LP – EMI Electrola / Harvest / Capitol 1975
Idén 50 éve, 1975-ben készült és jelent meg a progresszív rock egyik csúcsalkotása, a Triumvirat együttes Spartacusról szóló koncept-albuma. A német Emersonként is emlegetett billentyűvirtuóz, Jürgen Fritz és a nem sokkal később elhunyt Helmut Köllen csodás zenéi, valamint a világklasszis dobos, Hans Bathelt szövegei és okosan felépített koncepciója egy különleges, még a Triumvirat diszkográfiából is kimagasló, lehengerlő erejű művészi elegyet alkot. Ráadásul a Spartacus kifinomult kompozíciói, belső dinamikája, okos hangszerelése és egyedi dallamvilága szinte semmit sem öregedett az évek alatt. A nagylemez komor, mégis magasztos történetet felelevenítő tételei máig nem vesztettek üdeségükből, játékosságukból. Az LP hangzása és hangulatai mai füllel is modernnek hatnak. Köszönhetően a fifikás hangszerelésnek és az akkor elérhető legmodernebb szintetizátorok használatának, illetve a szintén jól eltalált dob, gitár és basszusgitár soundoknak.
Másodszorra a Spartacus tartalmának és a zenekar utóéletének érdekesebb részeiből szemezgetünk.
A Spartacus LP úgy épül fel, hogy a nagylemez kilenc száma között három hosszabb alszvit található. Az A-oldalon a gladiátoréletről szóló négytételes The School Of Instant Pain. A B-oldalon pedig a háromtételes The March To Eternal City, és a szintén háromtételes Spartacus. A megrázó szövegeket mélyrehatóan követő és közvetítő zeneanyag végül pedig egy nagy dinamikai tartományt felölelő egységes koncept-albummá áll össze.
A nagy mű egy intróként is felfogható instrumentáis bevezetővel indul. A The Capital Of Power Róma nagyságáról tanúskodik. Hiába, hogy a többi tétel már római birodalom embertelenségéről szól és lelketlen elnyomóként mutatja be az örök várost, ami lenyűgöző, az lenyűgöző. Mindez egyben azt is üzeni, hogy a fellázadt rabszolgáknak és gladiátoroknak szemernyi esélyük sem volt. De van, hogy akkor is fel kell kelni, ki kell állni és nemet kell mondani, ha az ember életébe is kerül az „eddig és ne tovább”. A nagyszerű nyitány pedig nemcsak az album koncepcióját vezeti fel, de magának a Triumvirat együttesnek a hőskorszakát is bemutatja. Pontos precíz ritmusszekció, ötletes, a rock kliséket maximálisan mellőző dobolással, lenyűgöző billentyűs játékkal és hangszínekkel.
A négytételes School Of Instant Pain egy szomorú-szép eposz, amely a gladiátorok rövid, de akciódús életét mutatja be. Jürgen zongorával indít, melyre szinte klasszikus zenei módon érkezik Helmut gyönyörű éneke. Aztán szépen felépül a rockzene, amolyan Elton John szerű balladává fejlődve, miközben a feszültséget Hans dobpergései teremtik meg és tartják fenn a következő tételig. A harmadikként következő menetelős blokk végül valóban az ELP világát idézi, amolyan Karn Evil 9 módra. Majd lezárásul egy olyan rész hallható, mely szavak nélkül is jól érzékeli az egyik fél számára végzetes összecsapást.
A Walls Of Doom a hétköznapi mókuskerék megjelenítése, mely nem más, mint menetelés a vágóhídra. Ez nemcsak a gladiátorokra, hanem a birodalmi gondolkodásmód által feláldozhatónak minősített és eldobhatónak ítélt mindenféle más rendű és rangú alattvaló kárhozott életútjára is vonatkozik. Az üzenetet igen jól ellenpontozzák a funky elemek, mintegy az élet apró örömeit megjelenítve. Akármekkora is a baj, senki sem sír a hét minden napján nulla huszonnégyben. Az ismét ELP szerű muzsika második része egyaránt nyújt bevezetést a lázadást beindító nagy pillanathoz, miközben a zenei-érzelmi összeköttetést is remekül fenntartja a többi tétellel. Mestermunka.
