1969. június 13-án jelent meg a Pink Floyd első, teljes filmzenét tartalmazó, önálló soundtrack albuma, a More (vagy a világ egyes részein Music From The Film More vagy Soundtrack From The Film More) című LP-je. Bár Barbet Schröder első filmje csak szűk két hónappal később került a mozikba, de a Pink Floyd név akkorra már bőven bírt akkora vonzerővel, hogy a korai lemezmegjelenés inkább segítette a jegyeladásokat, minthogy majd utólag, a mozisikerre támaszkodva próbálják meg eladni.
Sorozatunk negyedik részében a nagylemez tartalmát boncolgatjuk.
Az albumnyitó kettős egyből egy igen érdekes felütéssel, furcsa feszültséggel indítja az LP műsorát. Ugyanis a soundtrack lemez nem a filmbeli sorrenddel él, hanem saját belső ritmusa van. Az egyrészt elszállós, éteri, hűvös, másrészt viszont közben pasztorál jelleget is mutató Cirrus Minor után erős kontrasztként robban be a The Nile Song, melyet akkoriban acid rockként aposztrofáltak, de valójában az első hard rock, illetve heavy metal kompozíciók egyike. Amit nagy valószínűséggel akkord szinten már 1968 második felében összerakott Roger Waters.
(Szegény Lénárd Lacit sokat húztam ezzel a felvétellel, hogy mit akartok ti a Black Sabbath-tal, mikor Ozzyék első koncertje előtt fél évvel már ilyeneket tolt a Floyd…)
Míg az album első képe egy egyértelmű drogos utalás, egy cuccos utazás megkezdése, addig a második track már a pokoli utazás végét, a lehúzó démoni jelenést és a halál közelségét jeleníti meg. Nem is különösebben burkolva az üzenetet.
On a trip to Cirrus Minor
Saw a crater in the sun
A thousand miles of moonlight later
She is calling from the deep
Summoning my soul to endless sleep
She is bound to drag me down
Drag me down
A More soundtrack kompozícióinak nagy erénye, hogy nem ragadnak le a lakossági kesergők édes-bús, mulatós szintjén, hanem jóval mélyebbre hatnak. Már-már wagneri igényességű szerkesztéssel jelenítenek meg, egy komplett hivatkozási rendszerbe helyezve az univerzális érzelmeket. Amire már a nyitó kettős is igen jó példa.
Ez a rendkívül erőteljes páros pedig nem csak a More lemez nyitánya lett, hanem a korszakot összegző Relics album is pont ezt a két dal mutatja be a filmzene-anyagából.
Utóbbi heavy rock kompozíció másik párja a More LP B-oldalán szintén másodikként szereplő Ibiza Bar, mely talán az egyik legsúlyosabb nóta a banda életművében. Nyilván az sem véletlen, hogy a filmben közvetlenül egymás után hangzanak el. A Nile Song-éhoz hasonló gitár riffre építkező szerzemény egy szemernyi kétséget sem hagy afelől, hogy a drogozás már azelőtt megöli az ember lelkét, míg annak a teste végleg visszatér a porba. Némely országban közös kislemezen is piacra dobták ezt a két kőkemény hard ’n heavy dalt.
I’m so afraid
Of all the mistakes that I’ve made
Shaking every time that I awake
I feel like a cardboard cut-out man
A Cirrus Minor zenei párja pedig a Crying Song, mely szintén egy elszállós, merengős, népdalszerű szomorkás ballada. A filmváltozatban szintén egymás után következnek.
A Crying Song első három versszaka leginkább a gyermeki én előtörése, mikor a világtól való minden értelemben való elvonulást örök paradicsomnak képzeli a halandó ember. Főleg tudatmódosítók hatása alatt. Hovatovább az ilyen élmények megélése és megéneklése egyben jó magyarázatot is adhat, hogy miért vált a droghasználat egy időben általánossá a hippi korszakban, mint a múlandóság abszurditására adott egyfajta gyermeteg reakció. Olybá tűnik, hogy a Floyd fiúk és főleg Roger Waters, a fő szerző nagyon is tudatában volt Syd Barrett és a narkós életmód többi áldozatának lelkiségével. Mi több, szinte megkapó szépséggel ábrázolja, hogy mi az, amit ezek a függőségbe eső fiúk és lányok időlegesen tényleg megkaptak a káros és veszélyes szerektől.
