Fiction Records
Úgy tűnik, Steven Wilsonnak elege lett a beteg világból, kilépett belőle és földkörüli pályáról szemléli azt. Onnan biztos, hogy szebb, békésebb, egészségesebb, azonban ez csak illúzió, a problémák itt maradnak a nyakunkon.
Wilson ezúttal egy klasszikus progresszívrock-albumot hozott össze, időnként kitekintve a jelenkor zenei elemeire. Nem olyat alkotott, ahol a hangszerek virtuóz versenyre kelnek egymással, hanem egy minden apró részletében megtervezett, kéttételes művet, melyben az összes hangnak, dallamnak, súlya, jelentősége van. Vannak kreatív alkotók a rockműfajban, akik gondolati síkon eleve koncepciózus albumokban gondolkodnak, azonban kevesebben készítenek manapság egybefüggő zenedarabokat, komolyzene ihlette műveket magvas gondolataik közléséhez.
A két rész egyenként is több tételre oszlik, a lírai, misztikus, időnként kemény alapokon sodró témák váltják egymást. Hangzásban sokszor visszaköszön a Pink Floyd világa, bár a gitárjáték nem olyan kifinomult, mint David Gilmouré, sokkal inkább követi a lineáris rockgitározás elemeit.
Az első rész címe nem hangzik túl optimistán: A tárgyak túlélnek minket. Egyfelöl utalás az élet rövidségére, másrészt az ember törékenységére, gyengeségére, háttérbe szorulására, az őt körbevevő természet erejére. Képeket látunk magunk előtt a mindennapos életről, hirtelen a Tejúton szörfözünk, a mindennapos botladozások közepette elfelejtjük, hogy az ember mennyire kicsi része a nagy egésznek, nem tudunk hatni a mindenség folyamataira. Itt Wilson jobban ragaszkodik a progresszív rock bevált zenei alapjaihoz.
A második fél, a lemez címadója, nagyobb teret enged a modernebb megszólalásnak, a technika adta lehetőségek zenébe foglalásának. Elektronikus zenével indul, közben égitestek adatait sorolja egy hang, távolságban egyre messzebb a Földtől. Aztán visszavált egy jóval lineárisabb zenei témára és már megint a Földön vagyunk, de a harmadik tételben újra a csillagászati adatoké a főszerep és teret nyer a technika, ezt azonban felváltja egy dinamikusabb téma, az ének egy kórusműre emlékeztet. A lezárás egy halk, tompa, misztikus szintetizátoros fantázia.
A szövegi világ a Földön és az Univerzumban is kalandozik, hiszen az ember mindkettőnek része. A végtelen térben tett utazás közben az utazó időnként visszatér a kék bolygóra, ahol a valóság képei és az emberi gondolatok kavarognak: élet és halál, ember és technika, szellem és valóság. A gondolatokból kiolvasható az alkotó aggódása a bolygóért és az emberért.
Wilson megelőző lemeze, a ’Harmony Codex’ más zenélt kínál. Nem teszi le egyértelműen a voksát egy műfaj mellett, mint az aktuális lemeznél, az elektronika, a progresszivitás a és a populárisabb zenei témák jobban keverednek a két évvel ezelőtt megjelent alkotáson.
Ezúttal határozottan leteszi a voksát egy műfaj mellett. Visszament vagy ötven évet az időben és új albumán a progresszív rock legnemesebb hagyományait folytatja, a nagy elődök zenei hatása egyértelműen hallatszik. Olyan zenét hallunk 43 percen keresztül két részben, melyet klasszikus rockhangszerekkel, gitárral, dobbal, basszusgitárral, billentyűsökkel művelnek, úgy megszólaltatva, ahogy a hetvenes évek első felében zajló aranykorban. Steven Wilson új alkotása bizonyíték arra, hogy van remény, nem veszett még ki a zenei igényesség a jelenkorból.
Dallista:
1, Objects Outlive Us
– No Monkey’s Paw
– The Buddha Of The Modern Age
– Objects: Meanwhile *
– The Cicerones- Ark
– Cosmic Sons Of Toil
– No Ghost On The Moor
– Heat Death Of The Universe
2, The Overview
– Perspective
– A Beautiful Infinity I
– Borrowed Atoms
– A Beautiful Infinity II
– Infinity Measured In Moments
– Permanence
Zenészek:
Steven Wilson– gitár, basszusgitár, billentyűsök, ének
Craig Blundell – dob
Adam Holzman – billentyűsök
Randy McStine – gitár
Andy Partridge – szövegek