Az első oldalt záró The Deadly Dream Of Freedom egy gyönyörű ballada, amely azt meséli el, amikor Spartacusban megérik az elhatározás. A zongorás-énekes dal önmagában is egy csodálatos szabadság-himnusz. A középrészen hallható rövid prog rock, space rock és szimfonikus rock jellegű billentyűs részek pedig Jürgen virtuozitásáról, ízléséről és arányérzékéről is tanúskodnak. Ezt a dalt akár az Omega is szerezhette volna.
In the night, we lie awake
And see the hazy shades of dawn
There’s no rest for those who die
The deadly angel greets the morn
I have a dream that we can change it
You need just a glimpse of hope and I
Will be your leader in the fight against Rome
We’re united, so you don’t stand alone
A B-oldalt nyitó Hazy Shades Of Dawn egy újabb induló, de az előzőeknél jóval katonásabb indítással. Kicsit olyan a hatása, mint mikor az új napot automatikusan optimizmussal nyitjuk. Majd jönnek a realitások, meg az azokra akaszkodó negatív hatások, mérgező kapcsolatok. Ennek megfelelően a kompozíció a második felére már egy igazán jellemző Triumvirat témává alakul, mely úgy játékos, hogy egyben szeszélyes is, miközben magában hordozza a szinte reménytelen helyzet okán felgyülemlett kontrolált feszültséget is. Egy újabb mestermű.
A második számot indító barokk orgonatéma pedig fokozza a a tétet, még inkább felfesti a sötét jövőt. Melynek megfelelően a Burning Sword Of Capua egy baljós hangulatú változatos prog rock darabként idézi fel a capuai lázadást, miközben megvan benne a rabszolgalázadás, mint erősen rendhagyó helyzet alapvető pimaszsága is. Ami rímel a zenekar akkori irányvonalára is. Mert miközben a prog rock dinoszauruszok akkoriban egyre inkább belemerültek a maguk öncélú kompozícióinak bonyolultságába és a virtuozitásuk egót hizlaló mindenáron való bemutatásába, addig a Triumvirat, a Genesis, a Pink Floyd és még néhány prog rock alapcsapat inkább a jó értelemben vett popularitást választotta. Ahol a dalok kidolgozása az öncélú magamutogatás helyett inkább a koncept-albumaik főtémáinak lettek alárendelve. Egészséges középutat találva a művészi mondanivaló és a könnyű hallgathatóság egymást elvileg kioltó kívánalmai között.
Néhány évvel később az Anyone’s Daughter találta még ennyire telibe az arányokat, az 1979-es Adonis album címadó szvitjében. Ha létezne kishazánkban érdemi pop- vagy rocktanítás, érdekes párhuzamokat lehetne ezek kapcsán a hangszereikkel ismerkedő nebulóknak mutatni. Így viszont továbbra is csak a kevés csendes gyűjtőnél maradnak az értékes tanulságok.
Aztán egy újabb atmoszferikus szomorú szép ballada, a The Sweetest Sound Of Liberty következik. Gyönyörű dallamok, akár az énektémákra, akár a gitárra, akár a billentyűkre gondolunk. A dal azonban szépen továbbfejlődik, hogy egy erős kontrasztokkal teli prog rock kompozícióként érjen véget.
A második mini szvit, a The March To The Eternal City a sár, a vér és a verejték dalfolyama. Mely előbb a győzelembe vagy biztos halálba vezető menetelés makacs monotonitását mutatja be. Majd egy drámai zongoradarab érkezik, szívet szaggató, szomorú vallomással. Aztán az Italian Improvisation már egy reményteli hangulatot tükröz, csodás Moog szólóval. Ez a tétel némileg a Manfred Mann’s Earth Band akkori világával is rokon. Menni vagy meghalni! Menni és meghalni! A szvit utolsó része a könyörtelen és véres harc megjelenítése. Aztán visszatér a menetelős téma, hogy aztán váratlan egy, az első sikerekről beszámoló rövid énekes résszel záruljon. A kétségbeesésnek vége, győzelemre fel! Ismét egy tízpontos telitalálat. Etalon.
