Kiadó: Global Rock Records

Általában még a fekete öves metalosok sem nagyon tudnak mit kezdeni evvel az amerikai bandával. A korai – nagykiadós – lemezeiket glamként próbálták ránk sózni, de nem igazán illettek bele a Warrant/Poison vonalba. Legalább annyi volt bennük a Queensryche már akkor is, mint a Ratt. Némi nyűglődés után ’95-ben fel is oszlatták magukat, és csak 12 évvel később reaktiválódtak. (A ’99-es korongjuk ne zavarjon össze senkit, az demók és korábban ki nem adott nóták gyűjteménye volt az.)

A Derrick LeFevre-rel a kétezres években megjelent albumok már egy másik irányt képviseltek, melankolikusabb, mélyebb és némileg progresszívabb irányba indult el Steve Blaze csapata. Aztán jöttek az énekes-cserék, előbb Ronny Munroe (Metal Church), majd Brian C. Jones kapta meg a mikrofont. Tíz év telt el az utóbbival megjelent „XI The Days Before Tomorrow” óta, és egy akusztikus élőt leszámítva más anyaguk ezen időszak alatt nem is jött ki. Ja, és ismét új pacsirta érkezett (Brent Graham) – a harmadvonalas, bekategorizálhatatlan bandák élete bizony nem habos torta odaát sem.

Blaze (gitáros, dalszerző, zenekarvezető) nyilvánvalóan egy spirituális ember. Ezt a következtetést nem elsősorban a nyakában lógó keresztekből és amulettekből vontam le, hanem mert ez árad a zenéjéből és a szövegekből is. A mostani pedig a legszemélyesebb, legbensőségesebb korongja. Komoly szerepet kap a líra, a zongora és – főleg a dalcsokor második felében – a teatralitás, monumentalitás, egyfajta musicales megközelítés, szemlélet is. A tematika (az ember, születéstől a halálig) meg is követeli ezeket a szélsőségeket, érzelmi-hangulati hullámzásokat.

Egyrészt tehát vannak újdonságok, különlegességek itt, másrészt Steve zenei és dallamvilága olyannyira jellegzetes (és alapból drámai), hogy az ismerős megoldások és hangzás kellemesen komfortos érzése is – párhuzamosan – jelen lehet és van is végig a hallgatóban. A diszkográfiában így nem nehéz elhelyezni ezt az albumot: logikus és szerves következménye az előző négynek, még ha ekkora kihagyás után született is meg.

Érdekes, hogy nagyjából az új Thresholddal egy időben érkezett az album – nem túl nehéz párhuzamokat vonni a két zenekar jelenkori történetében. Mindketten igényes és nehezen tipizálható muzsikát játszanak, sokkal nagyobb sikert érdemelnének, mint amit kapnak- sajnos lefelé váltottak énekes tekintetében a közelmúltban, ennek ellenére az idei megjelenéseik most is szerethetőek, minőségiek. Vokál: az angolok esetén nem hiszem, hogy anyagi okok játszották a fő szerepet a cserében (inkább a rajongói elvárások), itt viszont a pénztelenség lehet az elsődleges mozgatórugója annak, hogy a legtehetségesebb zenészek nem ebben a zsánerben képzelik el a jövőjüket. Oké, mindketten eléneklik, amit kell, de szerintem egy Wilson (vagy egy Allen) szintű frontember szintlépést hozhatna (Threshold esetén hozott) a színvonalban.

Akárhogy is, karácsonyra szép ajándék lehetett a fa alá – ha valaki pont ezt kapta- a „From Womb to Tomb”, főleg a szintén idén megjelent tripla válogatással kiegészítve (Psalms for Eternity), ami tematikusan vezet végig a zenekar eddigi munkásságán és korábbi kilenc sorlemezén. (Hogy mi ez a tematika, az maradjon meglepetés, nem spoilerezem el itt… Szép ajándék – legalábbis annak, aki tud mit kezdeni egy egyedi hangvételű bandával.