Joe Bonamassa – Veszprémfest, Veszpém Aréna, 2025. július 8.
A fesztiválnak már megint meggyűlt a baja az időjárással, ugyanis az előző hetek száraz, verőfényes napjai után beköszöntött az őszies, borongós idő. Ez száműzte Joe Bonamassát a História Kertből a Veszprém Arénába, bár a hűvös, az eső és a zárt tér a koncert hangulatán semmit nem rontott. Beléptemkor jó volt látni, hogy 4300 ember szépen megtöltötte a helyszínt.
Bonamassa előtt a kiváló szájharmonikás, Pribojszki Mátyás és bandája, a Jumping Matt and His Combo melegítette a hangulatot (Pribojszki Mátyás – szájharmonika, ének, Hamvas Viktor – billentyűsök, Molnár Dániel – dob, Csizmadia László – basszusgitár). Matyi helyi erőnek számít, hiszen Balatonalmádiban él, logisztikailag nem volt nehéz ideugrani egy kicsit játszani. Zenéjüket jól ismeri a Veszprémfest közönsége, hiszen 2017-ben Tom Jones előtt is melegítették a hangulatot, akkor a fő attrakció és zenészei körében olyan sikert aratott játéka, hogy az angol énekes-legenda műsorának utolsó dalában újra színpadra hívta Matyit fújni egy kicsit. Lendületes, virtuóz dalaik most is megmozgatták a publikumot. A gitár mellőzésével én úgy hallottam, a jazzes vonal erősödött a zenei irányvonalában, természetesen a vibráló harmonika és Matyi éneke vitte a prímet. Remek showman ő, aki nem csak pörgős zenéjével, hanem magával ragadó egyéniségével is megmozgatta a nagyérdeműt. Rövid, de velős, csak saját dalokat tartalmazó programjuk kiválóan felvezette az est fő attrakcióját.
Name Reload / Jump, Jump, Jump / Come On Pretty Baby / Beyond The Golden Gate /Can’t Make You Stay / Can You Hear Me Mama? / Jumping Matt Jumps / Forward
Kilenc után megjelent Joe Bonamassa és csapata, aki már negyedik alkalommal láttam. Ha jól számolom, hét éve nem járt hazánkban, legutóbb 2018. június 14-én játszott magyar földön, pontosan a Budapest Parkban. Ezúttal puritánabb hangszerelésben, kevesebb zenésszel játszott a megszokottnál, a fúvós szekció nem erősítette produkciót: Joe Bonamassa – gitár, ének, Reese Wynans – billentyűs hangszerek, Lamar Carter – dob, Calvin Turner – basszusgitár, Josh Smith – gitár, Jade MacRae – ének, vokál, Danniele DeAndrea – ének, vokál. Pásztázva a zenekart, konstatáltam, hogy Bonamassán kívül még két nemzetközi hírű zenészt köszönthettünk Veszprémben. Josh Smith gitáros komoly szólókarriert tudhat magáénak, a múlt hónap közepén Budapesten, az Analog Music Hallban lépett fel saját csapatával, emellett kiváló hangmérnök is. A koncerten nem csak az alapokat pengette Joe szólói alá, többszőr is lehetőséget kapott, hogy kivételes gitártudását bemutassa a közönségnek és Joe is a világ egyik legjobbjaként mutatta be őt. Reese Wynans-ről rocktörténeti léptékben lehet beszélni. A veterán billentyűs Stevie Ray Vaughan csapatát erősítette a nyolcvanas évtizedben, jelenleg hosszú évek óta elválaszthatatlanok a színpadon Joe-vel. Ragaszkodik Hammond orgonájához, amelyen nem csak kísérte az est főszereplőjét – a zenekar bemutatásánál nagyobb ovációt kapott, mint maga Bonamassa.
A repertoár saját dalokból és feldolgozásokból állt, ahogy ez lenni szokott, Joe nem csak remek komponista, hanem kiváló interpretátor is. Bár a július 18-án megjelenő új, ’Brekthrough’ című albumról már öt nóta megfülelhető a világhálón, ezúttal átugrotta ennek népszerűsítését. Sebaj, mert elhangzott a misztikus gúnyájú Dust Bowl, vagy negyedórán keresztül nyomta a Led Zeppelin How Many More Times alapvetését (amit ugye a Zep is ”kölcsönvett”). Ebben Lamar Carter dobszólója John Bonham-et idézte, nem véletlenül. A legvégén felcsendült a Sloe Gin balladája, ami ugyan nem az ő szerzeménye, de kihagyhatatlan. A főhős nem beszélt sokat, viszont hosszú szólókat játszott: gitárnyúzos, bluesos, halk, meditatív, futamok, érzelmes, lágy pengetések is helyet kaptak, nem hangzott el túl sok dal, viszont a közönség ezeket borzasztóan értékelte. Ha már a repertoárnál tartunk, az utóbbi időben háromfélét is játszott a gitáros. Júniusban a Black Country Communion szupergruppal egy rövidebb európai turnét nyomott le, július elején Rory Gallagher-emlékműsort játszott Corkban az ír gitárlegenda halálának harmincadik évfordulóján, most pedig saját műsorát mutatja be szintén az öreg kontinensen. Nem lepődünk meg ezen a tempón, tudjuk Joe-ról, hogy munkamániás, bár a lemezfelvételekből visszavett az utóbbi években.
Gitárjait szinte minden dalban cserélte, játszott Fender Straton, Telecasteren, Gibson Les Paulon, SG-n, ES-en is. Hatalmas gitárgyűjteménnyel büszkélkedhet és a színpadon ennek láthattuk egy részét. Persze ez a parádé nem elsősorban a vizualitásról szól, hanem megszólalásról és a pontos hangolásról. Egy perfekcionista zenésszel volt dolgunk, minden részletnek klappolni kell.
Joe több mint egy órán keresztül valahogy nem érezte, hogy kommunikálnia kell a közönséggel, aztán köszöntötte a nagyérdeműt, a várost, kifejezve sajnálkozását a rossz időjárás miatt, amiért zárt térbe került a koncert. Azért hozzátette, a vár tetszett neki.
Egy kicsit fáradt, ám szemmel láthatólag elégedett zenészt láttunk a színpadon, akit magával ragadott a közönség az átlagosnál hangosabb ovációja és gondolom, a teltház. Minden pillanatában professzionális, magas színvonalú produkciót láttunk, melyben ugyan minden menetrend szerint történt, a közönség maximálisan értékelte a gitáros teljesítményét, a blues alapvető uralma mellett a soul, a hard rock és a pszichedelia is helyett kapott. A produkció fényét a két énekes hölgy, Jade MacRae és Danielle DeAndrea teljesítménye is emelte, ők nem csak a vokált adták Joe éneke alá, hanem ezen felül kibontották nem mindennapi énektudásukat is. A megszólalás nem volt tökéletes, különösen a dob esetében és a Veszprém Aréna akusztikája sajnos nem a legjobb, ám a nagyszerű zenei élményből ez nem von le semmit.
Ha Joe Bonamassa, korunk legjelentősebb bluesgitárosa rövid időn belül visszatérne a városba, nem gondolom, hogy kevesebben lennének rá kíváncsiak.
Intro: Soul Finger / Hope You Realize It (Goodbye Again) / Dust Bowl / Twenty‐Four Hour Blues / Well, I Done Got Over It / Self-Inflicted Wounds / I Want to Shout About It / The Last Matador of Bayonne / Pack It Up / It’s Hard But It’s Fair / How Many More Times
Sloe Gin / Outro: There’s No Business Like Show Business
Fotók: Kurucz Attila
Videók: Kövy Katalin