On their way so confident
They are carrying missile and spear
The desperation disappeared
And victory is near
A záró Spartacus szvit egy újabb háromtételes mini eposz. Amolyan zenés matrjoskaként ismétli meg és foglalja össze a lényeget. A Róma felsőbbrendűségét és túlerejét megéneklő The Superior Force Of Rome egy realista nyitótétel. Aztán jön a végső csata szintén ELP-szerű megéneklése, melyet viszont váratlanul Spartacust dicsőítő ELO vagy ABBA jellegű epikus betétek törnek meg. Mindenesetre a Broken Dream és a történetet lezáró finálé nem hagy kétségeket bennünk a véget és a felkelőket keresztre-feszítő római főhatalom könyörtelenségét illetően. Ami egyben viszont egy felemelő érzést is közvetít. Mert hiába buktak el az elkeseredett lázadók, a hallgató szimpátiája ezúttal az övék, csak az övék. Mert a pompás zene bizony erősen felerősíti a heroikus véget, a vég heroikusságát, szinte lehetetlen nem kötődni hozzájuk érzelmileg. Mindeközben a banda az ismerős dallamok ismétlése által szépen keretbe is foglalja a nagylemezt betöltő nagy művet. A Spartacus egy csodálatos, kellően összetett és mégis könnyen követhető prog rock szvit, mely a végére tele lesz nosztalgikus érzésekkel. Mely szépen beilleszkedik a Spartacus album egészébe. Mely során a hallgató már nem csak Spartacust és elbukott társait gyászolhatja, hanem a történetük átélése során felmerülő saját vereségeit és veszteségeit is.
Összességében egy olyan, sokszor hallgatós koncept-albumot kaptunk, mely zeneileg részben az ELP Trilogy és Brain Salad Surgery korszakának egyfajta tömörebb verziója, miközben a történetvezetés viszont már sokkal inkább a The Who Tommy-jára emlékeztet. Azaz az ötletes ritmusképletek és alaposan kidolgozott dalszerkezetek kellően alátámasztják a témát, pedig bőven maradt lyuk az alapvetően kegyetlen sztoriban és az album által elénk tárt narratívában is, miközben a történelmi dráma szereplői ráadásul kivétel nélkül vétkesek, ez esetben gyilkosok, valahogy mégis összeáll az egész. Részint a rendkívül hatásos, hangulatos, néhol egyenesen atmoszferikus instrumentális tételek okán. Részint pedig a rendkívül okosan elhelyezett visszatérő témák vérprofi alkalmazása miatt.
Mert a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band vagy a The Rise And Fall Of Ziggy Stardust And The Spiders From Mars jóval kevésbé koherens koncept-albumként, mint a Spartacus, akár zeneileg, akár tartalmilag. Míg a The Lamb Lies Down On Broadway-nél sokkal személytelenebb. Magyarán, míg a Genesis csúcsalkotását nehéz még csak elképzelni is Peter Gabriel ihletett előadása nélkül, addig a Spartacus-t szinte bárki elénekelheti, aki képes rá, a darab úgy is eredeti, önazonos és csonkítatlanul hiteles marad.
A Spartacus LP megjelenése és a sikeres amerikai turné után Helmut Köllen szólókarrierbe kezdett. Nagy harag nem lehetett, mert a később You Won’t See Me címmel megjelent 1977-es szólóalbumának producere Jürgen Fritz lett, aki zeneszerzőként és billentyűsként is közreműködött a felvételeken. Miközben lemezen szereplő The Story Of Life dal szövegét pedig Hans Bathelt írta. Egy majdnem Triumvirat album készült tehát, ami viszont csak posztumusz került kiadásra Helmut tragikusan korai halála miatt.
De közben a megújult Triumvirat is keményen dolgozott. Köllen helyére két tag érkezett. A mikrofon mögé Barry Palmer, a Brave New World korábbi énekese került, valamint visszahívták az eredeti basszusgitárosukat, Dick. W Frangenberget is. A velük készült 1976-os Old Loves Die Hard ismét komoly sikereket aratott, mely meghozta a banda harmadik Billboard helyezését.
Persze, mint ilyenkor lenni szokott, ennyi dudás nem bírhatta sokáig együtt. Hát újabb szakítás következett. Ezúttal Hans és Werner távozott, mely a Triumvirat névvel kapcsolatos jogi viták felmelegítését is magával vonta. Hans-Jürgen azonban nem esett kétségbe, hanem ő és Barry egyesültek a Passport két korábbi tagjával, Dieter Petereit basszusgitárossal és Curt Cress dobossal. Majd Conny Plank vezetésével elkészítették a Spartacus utódját, a Pompeji városról szóló újabb római kori koncept-albumukat. Ismét emelve a tétet: ezúttal kórussal, nagyzenekarral és kihajtható borítós ókori dizájnnal tálalva a tanulságos üzenetet. A New Triumvirat név alatt megjelent pompás Pompeii nagylemez ismét új korszakot nyitott a zenekar történetében, de az már egy másik történet.
