Deep Purple, Jayler – Papp László Budapest Sportaréna, 2026. 10. 02.

Miközben a fotelkritikusok évtizedek óta Ritchie Blackmore hiányán és Ian Gillan megkopott magashangjain vannak fennakadva, a Deep Purple továbbra is tarol, és estéről estére arénákat fektet két vállra. A brit hard rock állócsillagai 2026. október 2-án huszadszorra is megmutatták a magyar közönségnek, hogyan is dolgoznak a valódi rockot életmódként művelő, kortalan profik. Ráadásul idén dupla dinamit robbant, ugyanis végre olyan előzenekart hoztak magukkal, akik szemtelen fiatalságuk mellett maguk is példaértékű produkciót nyújtanak.

Valamikor az 1984/’85-ös tanévben történt. A helyszín a suli tornaterme, az időpont késő délután. Egy szüreti bál, fenyőfa-ünnepség vagy esetleg farsang – bár utóbbin alaposan be voltunk öltözve, így ott leginkább mindenki a jelmezével volt elfoglalva. Szóval péntek esti lazulás, legálisan, de a joggal gyanakvó tanári szemek által pásztázva. A központi hangcuccból éppen valami újabb giccses, egynyári borzalom szólt. Félre is vonultunk a haverokkal duzzogni, hogy már megint mi ez a gyalázat. Ekkor találtak meg néhányan az osztálytársaim közül azzal, hogy én „micsoda egy lehetetlen, maradi alak vagyok”. „Aztán miért?” – kérdeztem vissza meglepődve. „Hát mert a hetvenes évek, az elmúlt évtized zenéit hallgatod!” – jött a beszólásnál is furcsább válasz.

Oké, persze nálam már akkor is az Illés, az Omega, a Pink Floyd, a Deep Purple és a hasonlók álltak az első helyen. De egyrészt ezek a bandák már a hatvanas években is királyok voltak, másrészt a nyolcvanas években is mutattak több-kevesebb aktivitást. Nem értettem, miért fájhat bárkinek is, ha van olyan művész és olyan művészet, ami fél évnél maradandóbb alkotásokat hagy maga után…

Ráadásul, ha úgy vesszük, messze én voltam a legprogresszívebb az osztályban zenei téren, hiszen a korszak legmodernebb irányzatait is hallgattam: a nyolcvanas évek heavy metal, punk és alternatív alapműveit. Amennyit csak lehetett, aktuálisan, valós időben – bootlegek, szamizdatok útján, vagy éppen külföldről becsempészett lemezekről, kazettákról. Édesapámnak hála, már akkor nagyobb zenei műveltséggel rendelkeztem, mint két-három évfolyam együttvéve. Tudom, hogy nagyképűen hangzik, de ez az igazság. Egészen egyszerűen ez volt a helyzet.

Persze ne legyünk álnaivak: a kötekedőknek nyilván az volt a bajuk, hogy nem lelkesedtem eléggé az állami rádió és a helyi KISZ által nyomatott aktuális világslágerekért. Mint például a Smalltown Boy, a Wake Me Up Before You Go-Go, a The Night, a When Doves Cry, a Disco Band, a Lucky Star, a Big in Japan, a The Reflex vagy a Self Control – pedig némelyik még tetszett is. Csak hát létezett – és azóta is megvan – egy szilárd sorrend, egy stabil értékrend. Miszerint mondjuk a fatertól kapott Frank Zappa-kitűző – amiért egyébként majdnem igazgatói intőt kaptam, mert nem voltam hajlandó önszántamból leszedni az iskolaköpenyemről – önmagában is többet ért, mint egyes italo- vagy eurodisco előadók komplett lemezgyűjteménye. De talán még ennél is jobban szúrta a rendszerbe simuló nebulók szemét, hogy mindig mertem önmagam lenni, és konzekvensen nemet mondani. Bő egy évvel voltunk túl az István, a király Laborcán: Bródynak hála, Feró végre legálisan is a világba üvölthette, hogy „Nem kell…”. Nekem sem kellett több, hogy kihúzzam magam, és azt mondjam: „Elég volt!”

II.

Eltelt bő negyven év, de alapvetően még mindig ugyanazok a kedvenceim. A Deep Purple azóta már a kilencedik felállásánál tart, kiadott még tizenhárom stúdióalbumot, valamint idén huszadszor is koncertezett hazánkban. A gyermekkori osztályt szanaszét fújta a szél: a londoni londinerek, a föglői favágók, az ashfordi angoltanárok vagy a verdeni vonattakarítók vélhetően már nem is emlékeznek arra az estére, amikor azt gondolták, milyen nagyon okosat mondtak, miközben leszólták a rockzene állócsillagait.

