– Erkel Színház, 2023. 07. 09.
Hetedszerre járt hazánkban, egyben tizedik koncertjét adta a Manfred Mann’s Earth Band, mely ismét jött, látott és győzött. Az örökifjú muzsikusok nemcsak, hogy hozták a szokásos formájukat, de talán még a megszokottnál is nagyobb jókedvvel és elánnal csaptak a lovak közé, mely előadás emlékezete így a Budapest Live albumon megörökített első három budapesti Earth Band bulival egyenértékű etalonként kerül majd be a rocktörténelembe.
A John Lingwood dobos 2016-os visszatérése után megszilárdult Earth Band formáció egy rendkívül összeszokott csapatot alkot, melynek minden egyes tagja nagyon ott van a szeren. Mind hangszeresen, mind játékmódban, mind agyban, példaértékű az egymásra figyelő együttes munka, hogy mikor, mire és hogyan kell profin reagálni. A főnök és a három visszatérő régebbi hangszeres egyaránt mestere a zeneszerszámának, szerencsére mégsem esnek az öncélú virtuozitás csapdájába. Felnőtt, okos, kiművelt zenélés zajlik minden egyes fellépésükön. Melyet a sok évtizedes rutin csak tovább erősít, ahelyett, hogy fásult, kiégett, cinikus, pénzbehajtó haknizás zajlana, mint amt sajnos oly sok más patinás nevű zenekar esetében tapasztalhattuk.
Bár a programjuk gerince évek óta változatlan, az valóban csak egy gerinc, amit a Manfred Mann’s Earth Band tagsága koncertről-koncertre egyénileg öltöztet fel. Méghozzá ötletesen, változatosan, intelligensen. Mindez azt jelenti, hogy minden este van nyolc-tíz lehengerlő sikerdal, melyeket különféle zenei betétekkel, szólókkal, extra témákkal vagy épp közönség-énekeltető részekkel egészítenek ki. De a dolog nem arra fut ki, hogy most aztán mindenki mindenkinek örökérvényűen megmutathassa, hogy mekkorát tud virgázni, ha éppen rá esik a sor. Sokkal inkább a szerzemények iránti alázat vezérli őket. Valamint a Manfred Mann, mint zseniális szerkesztő és hangszerelő által megálmodott, újragondolt, újragombolt dalverziók lehető leghűségesebb kiszolgálása.
Mindezt a sokszorosan átgondolt, vérprofi, mégis jókedvű és laza produkciót koronázza meg Robert Hart, a Bad Company egykori pacsirtájának a szuggesztív előadása, még mindig csodás hangja, karizmája, mimikája, jókedvű gesztikulációja, abszolút pozitív színpadi kisugárzása. Ezért aztán a srácok egy-két dal után még azokat is le szokták venni a lábukról, akik már nem követik napi, heti, havi szinten a zenekar működését, akik az Earth Band-et illetően valahol a ’70-es, ’80-as években ragadtak.
Így volt ez az idei budapesti dupla koncerten is, ahol a múltban élő rajongók egy része előzetesen inkább Jon Anderson előadását ítélte ígéretesebbnek, míg az Earth Band-et inkább csak amolyan bónuszként megtekinthető popcsapatnak. Sokakkal beszélgettem erről a kettős előadás előtt és után is, akik egységesen és egyértelműen pozitív csalódásként, sőt meglepetésként értékelték Steve Kinch-ék lehengerlő produkcióját. Főleg az olyan zenebarátok áradoztak, akiknek bár van otthon pár MMEB nagylemezük, de már nem követték a Chris Thompson éra utáni eseményeket. Mi több, még olyan, a ’70-es évekre specializálódott lemezgyűjtővel is beszéltem, aki számára még Mick Rogers énekes, gitáros visszatérése is újdonságnak, egyben örömteli meglepetésnek bizonyult.
De azok is, akik viszont alaposabban ismerik Manfred Mann zenekarainak munkásságát, így például a 2010 utáni koncertek programját és az azokból készült koncertfelvételeket is, szintén egyértelműen szuperlatívuszokban számoltak be az Erkel-béli élményeikről. Ugyanis bár a program a setlistában leírva majdnem teljesen megegyezik az 50. évfordulóra kiadott nagy Mannthology albumban szereplő legutolsó koncert DVD műsorával, a gyakorlatban ugyanúgy sikerült egy sok tekintetben eltérő, de ugyanúgy zseniálisan egyedi előadást alkotniuk, mint általában mindig. Mindezt azonban Budapesten, ráadásul az egyik legszebb színházunk kulisszái között megélni, maga volt a tömény gyönyör. Hát alaposan meglepődhetett, aki egy nyugdíjas zenekar egykedvű haknijára számított. Mick-ék ugyanolyan lendülettel tolták, mint prog rock hőskorában, a ’70-es években.
