ukrajnai háború uszítói és haszonélvezői kapcsán, mint a dalok megszületése idején. Örökzöld mementói az emberi rövidlátásnak és önzésnek. Miként a Chicago zenéje sem avult egy cseppet sem az idők folytán.
Ugyanis a második Chicago nemcsak zeneileg volt korszerű és innovatív, hanem a dalszövegekben is aktuális témákat feszegetett. A Poem For The People például egy újabb Lamm látlelet a beteg társadalmunkról. Lám, hiába ácsingóztunk, apáinkkal együtt, a vasfüggöny mögötti életre, ott sem volt mindenkinek kolbászból a kerítés. Sőt! Az értelmesebb fiatalság még a nagy és gazdag Amerikában is radikális változásokat kívánt.
„Ezzel az albummal magunkat, a jövőnket és az energiáinkat a forradalmároknak ajánljuk. A forradalom minden formájában.” – Robert Lamm ajánlása a lemezborítón.
De persze az is önmagáért beszél, hogy egy 1969 augusztusában rögzített lemez szinte már annak megtörténése után, azonnal és érdemben reflektál a Holdra szállásra, illetve lehetséges társadalmi következményeire. Peter Cetera pontosan ezt teszi, mikor a Where Do We Go From Here? szövegét énekelve az emberiség jövőjéről lamentál.
Persze az 1970-es Chicago album nem csak a szövegeit tekintve volt friss, hanem a zenei építkezés terén is úttörő munkának bizonyult. A szélcsengőkkel kezdődő Fancy Colours-ban például egészen kifinomult építkezést hallhatunk, melyben a négyféle dallam nemhogy kioltaná egymást, hanem sokkal inkább olyanfajta természetes szintézisre jut, mint néhány évvel később mondjuk a Yes a Close To The Edge-ben.
Guercio nemcsak menedzserként teljesített kimagaslóan, hanem producerként is nagyon odatette magát. Aki viszont az album egységességéről jelentette ki, hogy a figyelmes végighallgatás és a dalsorrend milyen fontos részét képezi a nagy műnek.
„Ezt a törekvést egymás után kell megtapasztalni.” – James William Guercio produceri jegyzete a lemezborítón.
De még mindezt a sokféle finomságot, jó és fontos szerzeményt is képes volt elhalványítani az a dal, mellyel a többség azóta is azonosítja a Chicago együttest. Persze minden nagy zenekarnak szüksége van egy megaslágerre, mellyel mindenhol azonnal beazonosíthatóvá válnak. Mindez a tizedforduló környékén pedig vagy egy jófajta riffről szólt, vagy egy ragadós dallamról, vagy mindkettőről egyszerre. Így például a Led Zeppelin Whole Lotta Love, a Creedence Clearwater Revival Down On The Corner, a Band Of Gypsys Message To Love, a Taste Same Old Story, a Ten Years After Love Like A Man, a Derek & The Dominos Layla, a Quatermass Black Sheep Of The Family, a Grand Funk Railroad I’m Your Captain (Closer To Home), az Iron Butterfly In-A-Gadda-Da-Vida, a Black Sabbath Paranoid, a Deep Purple Black Night és a többi világsikerré vált megkerülhetetlen alapmű egyszerre adott a bandáknak identitást, valamint gyors beazonosíthatóságot. A rádiós szerkesztőknek, a fesztiválszervezőknek és persze a közönségnek is. Ami akkortájt elengedhetetlen volt a jó eladási eredményekhez. Mely listás szereplések aztán oda- és visszahatva szintén fontos fokmérői voltak a sikernek.
Szóval, a kettes Chicago albumon érkezett meg az a dal, mely után sem a zenekar, sem a zenei világ nem volt már ugyanaz, mint annak előtte. Ugyanis a Robert Lamm által szerzett 25 or 6 to 4 szabályosan letarolta a piacot.
Nem csoda, hiszen valóban tízpontos telitalálatról van szó. Egy olyan megunhatatlan, bárhol, bármikor jokerként bevethető nótáról, melyet sokféle hátterű és ízlésű ember képes gyorsan befogadni és hamar megszeretni. Majd egy életre újra és újra örömmel felidézni. Mely szerzemény még a klasszikusok közül is kiemelkedik, hiszen a 25 or 6 to 4 gyakorlatilag egyidejűleg vált szakmai sikerré, közönség-kedvenccé és zenekarok ezrei által játszott sztenderddé. Ami a gyakorlatban egy rekordgyors örökzölddé nemesedést jelentett. Ugyanis, mire júniusban kislemezként is megjelent, már masszív világsláger volt. Nem csoda, hogy aztán single-ként gyorsan megszerezte a második Chicago album immáron harmadik top 10-es Billboard helyezését.