A másik oldalról pedig óhatatlanul is utolér a nosztalgia, amikor egy-egy olyan rock and roll dinoszaurusz lép színpadra, mint a Deep Purple. Mert bár valóban igyekszem zeneileg mindig friss és naprakész maradni, nem tud nem eszembe jutni, milyen volt először élőben hallani mondjuk a Well-Dressed Guitar vagy a Vincent Price dallamait. Vagy milyen szürreális volt a StarGarden fesztiválon a Kóbor Mecky által küldött All Areas Access – azaz a bárhova érvényes, elvileg mindenhova szabad belépést jelentő „zenge day” – birtokában sétálgatni, miközben a nagyszínpadon épp Eric Burdon készülődött a fellépésre…

A mába érve pedig nem lehet eléggé felértékelni, milyen sokat jelentett a veterán rockegyüttesnek az ír gitármágus, Simon McBride ringbe lépése. Hiába volt ez már a Mark IX felállás második budapesti fellépése, ez messze nem csak egy volt a sok Deep Purple-koncert közül. Hanem egy csoda, melyben egy sokadik főnixszárnyalásnak – vagy ha jobban tetszik, csodálatos hattyúdalnak – lehettünk szem- és fültanúi. Mert az egy dolog, hogy az évtizedek óta stabil Ian Paice–Roger Glover–Ian Gillan hármasra épülő formáció egyszerűen képtelen csalódást okozni, de már a turné eddigi állomásainak felvételei alapján is egy kirobbanó formában lévő banda sokadik diadalmenetének képe rajzolódott ki. És a zenekar a Sportarénában sem tudott mellélőni, egyszerűen brillírozott. Olyan energia áradt a színpadról, aminek kevés párja akad. Idén mondjuk a Judas Priest, a Scorpions és az überkirály Manfred Mann’s Earth Band, tavaly meg a Colosseum, a W.A.S.P. és a Helloween mutatott valami hasonlót, aztán viszont már gondolkodni kell, ami nagyjából mindent el is mond Rogerék mostani kirobbanó formájáról – pedig hétről-hétre több koncertet is meglátogatok, így bőven van viszonyítási alapom.

Amit most láthattunk és hallhattunk, az minden korábbi Purple-élményt és előzetes várakozást felülmúlt. Kimagasló hangminőség, tanítani való zenei összjáték, őserejű dinamika, mellette pedig olyan precízen felépített show, amibe egyszerűen nem csúszhatott hiba.

Igen, Gillan már nem fog Child in Time-ot és hasonlókat énekelni, elment a magasa. De rettentően buta, aki képes ennél, vagy Blackmore és Lord hiányánál leragadni. Részint mert a jelenlegi felállás tagjai is egytől egyig zsenik. Részint mert az életműben legalább három ilyen koncertre elegendő remekmű van, alacsonyabb hangfekvésű énekdallamokkal. Leginkább pedig azért, mert a morgolódó elégedetlenkedők a Boci, boci tarka előadásával sem birkóznának meg egy arénaszínpadon, pedig többségében fiatalabbak és egészségesebbek, mint maguk a főhősök. Csak ugye nagyon más tét nélkül a semmibe dumálni, meg hülyeségeket kommentelgetni, mint egy sokmilliós bizniszben estéről estére komoly tömegek előtt stabilan helytállni.

Egyszer és mindenkorra tegyük már végre helyre magunkban a dolgokat! A magas regiszterre írt régi számok nyilván már nem mennek neki, az üvöltős, kiabálós részekkel is megszenved. De ha őszinték akarunk lenni, sosem ez, vagyis a magas sikolyok és a kiabálás volt Ian fő vonzereje. Hanem azért ismerte el a világ összes zenebarátja – ad absurdum még azok is, akik nem igazán szeretik a rockzenét –, mert Ian Gillan tónusa annyira egyedi, szerethető és olyan jellegzetesen érzelmekkel teli, hogy tőle bizony még az is magával ragadó, amikor egy fanyar poént süt el a konferálásban. És igen, lehet pampogni, hogy nem olyan, mint húszévesen, de nézzünk egyszer őszintén a tükörbe: melyikünk olyan? Avagy, aki nagyon nagynak képzeli magát, kérdezzen már egyszer rá az asszonyra: Vajon tényleg úgy muzsikálok, mint harminc éve? Na, ugye…

A színpadi profizmusba pedig természetesen a helyesen felépített műsor is beletartozik. Nyilván olyan setlisttel készültek a srácok, ahol az elhangzó dalok többségében az ének terén a középfekvés dominál. A Deep Purple védjegyének számító hangszeres szólók, instrumentális kompozíciók és improvizációk pedig kellő időt hagytak a nyolcvan felett járó frontembernek a pihenésre. Ezt nem fikázni kell, hanem megsüvegelni. Így dolgoznak a profik, ezért ők és a hozzájuk hasonló együttesek a legnagyobbak, nem pedig a rövidtávfutók és a szájhősök.