Míg a záró versszak „segíts odébb hengeríteni a követ” sora szinte biztosan szándékosan többértelmű. Nyilván utalhat a halálra, Jézus, Lázár vagy mások sírjára. Tehát egyfajta csodavárásra.
We roll and roll
We roll and roll
Help me roll away the stone
De a drogos szlengben a stone jelenthet beállt, sőt teljesen kiütött állapotot is. Így például a Pink Floyd által is használt Stoned Alone kifejezéssel Syd nem csak arra kívánt utalni, hogy megkövezve érzi magát, de annak okát és az utazás magányosságát is megjelenítette ezzel. Ez utóbbi szerzeményét már egészen korán, 1966. október 14-én műsorra tűzték. Alig egy hónappal Barrett első varázsgombás „utazása” után, melyet az egyik filmes barátja, Nigel Gordon meg is örökített a cambridge-i Gog Magog Hills területén. A Stoned Alone a soron következő Pink Floyd demóra is felkerült, melyet október 31-én rögzítettek a Thomson Private Recording Stúdióban.
Living alone I get stoned
Sitting here all alone I get stoned
A filmzene egy másik kulcsdalának számító Green Is The Colour a zöldszemű szörnyről, a féltékenységről szól. Mely a filmbéli Estelle Miller karakterének romlottságát jeleníti meg. A kis hölgy ugyanis nem elég, hogy tolvaj, drogfüggő és csapodár, de még féltékenykedni sem rest. Pedig ő maga löki a fiút egy másik lány, Cathy karjai (és combjai) közé.
Stefan persze nem azért ódzkodott a hármas szextől, mert bármi baj lett volna a libidójával. Hanem, mert annyira szerette a lányt, hogy kizárólag rá fókuszált. Ez volt az egyetlen része a hiábavalóság alá vetett életének, mellyel kapcsolatban nem kívánt többet. A dolgok ördögi természetéből fakadóan azonban pont az általa imádott hölgy vette rá a gruppenszexre.
She lay in the shadow of the wave
Hazy were the visions of her playing
Sunlight on her eyes but moonshine
Made her blind every time
Green is the colour of her kind
Quickness of the eye deceives the mind
Envy is the bond between
The hopeful and the damned
Amúgy a filmben tényleg akkor látszik át a csaj fehér ruhája, mikor Gilmour az ominózus sort énekli. Tehát a srácok nagyon komolyan vették a rendező instrukcióit.
White is the light that shines through the dress that you wore
A hirtelen hangulatváltást nem csak a rossz természet, a sok cucc vagy a megszállottság okozhatja, hanem a „holdfény” is. Mely a konkrét jelentésén túl egy erős piát is jelöl az angolban, tehát a dalban megénekelt nőcske mindezek mellett vélhetően még masszív alkoholista is. A moonshine ugyanis egy magas alkoholtartalmú, érleletlen, tiszta, házilag készült, kukorica-whisky. Melyhez ráadásul az illegalitás és a bűn képzete is társul, hiszen az angolok már évszázadok óta használják a „holdfény” kifejezést az éjszaka folyamán, titokban készített és csempészett tiltott szeszes italok leírására. Tehát hiába gyönyörű a nő, ha hangyás, azaz holdkóros is mellé, a sok-sok holdfénytől és egyéb toxikus anyagtól. (Egyénként az egyik legnépszerűbb moonshine a Total Eclipse nevet viseli.)
Az album másik kulcsdalának és egyben csúcspontjának számító Cymbaline megy el a legmesszebb a témában. Nem véletlen, hogy végül ez a szerzemény maradt a legtovább a Pink Floyd koncertműsoraiban is. A rémálom, melyet minden bizonnyal a pszichotikus szerek és a rossz lelkiismeret kiváltotta képek uralnak, egyaránt utal a filmes páros letört szárnyú zuhanására és a halál közelségét jelző hollókra, miként Watersnek a szórakoztatóiparban szerzett negatív tapasztalataira is.
