- 40 éve jelent meg az Iron Maiden ’Somewhere In Time’ albuma
EMI
1985-ben az Iron Maiden felért a csúcsra, ugyanakkor nagy krízist éltek meg. Az 1984-ben megjelent ’Powerslave’ albummal és az egy évvel később kiadott ’Live After Death’ dupla koncertlemezzel mindent elértek, ami egy rockbandának elérhető volt. Azonban a zenekar tagjait nagyon megviselte a több mint egy éven keresztül tartó masszív turnézás (’World Slavery Tour 1984-85), ami eróziós folyamatokat is elindított a csapatnál.
Mindenesetre pár hónap pihenő után nekiálltak az új LP-nek. Bruce Dickinson, akit leginkább megviselt az előző turné, alkotói válságba került, a csapat nem szavazott bizalmat új dalainak, nem találták elég jónak őket. Másrészt Steve Harris szerint az énekes által hozott ötletek nem illettek a Maiden zenei világába. Nem az akusztikus zenei irányultsággal volt, baj, hanem a stílussal, mindenesetre Bruce lelkivilágának ez az elutasítás sem tett jót.
Az anyag megjelenése előtt már lehetett olyan nyilatkozatokat olvasni, hogy a megszokottól eltérő zenei irányú lesz az új album. Az ötletei elutasítása ellenére Bruce Dickinson azt mondta egy interjúban, nem fél, hogy a lemez a ’Powerslave’ folytatása lesz, ám máshol meg úgy nyilatkozott, ő másfelé indult volna el, ehelyett „egy újabb Maiden-albumot készítettek”.
Ha nem is helyezték merőben új alapokra zenei világukat, feltétlenül másképp szól a ’Somewhere In Time’. Már a borító is előrevetítette a differenciát: Eddie egy jövőbeli elképzelt világban látható, kezében egy modern fegyverrel, a hátsó borítóra pedig a bandát is belerajzolták az utópisztikus környezetbe, ezt olyan feliratokkal tarkították, melyek korábbi dalaikra utalnak, vagy pályafutásuk fontosabb állomásait elevenítik fel. Hasonló képeket láthatunk Ridley Scott pár évvel korábban megjelent kultikus sci-fi mozijában, a ’Bladerunner’-ben.
Az Iron Maiden zenéjére már a Paul Di’Anno-korszakban is jellemző volt a bonyolultabb dalépítkezés (Phantom Of The Opera), az idő előrehaladtával egyre gyakrabban írtak ilyen struktúrájú dalokat. Mire a ’Somewhere In Time’-hoz elértek, elsősorban Steve Harris jóvoltából alaposan felfejlesztették ezt az irányvonalat és bedobtak egy újítást is: azokban az időkben kezdték el a gitárszintetizátorokat használni, és a Maiden is élt a lehetőséggel, így az albumnak teltebb hangzása lett, mert bár gitároknak most is vezető szerep jutott, modernebbül, a kor elvárásaihoz igazodva szólaltak meg. A szövegek azonban nem a jövőben kalandoznak, inkább az idő múlásáról (Caught Somewhere In Time), és a hozzá kapcsolódó mozzanatokról mesélnek, úgy, mint történelem (Alexander The Great), az elfecsérelt, majd megtalált lehetőségek (Wasted Years), ismerős helyek, emlékek (Deja Vu), továbbá felrémlenek a megelőző turné okozta hajszoltság képei is. Bár nem konceptlemeznek készült, mégis egységes gondolatkört alkotnak a dalok, ez pedig az idő múlása, a mulandóság, az emberi törékenység. A The Loneliness Of The Long Distance Runner egy intézeti fiú különös lázadását meséli el az ósdi társadalmi normák ellen, a dal Alan Sillitoe kisregényén alapul, Tony Richardson forgatott belőle emlékezetes filmet. Még egy regény ihlette szerzeményt hallunk, ez a Stranger In A Strange Land (Robert Heinlein kötete), ez egy északi-sarki felfedező jégbe fagyott hullájának évszázadokkal későbbi felfedezéséről szól. A Sea Of Madness az emberi elme totális elborulását mutatja be, a Heaven Can Wait azt igazolja, hogy nem kell siettetni a halált, sok dolgunk van még az életben. Az idő rohan, a világ zajlik körülöttünk, ám a lehetőségeink végesek. Nem egy vidám lemez, magán viseli a megelőző végtelen turné okozta gyötrelmeket is.
Bruce Dickinson tehát nincs a szerzők közt, Steve Harris és Adrian Smith hozták össze az albumot, illetve egy nótát (Deja Vu) Dave Murray írt Harris-szel közösen. A bonyolultabb szerkezetű felvételek most is Harris-hez kötődnek leginkább, lásd a címadó és az Alexander The Great szerzeményeket! Ez utóbbit technikailag roppant nehéz játszani, ezért nem adták elő élőben egészen a 2023-2024-ben zajló ’Future In The Past’ turnéig, amikor végre bekerült a programba, elsősorban Nicko McBrain unszolására. A slágert most is Adrian Smith szállította, ez a Wasted Years és a mai napig rendszeres darabja a buliknak, szintúgy a Harris kútfőjéből származó Heaven Can Wait. Utóbbi abból a szempontból is érdekes, hogy bár egy hét és félperces, több részből összeálló kompozícióról beszélünk, mégis jól megjegyezhető az énektéma.
A ’Somewhere In Time’ egy olyan feszültségekkel teli időszakban született, amikor senki nem volt érzelmileg topformában és ez a zene hangulatára is rányomta a bélyegét. Adrian Smith és Bruce Dickinson innentől másképp álltak az Iron Maiden ügyeihez, a következmény pedig, hogy előbb Adrian, majd Bruce is távozott és évek kellettek, mire visszatértek. Az album addigi pályafutásuk legnehezebben emészthető alkotása, ugyanakkor a mai napig egyik legfontosabb és legjobb darabja. Mindezeket leírva azt gondolom, (és ezzel a véleménnyel egyedül vagyok), a korong megalapozta a néhány évvel később induló progresszív metál műfaji alapjait. Az anyag 1986. szeptember 29-én jelent meg, pont ma 40 éve.
Dalcímek:
1. Caught Somewhere in Time
2. Wasted Years
3. Sea of Madness
4. Heaven Can Wait
5. The Loneliness of the Long Distance Runner
6. Stranger in a Strange Land
7. Deja-Vu
8. Alexander the Great” (356–323 B.C.)
Zenészek:
Bruce Dickinson – ének
Dave Murray – gitár, gitárszintetizátor
Adrian Smith – gitár, gitárszintetizátor, vokál
Steve Harris – basszusgitár, basszusgitárszintetizátor
Nicko McBrain – dob