Annak idején, mikor a diszkontos csapattal a Now What?! turnén dolgoztunk, odajött hozzánk az egyik legismertebb hazai zenekarvezető, és az arénakoncert kellős közepén nekiállt minősíthetetlen hangnemben hőbörögni, hogy „Micsoda sz.r ez?”. Mikor rákérdeztem, mi a probléma, azt felelte, kamu az egész, mert túl sok a szóló és az instrumentális rész. Csak lestem, hogy miről beszél, omlott is le egyből bennem a róla épült kis bálvány. Hiszen a Deep Purple már az eredeti felállásában – értsd: Ian Gillan első belépése előtt, az 1968-as és korai ’69-es fellépésein – pontosan ennyi, ha nem több hangszeres szólóval, instrumentális számmal és estéről estére változó improvizációval lépett színpadra. Mondtam is az önmaga hatása alá került arcnak, hogy ne legyen gyökér, minimum negyven év koncertfelvételeit összevetve sem volt ez soha másként Mélybíboréknál, de mintha a falnak beszéltem volna, csak mondta a magáét és szentségelt tovább…

Szóval van egy banda, ahol az átlagéletkor már hetven fölött jár, de még mindig akkora erő áramlik a színpadról, hogy az valami hihetetlen. Ráadásul az új srác nemcsak zeneileg teszi oda magát, de ismét olyan a színpadkép, hogy lerí: a tagok között nagyon is működik a kölcsönhatás. Ez az együttes erő pedig akkora energiákat szabadít fel, amire nincsenek megfelelő szavaink. Különösképpen jó volt látni Simon és Don Airey mosolygós játékát, amikor egymásnak „dobálták a labdát”, egyre jobban stenkelve egymást, a zenésztársaikat és a közönséget is. Mert az igazi tehetség és a színpadi karizma kortalan.

Külön öröm, hogy végre masszívan változtattak a műsoron: ismét az aktualitás került előtérbe a néhány éve már túlságosan is betokosodott, egyre inkább unalomba fulladó, lakossági setlisttel szemben. Oké, mindannyian értjük, hogy a kocarajongók azt a nyolc-tíz herótig játszott slágert akarják hallani. De azért a rajongói kemény mag mégiscsak olyan arcokból áll, akiknek ott sorakozik a polcain minimum húsz sorlemez meg harminc koncertalbum. Továbbá az =1 és a Splat! még idehaza is elég jól fogyott, hát még azokon a helyeken – például Nyugat-Európában –, ahol ennek a műfajnak komoly kultúrája van. Így aztán már hetekkel korábban is nagy-nagy megnyugvással vettem tudomásul, hogy a Splat! turné során a műsor bő egyharmada a McBride-korszak dalaiból áll. Mindez azért fontos, mert így a Deep Purple még mindig egy élő, létező, dolgozó és önmagára büszke formáció hatását kelti, nem pedig azon egykor volt nagyok egykori nagy korszakainak gyengécske utánlövését; meg a korábbi patinás név aprópénzre váltását, olyan hitetlen szerencsétlenektől, akik mára önmaguk emlékzenekarává küzdötték le magukat.

Mindez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy a legújabb albumról három dal hangzott el: az előzetesekből már jól ismert Arrogant Boy és Diablo mellett megkaptuk az egyik legnagyobb újkori remekművet. A Sacred Land ugyanis nemcsak zeneileg zseniális, de szövegileg is rendkívül aktuális – Gillan ennél komolyabban nem is figyelmeztethetne arra, hogy sajnos ismétli magát a történelem.

Aztán az előző lemezről eljátszották még A Bit On The Side-ot és a fantasztikus Lazy Sod-ot, továbbá a Guinnesis kislemez címadó kompozícióját. Ha ehhez hozzávesszük még Simon önálló gitárszólóját, akkor a tizennyolc elhangzott tételből hét az új érához kötődik.

