Érdekes tendencia ez: azon nagy csapatok, akik dallamokkal operálva kezdték sikeres karrierjüket, hajlamosak sok-sok lemezzel később ellaposodni, mintha törvényszerű lenne, hogy az alkotók kifogynak a dallamvariációkból, s hovatovább már lemezenkénti egy-két értelmes dalötletüket is kénytelen a publikum obligát ájuldozással fogadni. Akik viszont pubertáskori sérelmeiket nehezen tolerálható agresszióval és ordítozással torolták meg pályafutásuk hajnalán, egyszer csak felnőnek, és biztos egzisztenciát építve egyre csak nemesednek a múló idővel, akár a bor. A Gojira mellett pont ez történt a Mastodonnal is: korai alkotásaikkal a világ egyes tájain rabokat lehet vallatni, viszont immár évtizedes távlatban megbízhatóan szállítják a minőségi, érett mesterműveket.

A Mastodon egyébként is különleges. A négytagú gárda három énekest állít ki, három eltérő karakterű hangot, más-más erősségekkel. A bohém, öntörvényű Brent Hinds a szólógitározás mellett dalol egyéni, némileg elvont hangján; az eszméletlen képességekkel bíró, fáradhatatlan Brann Dailor a dobok mellől hozza a legdallamosabb témákat; míg a bujdokló-felbukkanó basszusok mestere, Troy Sanders többnyire az őserejű, vadállati energiájú sorokért felelt eddig. A gitártémákat pedig a csöndes eminenciás, a riffmester Bill Kelliher szállítja.

Aki nem ismerné a csapatot, annak azt mondanám, hogy a Mastodon zenéje olyan, mint egy jó tömör szőlőfürt: egészben, hirtelen nem érdemes ráharapni, mert biztosan a torkodon akad. Ez a tömörség elsősorban Dailor döbbenetes sűrűségű játékstílusából fakad. A dobokra gyakran mondjuk, hogy a kevesebb több tud lenni, ám itt mégis működik a dolog. Érdemes tehát szemenként, akarom mondani dalonként vizsgálódni és fogyasztani, kellő alapossággal elmerülve a részletekben.

Tulajdonképpen nem hittem, hogy az Emperor of Sand-et megközelíthetőségben felül tudná, vagy egyáltalán akarná múlni a gárda; az a lemez egyebek közt a Grammy-díjas Sultan’s Curse, a Show Yourself és a Steambreather hármasával olyan bivalyerős dallamcsokrot vonultatott föl, ami után inkább egy elvontabb, amolyan Crack the Skye-os kísérletet vártam. Nos, nem lett igazam. A Hushed and Grim-et szinte végig Dailor és Sanders énekli meg, és sok tekintetben versenyképes elismert elődjével. Legalábbis az első fele – vagy lemeze, ha elfogadjuk ezt dupla lemeznek, bár továbbra is kétségesnek tartom, hogy ennek a titulusnak van bármi értelme a lejátszási listák korában. Akárhogy is: az első egy órában itt olyan nóták sorjáznak, amik lazán odatehetőek bármelyik korábbi próbálkozás mellé. Mindjárt a legelső Pain with and Anchor megvillantja a mágikus hangulatot; Dailor és Sanders váltott éneke a lehető legkontrasztosabban válik el egymástól és teremt egy dalon belül külön világokat, a bőven adagolt gitártémák pedig izgalmasak, baljósak, avagy harmóniában áradnak, egyetlen nagy dallamriffbe kovácsolva. Mestermunka. Szerencsére nincs egyedül: a 7/8-ados Sickle and Peace elvont verzéjére őserő/dallamosság kombóval üt oda a refrén; a More Than I Could Chew letaglózóan hatásos riffjét csak a High Road-hoz lehet mérni, de Dailor dallamai még annál is jobbá teszik; a koronát a lemezre pedig az egész album fölött tündöklő Teardrinker/Pushing the Tides kettőse teszi föl. Tudom: ezek a dalok már napvilágot láttak előzetesen, ám tökéletesen eltérő karakterük ellentéte igazi szimbiózisban erősíti egymást, és csak így, egymás után hallgatva működik teljes fényében. A Teardrinker túláradó érzelmessége simán Show Yourself-kategória, utána pedig a Pushing the Tides tritónuszokra épülő, disszonáns űzöttsége egyszerűen ellenállhatatlan. Még egy fantasztikus, dallamos refrént is kapunk hozzá Dailortól. A legkeményebb dió pedig minden bizonnyal a Peace and Tranquility, ami kegyetlenül megcsavart gitártémáival, folyton változó lüktetésével már bőven progmetál-felségterület.

Van aztán a többi dal… Itt azért előjön a „dupla” lemezek hátulütője: a minden 21. századi hallgatói toleranciát páros lábbal taposó hosszúság. Nézetem szerint a Hinds által énekelt, furán elvont, ám igen hangulatos Dagger-rel – legkésőbb- le lehetett volna zárni a korongot. Ez után ugyanis a csapat átmegy Claude Monet-ba, és impresszionista hangulatfestéssel operál mintegy fél órában, ami az első etap kíméletlen húzása után egyszerűen emészthetetlen. Fura dolog, mert a dalok külön meghallgatva kifejezetten jók – egyszerűen csak egy húzásra ez nagyon sok. Én nem is javaslom így egyben hallgatni a 15 nótát. Ha valaki tökéletes élményre vágyik, cserélje ki a lemez első harmadának végén éktelenkedő, dark countrys The Beast-et az utolsó harmad váratlanul ütős, baljós és haladós remekművével, a Savage Lands-zel, és a Dagger-nél válassza ketté a művet. Kapni fog egy olyan albumot, ami kiállja az összevetést a gárda bármelyik alkotásával, és egy minialbumot, aminek morózus zsenialitása kiváló lesz a merengős pillanatokra.