Magáról a dalról, mint minden hasonló felsőpolcos remekműről, elképesztő sok idétlenséget hordtak már össze az évek, évtizedek folyamán. Csak, mint mindig, ahogy az lenni szokott, a dallal foglalkozni kénytelen sajtómunkások, a szöveget nem értve, jobb híján nekiálltak spekulálni. Majd a rosszindulatú firkászok és felkészületlen kritikusok nyilván gyorsan meg is látták benne a drogos utalást – mi mást?! Miként a buzgó, de nem annyira pallérozott elmék meg a 6-os miatt pluszban még a sátánista vagy szexuális utalást is. Ha teszem azt, mondjuk, egy 9-es is lenne mellette, utóbbi felvetést akár még érteni is lehetne, de így csak megint foghatta a fejét az ember…
Pedig az évek során Lamm számtalanszor elmondta, hogy a szerzeménye arról szól, mikor az éjszaka közepén megpróbálunk dalokat írni. A nóta címe pedig az időpont: 25 vagy 26 perccel hajnali 4 előtt. Tehát, mikor az ember 3 óra 20-kor még mindig csak forgolódik, egyszer csak felkel, megragadja a falnak támasztott hiányosan húrozott gitárt és elkezd rajta játszogatni. Majd 3:34-35 körül jön az ihlet, a szöveg, a dallam, a riff – mégsem volt hiábavaló a virrasztás.
Mindent összevetve a később már leginkább csak Chicago II néven ismert dupla album egyfajta zenei svédasztalhoz hasonlít, melyben tényleg mindenki megtalálhatja a neki tetsző, az ízléséhez közelálló darabokat.
Miközben pedig egyértelmű közönségsikerré vált, a kettes Chicago az elmúlt évtizedekben szó szerint zenészek tízezreire volt hatással. Lehetetlen misszió volna, mondjuk csak a Chicago II-ról átmentett dalszerkezeteket, rezes hangszereléseket vagy az ezerszám lenyúlt gitárriffeket maradéktalanul összeszedni. De nem is volna értelme.
Hiszen a dupla korong nem csak egy-egy „szerzőre” volt nagy hatással, hanem egy komplett nemzedéknek adott maradandó útmutatást. Világszerte.
Mert persze miként odakinn, úgy a második Chicago album itthon is alaposan átrendezte a zenei világot. 1970 januárja után idehaza is új időszámítás kezdődött az úgynevezett könnyűzenei szférában. A Kex-től a Syriusig, a Non-Stop-tól az Olympiáig, a Wastapstól a Metróig, mindenki tanult a dupla lemez felvételeit hallva, szerzeményeit elemezve. Különösen a hangszerelők és a dobosok vették jó hasznát Seraphine-ék munkáinak tanulmányozásának. Miként az utószinkronizálások során hozzáadott bőséges percussion sávok is útmutatóul, jó példával szolgáltak a hetvenes évekbeli együttesek és lemezfelvételeik számára.
A Taurus és a fúvós Metro romjain alakult Piramis együttes kezdeti éveiben szintén fontos inspiráció volt az If, a Blood, Sweat & Tears és a Chihago hármasa által kijelölt út. Miként a Locomotiv GT is szintén komoly ihletet nyert a Chicago életműből. A legnagyobbat azonban kétségtelenül a Bergendy együttes klasszikus felállása futotta, Demjén Ferenccel és Latzin Norberttel. Akik nem elég, hogy a Chicagóéval megegyező formációval futottak neki a hetvenes éveknek, de miután már a legelső nagylemezükön feldolgozták a 25 or 6 to 4-t, nem egészen egy év alatt letaszították a trónról az Illés-Metro-Omega „szentháromságot”, majd az évtized közepééig az elsőszámú magyar sikerzenekarként ontották magukból a slágereket. Nyilván az sem véletlen, hogy ők készítették az első magyar dupla lemezt, mely egyben az első hazai koncept-album is lett.
A punk és a disco megjelenéséig szinte minden zenekar műsorára tűzte a Chigaco klasszikusait, azon belül is az első öt album remekműveit, az élen természetesen a 25 or 6 to 4 előadásával. Mely alól még az olyan „őszinte és kőkemény” bandák sem voltak kivételek, mint a P. Mobil.
Annakidején, kölyökkoromban a komoly lemezgyűjtők körében többek között egy olyan mondás is járta, hogy egy kultúrembernek minimum az első tíz Chicago megvan, lehetőleg eredetiben. Amit persze nemcsak szó szerint, de átvitt ételemben is érdemes úgy értelmezni, hogy igencsak jó, ha a Chicago remekművei mindig szem előtt vannak. Mert egy ilyen erős referenciával már jóval nehezebb bevinni az embert az erdőbe, hogy a zenét illetően ésszerűtlen kompromisszumokat tegyen. Mert ha ott vannak a korai Chicago örökzöldek a vitrinben, már nehezebben megy át az érvelés, hogy csak azért hallgassunk hitvány zenét, mert az szórakoztató, könnyed, slágeres, táncolható, satöbbi. Ugyanis biztosan létezik olyan, ami úgy tudja ezeket, hogy közben kiművelt, kifinomult, ízléses és igényes is marad. Például az a kedves dalocska, melyet Robert Lamm egy régi hajnalon írt, egy akkor éppen csak tíz húrral rendelkező tizenkét húros gitáron, 25 vagy ’6 perccel 4 előtt…