A 2017-ben szintén ugyanezzel a felállással rögzített Baloise Session koncertfilmhez képest tehát látszólag csak annyinak tűnhet a különbség, hogy a You Angel You helyett ezúttal a Don’t Kill It Carol volt. De ez csak a felszín, hiszen a sokféle zenei geg és idézet, valamint a mindig élményszámba menő szellemes improvizációk bizony ismét újabb verziókat és élményeket jelentettek. Ugyanis az Earth Band koncertjeit jellemzően más előadók szerzeményeinek feldolgozásai teszik ki. De a Manfred Mann által átszerkesztett és alaposan áthangszerelt verziók nemcsak, hogy igen gyakran jobbak, mint az eredeti előadók felvételein szereplő változatok, de Rogersék bizony a sokszor már a feldolgozás feldolgozásait is szeretik újraértelmezni. Akár egy friss, tartós turnévázlatot alkotva, akár estéről-estére megbolondítva a kompozíciókat, néhány spontán zenei geggel, kereszthivatkozással, humor bonbonnal.
Ez a tökéletes elegy pedig ezúttal is ütött. A közismert, populáris, sokak által kedvelt, könnyen befogadható dallamok prog rockos kibővítése, kiteljesítése az Erkelben is nyerő ötvözetnek bizonyult. Így hát a 2023-as budapesti koncert nótái után szinte kivétel nélkül hangos ünneplés, vastaps, standing ovation honorálta a művészek kimagasló teljesítményét. Sőt, a publikum egy része a tételek alatt is állva maradt, tapsolt, táncolt, örült. Mindezt pedig csak tetézte a srácok színpadi rutinja, a jókor bedobott poénok, konferálások és Robert közönségénekeltetése.
A frontvonalban mindenki énekelt és vokálozott, Robert Hart pedig szokásához híven néha gitárt ragadott. Így nem csak a hangszerelés és a vokális teljesítmény volt kitűnő, hanem a színpadkép is. A korábbi, de még a tavalyi koncertekhez képest is az egyetlen apró változást az jelentette, hogy Manfred most már csak magában, nyakba akasztható hangszer nélkül sétált előre, mikor konferálni vagy poénkodni kívánt. Amikor pedig konkrétan arra a bizonyos nyakba akasztható billentyűre, annak hangszínére volt szükség, James Stewart, a road csapat egyik tagja állt melléjük a színpadra, kisegítő zenészként. Aki széles mosollyal az arcán, letagadhatatlan örömmel szállt be a zenészlegendák mellé az önfeledt, boldog zenélésbe.
Bár úgy adódott, hogy a koncert után alkalmam nyílt pár szót váltani a fiúkkal, valahogy nem éreztem a helyzethez illőnek, hogy rákérdezzek ennek okára, így inkább igyekeztem a más egyéb témák felé fordult beszélgetésből a lehető legtöbbet megérteni, egyben tanulni ezektől a zseniktől, a vérprofiktól, a legjobbaktól. Nem hétköznapi lehetőség, mikor is a legnagyobb zenei hőseim közül előbb ismét a színpad széléről láthattam néhány művészóriás munkáját, majd az előadást követően ráadásként hallhattam is tőlük, a főhősöktől néhány azonnali reakciót, értékes gondolatot.
A szinte tökéletes előadáshoz csak egy valami hiányzott: a teltház. Bár szépen megtelt az Erkel Színház nézőtere, azért még akadtak üres székek. Amit részben magyarázhat az előző napi kismartoni Earth Band koncert. Nincs messze a határtól, ráadásul évszázadokig Magyarország része volt. De a fővárosi előadást eredetileg a Budapest Arénába tervezték, ahol a nagyobb színpadon és nagyobb térben lehetett is volna nagyobb körítést, díszletet, fényeket társítani egy ilyen kaliberű produkcióhoz. Akár egy újabb budapesti koncertfilm igényével, ígéretével. Ehhez képest viszont csak annyi jegy fogyott elővételben, hogy inkább senki sem kockáztatta meg a buktát. Beszéltem néhányakkal, akik mindkét koncertet látták-hallották. Ők többségében úgy vélekedtek, hogy a pesti volt a jobb. Hosszabb és egyben hangulatosabb előadás volt ez, mint amit előző este a Lovely Days Festival keretében, az Esterházy kastélyparkban élvezhettek. De az is nagyon rendben volt.