A butterfly with broken wings is falling by your side
The ravens all are closing in, there’s nowhere you can hide
Your manager and agent are both busy on the phone
Selling coloured photographs to magazines back home
A szenvedő szeretne felébredni a rémálomból, mely ez esetben értendő akár a saját elfuserált életére is, de a dalban nem érkezik felelet. Így még ha felébred is, megmarad a maga nyomorult állapotában.
Érdekesség, hogy ez az a dal, amivel a hatvanas évekbeli Pink Floyd konzekvensen végigvitt képregényes vonulata is folytatódik. Ugyanis, míg az első lemez és az Ummagumma – Live Album Astronomy Domine dala egyértelműen Dan Dare alakját énekli meg, addig A Saucerful Of Secrets frontborítója és az azt ismét megjelenítő Ummagumma lemeztasak Doctor Strange és a Living Tribunal harcát ábrázolja. A More filmzene és a The Man & The Journey dupla szvit Cymbaline / Nightmare pedig név szerint is megidézi a Doctor alakját, de egy furcsa csavarral, talán az álombéli helyzet miatt, de egyfajta Marvel méretváltóként, mint mondjuk az Ant-Man vagy a Wasp.
The lines converging where you stand
They must have moved the picture plane
The leaves are heavy around your feet
You hear the thunder of the train
And suddenly it strikes you that they’re moving into range
And Doctor Strange is always changing size
A Party Sequence pontosan az, amit a címe is tükröz. Valamiért azonban az albumverzió jelentősen rövidebb és gyérebben is hangszerelt, mint a filmben felhasznált változata.
A nemzetiszocialista túlélő, Dr. Wolf által üzemeltetett becsületvesztők, illetve az általa terjesztett pszichoaktív szerek egy másik olvasata, hogy az Ibizán összesereglett multikulturális bulizók, a gazdag és fiatal semmirekellők nem csak a háború gyermekei, hanem bizonyos szempontból annak áldozatai is. Ugyanis vannak olyan vélemények, hogy Wolf nem feltétlen csak és kizárólag Ernst Röhm züllött figuráját idézi meg, de az egész világháborús poklot is, melyben az európai és az afrikai hadszíntér mindkét oldalán bespeedezett katonák gyilkolták egymást.
Nem elég, hogy Adolf Hitler orvosa, Theodor Morell metamfetamin koktélokkal injekciózta a führert, de mind a nyugati-, mind a keleti fronton, mind a Deutsches Afrikakorps csapatainál a kezdetektől fogva nagy dózisban használták a katonák felturbózására spurit. A németeknél előbb a berlini olimpián már bevált, „jól teljesítő” Benzedrin volt a befutó, majd jött a Pervitin, az igazi favorit. De nem voltak jobbak a Rommel embereivel szemben álló hadi vezetők sem, akik viszont szintén komoly mennyiségű Benzedrine-t adagoltak az embereiknek. Tüzet tűz ellen.
Ebben a nézetben a második világháború húsdarálója nem volt más, mint egy drogos őrület. Csak ezúttal nem valamelyik természetvallás bálványozott szexistennőjének áldoztak a „szent” orgiákkal, hanem a pogány háborús és viharisteneknek bőséges emberáldozattal. Mely hosszadalmas rítus során sem az áldozatok, sem a hóhéraik nem voltak teljesen beszámítható állapotban, miként a parancsokat kiadó főbűnösök sem.
Két évtizeddel később, Barbet Hans nevű barátja, a More forgatókönyvének ihletője, már a háborúban született nemzedék tragédiáját volt kénytelen elszenvedni. Ugyanis, míg apáik mind elmentek, haza már csak kevesen tértek. Többnyire testileg, lelkileg meggyötörten és súlyos meth függőségtől szenvedve. Akinek pénze és lehetősége volt, persze továbbra is fenntartotta a felpörgetett állapotot. Mi több, a többség a háborús kapcsolati hálóját kihasználva egyenesen a drogterjesztés bevételeiből finanszírozta a saját függőségét is.
Ezért aztán a hatvanas években ifjúvá cseperedő következő nemzedéket, nem csak, hogy nem féltették a cuccozástól, de néhol egyenesen bátorították is őket. Vagy a saját rokonságuk, vagy a család baráti köre látta el őket agydurrantókkal. És ezzel már témánál is vagyunk. Wolf Estelle édesapjának volt a barátja. A lányt tehát egy családi barát látta el droggal. Miként az egész közösséget is.