Vagyis a zenekar végre nemcsak, hogy újra hisz magában, de el is merte engedni a tömegigény elvtelen mértékű kielégítését. A maradék műsor kilenc saját klasszikusa, egy feldolgozása, illetve Don zseniális billentyűorgiája – benne a kötelező magyaros elemekkel – pedig bőségesen elegendőek voltak ahhoz, hogy a kevésbé felkészült, korlátozottan szorgalmas és lazábban érdeklődő jegyvásárlókat is kiszolgálják.

Nagy kár, hogy nincs már ebben a formációban újabb tíz év turnézás, mert ez az előadás amellett, hogy ismét „az év koncertje” gyanús produkció volt, egyszerűen parádésra sikerült. Olyan teljesítmény, aminek nemcsak a jómódjában némileg bepunnyadt jóllakott közönséget, de a komplett hazai rockszakmát is fel kéne ráznia.

III.

Ennek fényében pedig következzék néhány sor a bemelegítésről gondoskodó Jayler együttesről is. A James Bartholomew és Tyler Arrowsmith neveiből elkeresztelt fiatal brit formáció is nagyot gurított. Nagyjából mindent zsigerből hoznak, amiért, pontosabban amiknek hiányáért szoktam barátilag ostorozni a belesz.rós és elkényelmesedett hazai kedvenceimet. Mert a húsz év körüli átlagéletkorú Jayler úgy szántja fel a színpadot, mint annak idején a fénykorában a Deep Purple, Led Zeppelin, Montrose, Thin Lizzy vagy Aerosmith. Senki sincs elhízva, senki sem lép utcai ruhában a deszkákra, senki sem nyomkodja a telefonját, senki sem áll statikusan, penget unott arccal vagy játszik összevissza. Egy végletekig profi, maximálisan összegyakorolt programot hallhattunk, folyamatos mozgással, szuper színpadi dinamikával és koherens koreográfiával.

Aki esetleg még nem találkozott volna velük vagy a hírükkel – és ezt most tessék a szó legszorosabb értelmében venni – a Jayler nagyjából olyan, mintha a Led Zeppelint látnánk és hallanánk 1968–’69 magasságában, amikor még nem voltak ultrasikeresek, de már szétfeszítette őket a kreatív energia. Az egy dolog, hogy James hangra, hajra, fazonra kiköpött Robert Plant, de Tyler is úgy hozza azt a tipikus angolszász, fehér bluesgitározást, mint anno Jimmy Page – különösen, ahogy a Telecasterből csalja elő azt a zsigeri rock and roll soundot. Mindehhez, ha hozzávesszük Ed Evans dobolását, aki kellő szorgalommal gyakorolta be Bonzo jellemző pörgetéseit és leütéseit, valamint Ricky Hodgkiss szürke eminenciás attitűdjét, a végeredmény egyszerűen annyira Zeppelin, amihez képest a Kingdom Come egy ipari tanulókból álló kismiska gyülekezet. Ráadásul itt a srácok inkább csak a mentalitást és a hozzáállást vették át, mert a kizárólag saját dalokból álló programjuk sokkal több eredetiséget mutat, mint a híres-hírhedt Zep-epigonoké. Másképpen fogalmazva: minden megvan bennük, hogy ők legyenek a következő Guns N’ Roses. Sőt, drukkolok is nekik, hogy sikerüljön az áttörés – talán egy ihletett dalszerző bevonásával egy, az elsőnél is komolyabb lemezt tudnának legközelebb összehozni.

Nyilván nem tudták – mert nem tudhatták –, hogy az első sorokban számos feketeöves floyder és omegás figyelte a produkciójukat. Mindenesetre így különösen találó volt, hogy az első pesti koncertjükön Jamesék éppen a Breathe örökzöld részletét dolgozták bele a The Rinsk című zárótételükbe. Persze ettől függetlenül is olyan jók voltak, hogy méltán lett nagy tülekedés a merch pult Jayler-részlegénél.

A szokásos hangpróbával egybekötött egészségügyi kitérőmet is a Jayler műsora alatt ejtettem meg ezúttal. Konkrétan a No Woman és a Kicking Stones alatt tettem két S-vonalú sétát a küzdőtér második sora és a vécé között, oda-vissza. Míg a hangkép előrébb kicsit szétesőbb volt, a keverő vonalától hátrébb mindkét oldalon igazán remekül szólt az igazi rock. Majd a Deep Purple már ismét a frontban, elöl, középen csapott mellbe – a Holst-féle Mars-intro legelső hangjaitól Gillan apró ráadásáig minden a lehető legjobban, érthetően, dögösen és kiegyensúlyozottan szólt. Lám-lám, mégiscsak lehet Arénát hangosítani! Csak akarni kell, rendes cuccot bepakolni, meg persze érteni sem árt hozzá. Minden elismerésem!