Ezer ördög és pokol
Ami a budapesti este másik felét illeti… Ki tudja milyen megfontolásból, de Jon Anderson ezúttal nem profi zenészek kíséretében, hanem zeneiskolás növendékekkel lépett színpadra. Akik bizony nagyon nem álltak készen arra a feladatra, hogy az egyetemes zenetörténet legfontosabb darabjainak számító Yes klasszikusokat adjanak elő. Főleg nem a klasszikus felállás énekesével. Ezek a kompozíciók bizony tiszteletet, alázatot, odaszánást és ezek mellé nem ritkán még átszellemülést is igényelnek. Ehhez képest jött pár kölyök, akik váltásban kísérték Jont, és többségükben nagyon igyekeztek a maguk 2-5 percében megmutatni, hogy mit tanultak a hangszerükön a janicsárképzőben. Aminek a vége egy szörnyű zagyvalék lett. Pedig Anderson még mindig csodálatosan énekel és kifejezetten igyekezett a színpadi jelenlétével és támogató viselkedésével összefogni az idővel egyre kaotikusabbá váló színpadi történéseket.
Még szomorúbb, hogy mivel közelről láttam az elitiskolába beíratott és vélhetően komoly pénzekért treníroztatott fiúkat, lányokat, végig tisztán érzékelhető volt, hogy jó részük olyan unott képpel zenélt vagy várt a sorára, hogy vélhetően fel sem fogták, mibe kerülhettek bele. Ahogy azt sem, hogy a gépies játék és az agyontrenírozott éneklés mellett, helyett valójában mit is kéne előadniuk, átélniük, átadniuk.
Igen jellemző módon a Jon Anderson with the Paul Green Rock Academy programjának legjobb pillanata a Leave It elhangzása volt. A program közepén, Andreson nélkül. Ott tényleg csodás eredményt szült a sok vokálisan képzett, fiatal hang. Főleg, hogy a steril feladatmegoldásban ezúttal nem „zavarta meg” őket egy karizmatikus előadó. Nagyjából úgy lehetne ezt szemléltetni, mikor egy itthoni rocklegenda együttesben túlsúlyba kerülnek a kőbányai zenesulisok. Bár a produkció vokálisan és esetekben a hangszeres tudást illetően is szintet lép, épp csak a lényeg vész el közben: az ihlet, a feeling, az eredetiség, a hitelesség, a művészi átélés és a megélt dolgokból fakadó a mondanivaló átadásának igénye.
Aztán a hosszúra nyúlt kínlódás eredményeként egymás után mentek el az emberek. Miközben a Yes rajongók szedelőzködtek, az előcsarnokban panaszkodtak egymásnak: hogy valami egészen mást vártak, hogy ennél az is jobb lett volna, ha Anderson egymaga lép fel. A koncert végére hát alaposan megfogyatkozott a nézősereg. Így értelemszerűen visszatapsolás sem volt, Jon és a diáksereg egyben nyomták végig az egész programot, majd végleg le is vonultak.
Owner of a Grateful Heart
A dupla koncert rövid értékelése tehát annyi lehetne, hogy az Earth Band keresztben lenyelte az utánuk következőket. Hosszabban kifejtve azonban az a helyzet, hogy mégsem egy jó – egy rossz, tehát kvázi döntetlen lett a végeredmény. Ugyanis a Manfred Mann’s Earth Band oly annyival jobb volt, mint az utánuk következő valami, hogy össze se lehet mérni a két élményt. Mert Manfredék ezúttal bizony az önmaguk által felállított magas mércet is olyan lazán túlugrották, hogy mire hajnalban hazaértem, már el is engedtem magamban a Rock Academy diákjai miatti bosszankodást. Mivel pedig Jon tényleg mindent megtett, hogy mentse a menthetőt, szerethető és lelkes volt, idővel majd a második koncert emléke is meg fog szépülni.
Hálás köszönet a lehetőségért Besnyő Lászlónak és a Krokodil Rock egész csapatának!
Budapesti videók: Jozé, TTT Nemzeti Rockarchívum
Fotók: Tóth András, a Szentendre Fotóklub vezetője és Jozé, TTT Nemzeti Rockarchívum