Ibiza pedig az erkölcsi fertő központjaként mindenfajta serkentőszernek, így a partidrogoknak is központjává, egyben központi elosztójává vált. Így válik igazán groteszkké a háború borzalmai utáni világ. Amerikai, brit és francia fiatalok japán órákkal, német autókkal buliznak önfeledten, egykori német és egyéb katonák által terjesztett drogok kábulatában. A szexuláis erkölcstelenség minden válfajának és úgy általában mindenfajta devianciának szabadon és bártan hódolva. Miközben néhány évvel korábban az angol katonák még lazán újra börtönbe zárták a német koncentrációs táborokból kiszabadított homoszexuálisokat. Mert az azonos neműek közötti közösülés a saját törvényeik szerint is börtönnel büntetendő cselekedetnek számított.
Mindezen káosz és dráma elemei fel-felsejlenek a film képsorai és az azokat kiválóan alátámasztó filmzene mögött. De elsősorban az akkori nyugat-európai fiatalságnak és a háborút átélő szüleiknek jelenthetett plusz gondolatokat és felfokozott érzelmekkel járó, újra előtörő emlékeket. A berlini fal keleti oldalán jóval szolidabban ment a bulikázás. Persze cucc is volt, gruppen is volt, minden volt, csak épp nem tették a kirakatba. Miként beszélni sem lehetett róla.
A Main Theme és a Dramatic Theme egyazon téma egy-egy variációja, melyből még több is szerepel a moziban. Az LP-n a B-oldalt foglalja keretbe. Mely második oldal javarészt szintén elszállós, szomorkás instrumentális tételeit egy újabb belső keretként a két szöveges szerzemény tagolja emészthető adagokra. A More soundtrack nemcsak zeneileg etalon, de a mindenre gondoló, alapos albumszerkesztés mintapéldánya is.
A gunyoros A Spanish Piece ma már lehet, nem menne át a szólásszabadság nevében üzemeltetett PC cenzúrán. Főleg nem ezzel a pimasz hanghordozással. Pedig a spanyolos kocsmázás szarkazmusa valóban vicces. De valószínűleg a magát időközben egyre komolyabban vevő David Gilmour se vállalna be többé hasonlót, pedig a Meddle album Seamus-ával kiderült, hogy fiatalon még szívesen bolondozott ilyesmivel. Szerencsére akkor még ide a világot lelkületű, lelkes, bohó fiatalok voltak, ahol egy a mainál nyitottabb kulturális közegben nyugodtan dolgozhattak. Azért persze jó, hogy milliószámra vannak még a háztartásokban nagylemezek, mert egyszer csak, nagy hirtelen eltűnhet még ez-az a digitális mocsárból, a mindenható cancel culture nevében.
A középső instrumentális páros első tagja csak egy nyúlfarknyit szerepel a filmben, mégis fontos mérföldkő, mert ez volt az a pont, ahol a Pink Floyd visszatért a tiszta blueshoz. A More Blues után pedig már nem volt probléma a blues-okkal. Készült egy-egy hasonló a La Carrera Panamericana és a Zabriskie Point filmekhez is, bár utóbbi végül teljes egészében kimaradt a moziból. Viszont a koncerteken még sok évig játszottak valami hasonlót. Miként a dalaik egy részébe is szerkesztettek blues-os részeket. (Ez utóbbival kapcsolatos az Early Years másik durva tévedése. Ugyanis az 1971-es koncertközvetítés Blues ráadása mellett 1968-os BBC sessiont tűntettek fel, ami legalább olyan agyrém, minthogy a Quicksilver-ből Seabirds lett.)
Az idegen és halálos vidékre kalauzoló Quicksilver pedig maga az esszenciális szunnyasztó, mely még a zene nyelvén is annyira morózus és rideg, hogy a film ismerete nélkül is érezzük, hogy a lehető legmesszebb kerülünk a Nap melegétől. A hideg és üres semmibe, ahol már a megsemmisülés sem számít.
Folytatjuk!
A szerző a Hungarian Pink Floyd Club elnöke. A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Pink Floyd könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
