Szerzői kiadás
A fiatal, feltörekvő rock-nemzedék egyéni hangú képviselőjének, a Platon Karataevnek az új albuma (a korábbi munkáikhoz hasonlóan) vinylen is megjelent végre. Tudom, minden zenekar arra törekszik, hogy a legfrissebb lemezük legyen a legjobb, ami ritkán sikerülhet. Most, a Tolsztoj-regényhősről elnevezett zenekarnál ez a helyzet érett be, szerintem. Nem mintha bármit hiányolnék a srácok korábbi albumairól, hiszen jócskán tartalmaznak azok is nagyszerű dalokat. Ilyenkor szokott következni az a bizonyos „de”, ami ezúttal csak arról szól, hogy a Napkötöző annyira erős anyag, hogy az előzményei inkább a „készülődés” kategóriába sorolhatók. (Az író Németh László is ezt a szót használta kötetcímként.) Gyenge pontja a lemezanyagnak? Na ez az, ami nincs neki!
A muzsika, erősen leegyszerűsítve (ha valaki még nem ismerné): bensőséges hangulatú, vokálokkal gazdagon díszített lírai posztrock, amely irányzatba kevés banda képes és mer belevágni, hiszen az nem sűrűn garantálja a gyors sikert. Ezek a fiúk azonban inkább a saját, járatlan útjukat választották, mert érezhetően hisznek a tehetségükben! Van egy másik segítségük ugyanis annak bejárásában: a legkevésbé sem átlagos szövegeik, amelyekről néhány dalukkal paralel, alább ejtek szót.
Előbb azonban felteszek egy manapság ritkán felmerülő kérdést: beszélhetünk-e koncept-lemezről – a Napkötöző esetében? Nos, véleményem szerint igen, hiszen mint a bolygóink a Naprendszerben, ezen a lemezen tárgyszerűen (szinte) minden az éltető Nap körül forog. Első hallásra (amely a legtöbb esetben még nem teljesen odafigyelős) minden bizonnyal. Az ő dalszövegeik azonban végül tágabb és mélyebb, néhol pedig kifejezetten spirituális értelmezést nyernek. Így aztán aligha túlzás szöveg-centrikus zenekarról beszélni, hiszen épp a versek szintjére felnövő soraik képesek a legerősebben hatni a közönségükre, illetve a lemezeik hallgatóságára.
Ez alkalommal gyorsan bebizonyosodik mindez, hiszen a Napkötöző LP a címadó számmal indul, mégpedig ezzel a versszakkal: ”Nap, Kelethez kötött / a tenger emlő-meleg / csak te szelheted át még ma / alattad erdő-nyereg”. A költői képeken és megformáláson kell és érdemes elgondolkozni. Anélkül, hogy elemzésekbe bocsátkoznék, jegyzem meg, hogy az Odaér című daluk (a saját értelmezésem szerint) lelki utazásra invitál. A Három idő pedig talán a múlt, jelen, jövő egységét jelentené, amely nem más, mint az élet folytonossága. És így tovább. Tíz szám erejéig, ugyanannyi kérdéssel, amelyek megválaszolását (kis segítséggel) a hallgatójára bízza a csapat. Ez a szemlélet az énekes-gitáros Balla Gergely érdeme. A zeneszerzés közös munka, amelyben Czakó-Kuraly Sebestyén, Farkas Zsombor és Sallai László vesznek részt, rajta kívül.
A lemez hangzása pedig, mint delejesen vonzó nő: kellemesen telt. (A legnépszerűbb online portálon azt nem ilyennek érzékeltem. Ezért is preferálom a fizikai hanghordozót annak ellenére, hogy az jóval drágább. De legalább maradandó, akár fél évszázad múltán is elővehető.)
Ez a zenekar pedig egy jelenség: külön kategóriát képez, elsősorban a szövegeik okán. A magyar rock jelenlegi, legjobb szövegírói más irányból és más felfogásban közelítenek rá a legfőbb mondandójukra. A Platon Karataev (amely aligha szolgál ki tömegigényeket bármikor is) ezzel a lemezzel bevonzhatja azt a helyzetet, vagy ha úgy tetszik: kegyelmi állapotot, amikor a közönsége együtt bölcsül és idősödik a zenekarral.
