Negyven év, húsz dal, egy elszomorítóan fogyatkozó nemzedék, és egy világraszóló nagykoncert, ami még a legborongósabb hangulatot is képes ünneppé varázsolni. Az idén kerek jubileumot ünneplő F. O. System az Akvárium Klubban bizonyította be, hogy a dalaik tényleg túlélnek mindent, miközben kiállásban, látványban, hangzásban és előadásmódban a világ bármelyik nagyszínpadán megállnák a helyüket.

F. O. System 2026

Borongós hangulatban indultam az Akvárium Klub felé, hiszen már telefonon és online is kitűnt, milyen nehéz lesz összeszedni a régi arcokat. Azokat a srácokat és csajokat, akikkel annak idején együtt jártunk a Kondorba, a Fekete Lyukba, a Petőfi Csarnokba vagy az Almássy téri Úttörőházba. Sajnos nemcsak azért, mert a modern világ, a rohanó élet, az információs zűrzavar miatt nem jut idő semmire. Még csak nem is feltétlen azért, mert az egykori lázadókból nyuggerek, azaz punnyadt alkeszek lettek. Persze ez is egyre gyakoribb. Hanem bizony az a helyzet, hogy nagyon komolyan megfogyatkoztunk. Akik 1987-ben még mindenhol ott voltak, ’88-ban sufnizenekart alapítottak, ’89-ben a Sucking Stalin Tour, a V12BB4U, a Day Of The Gloom és a többi hasonló demókazetta mellett a rádióból felvett Garázs-műsorokkal rohangáltak, ma már nincsenek köztünk. Elhunytak, elmentek, a túlvilágra költöztek, előrementek.

Az Utolsó üvöltés persze mindig is a miénk volt, hiszen a késő Kádár-kor kilátástalan szürkesége, az elvtársi kontraszelekció, protekció, kirekesztés és nepotizmus mindennel kecsegtetett a jövőre nézve, csak épp jóval nem. De ami egykor csak egy nemzedéki életérzés volt, úgy tűnik, mára valósággá vált. Nemcsak hogy rohamosan egyre többen és többen tűnünk el innét, de még a múltunkat is elbontják és elhazudják. Hiszen a régi arcok mellett az egykori helyek sincsenek már, a rocktörténetet meg többségében olyanok írják, akiket a hőskorban soha nem láttunk sehol, mikor a lényeg éppen zajlott.

Szóval fogyunk, és ez szomorú. Ezért nem tudtam úgy örülni az F. O. System bulinak, mint a korábbiaknak. Másfajta öröm volt ez, inkább egyfajta belső ünnep, hogy ugyan előrementek a pajtásaink, de jó, hogy volt néhány édes évünk, és nagyon úgy tűnik, hogy tényleg túlél minket néhány dal. Egy héttel korábban a Slogan tartott osztálytalálkozót a Gödörben, akár azt is hívhattuk volna negyvenes bulinak, bár ők csak 1988 elejétől számolják hivatalosan a kezdést. Mindenesetre hiányoztak törzstagok, jó arcok a SunClubból, az iskolából, a középiskolai osztályból, fekete öves hardcore punkok, metalheadek, darkok, rockerek, de már csak a hűlt helyük tűnt fel, majd a legtöbb beszélgetésbe jutott némi emlékezés is.

Hát így indultam, amolyan fennkölt ünnepélyességgel, egyfajta saját halottak napját tartva a jubileumi koncertre, önkéntelenül is magamban pörgetve a két F. O. System kazetta dalait. Aztán ebből a szent áhítatból sikerült egy pillanat alatt kizökkentenie a digitális mocsárnak. Történt pedig, hogy nyújtom a QR-kódot a karszalagért a csajoknak, de brrrr, valaki már lecsippantotta. Előbb azt hittem, Peti, a fotós kolléga volt figyelmetlen, de nem, valaki már bement vele. Nincs itt semmi látnivaló…

Annak ellenére vagy tán épp azért, mert 1984 óta programozok, gyűlölöm a digitális világot. Milyen szép és egyszerű volt hosszú évtizedeken keresztül: megvettük vagy megkaptuk a papíralapú jegyet, beleértve a különféle sajtóbelépőket és tiszteletjegyeket is, és mindenki tudta a dolgát, meg hogy hol a helye. Majd a kis cipősdobozokba rendszerezett papírokkal az archívum is le volt tudva. Ehhez képest 2020-ban megfogadtam, hogy soha többé nem veszek elővételes jegyet, miután a covid alatt valamelyik pokolfajzat benyelte a bécsi Yes-koncertre megváltott belépőm árát. Azóta is tartozik nekem egy Relayer-előadással, csak szólok, fehér ember nem felejt. De majdnem ugyanez volt öt-tíz évvel korábban valamelyik focipályán vagy sportcsarnokban, mikor is a nagyon modern helyszín még a 35 fokos esti hőségben sem fogadott el készpénzt, viszont a kártyát sem vette be a gépük, csak a haver egyenlege fogyott bőszen az újabb és újabb próbálkozásokra, mint másnap kiderült. Onnantól stabilan tartom magam ahhoz, hogy nem vásárlok semmit itthon olyan büfében vagy merch-pultban, ahol nem lehet papírpénzzel, forintban fizetni. Inkább beledöglök, hogy nem teljes a gyűjtemény, vagy majdnem szomjan halok, de még egyszer nem fognak kitolni velünk.

Szóval ott álltam az Akvárium jegypultjánál leforrázva, de belül már eldöntöttem, hogy akkor irány egy másik buli, senkinek sem fogok könyörögni, hogy bűvölje már meg azt az átkozott varázsdobozt. Már rajtam volt a kabát, épp indultam volna tovább, mikor egy kedves hölgy – ha jól értettem a zajban, éppen Földi Tomi felesége – felajánlott egy karszalagot. Ilyen is csak a mesében van, gondoltam magamban, de tényleg így történt. Úgyhogy egyrészt innen, így utólag is újra hatalmas hála a jóindulatért, segítőkészségért! Az Isten fizessen meg gazdagon a jóságodért, és áldjon meg titeket a szeretteitekkel együtt! Másrészt meg így mégiscsak lett koncertbeszámoló a király fotók mellé…

Nos, milyen az F. O. 2026-ban? Vérprofi, nemzetközi szintű zenélés, mely kellő, mégis önazonos színpadképpel és háttérvetítéssel társul. Mikor végre bejutottam, már ment az intro, majd Matyiék belecsaptak a lecsóba. A hátsó fertályban, a keverő mögött az első dalnál még túl sok volt az éneken a mély, de mindösszesen egy számig tartott a fülemnek némileg sok brummogás, onnantól minden flottul szólt. A rájuk jellemző minimáldizájn nagyon megy, kifejezetten passzol ehhez a műfajhoz. Úgyhogy a lámpákkal kísért szuper vizuál egyszerre volt ízléses és látványos. Kábé mint egy Kraftwerk-előadáson, az adott kompozíciókhoz társított találó piktogramok. Vagy, hogy egészen más stílust mondjak, olyan jól működött, mint mondjuk egy Unique-nagykoncerten, ahol szintén hatásosan emeli a látvány a produkciót.

A koncertet alapvetően a jelenlegi felállás abszolválta, vagyis a Mátyás Attila, Jerabek Csaba, Földi Tomi és Geletey Gyuri alkotta kvartett. De a legnagyobb örömünkre összeállt a hőskorszak végén zenélő formáció is Lakatos Gyurival és Zana Zolival. Libabőr volt – nemcsak a jubileumi este, de az egész korszak maradandó csúcspontja.

Szintén érdekes momentuma volt a bulinak, mikor egy másik régebbi dobos, Király Zoli, valamint Köles Vazul is csatlakozott a fiúkhoz. Földi Tomival együtt így már három Vágtázó Halottkémek-taggal vágtak bele a VHK-feldolgozásba. Ami viszont minden értékével együtt sem közelíti meg az F. O. szerzemények minőségét, miként az idén piacra dobott Utazás EP-ről is kilóg kissé.

Maga az előadás 20 óra 20 perckor kezdődött, és ha jól számoltam, pontosan 20 tételből állt a setlist. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy eddig hivatalosan húsz daluk jelent meg, illetve hogy a húsz évvel ezelőtti visszatérés óta ugyanúgy húsz koncertjük volt, mint – ha nem tévedek – az első korszakban is, akkor Csabiék rendesen kimaxolták a szimbolikát. Mivel utóbbiak nagy részén jelen voltam, nyugodtan kijelenthető, hogy bár elég ritkán játszanak, továbbra is érződik a fejlődés.

Ez most konkrétan egy A-listás produkció volt, ami a világ bármelyik fesztiválján működne headliner pozícióban is. Különösen, mert arról is meg vagyok győződve, hogy Matyi előadói karizmája még a nyelvi különbségeket, vagyis a magyar nyelvű repertoár jelentette akadályokat is simán képes volna leküzdeni egy tetszőleges külföldi színpadon.

Ami viszont végképp leírhatatlan, az a hangulat. Még úgy is elővételes teltház volt, hogy fájóan sok a hiányzó. Ráadásul a leghátsó sorokban is mindenki kívülről tudta és mindvégig énekelte a dalokat. Nem csak egy vagy két slágert, hanem a teljes repertoárt. Minden apró nüanszot, még a levegővételeket is kívülről tudva. Vagyis igazi rajongók töltötték zsúfoltra az Akvárium nagyhallját, nem pedig a VIP-be csak viháncolni járó „szakmai elit”, meg a nagykoncertekre, mint kötelező eseményekre amolyan kötelező pofavizitekre gyülekező prominensek. Mint utóbb kiderült, más is járt úgy a kódjával, mint én. Továbbá egy csomó arc gyülekezett még a kinti csehókban, akik már hiába akartak a helyszínen jegyet venni, akár még nepperektől is. Óriási volt az érdeklődés, az igény, akár egy dupla buli is simán kijött volna belőle.

Az F. O. System ennek fényében nemcsak a hazai underground, az alter világ és a dark rock egyik legfontosabb ékköve, stílszerűen a húszkarátos fekete gyémántja, hanem egy egész nemzedék életérzésének megtestesítője, himnuszainak írója és legjobb, legfontosabb előadója. Kívánok még nekik és persze magunknak is további húsz évet, legalább húsz ilyen nagyszerű bulival!

Videók: Jozé

Fotók: Polgár Péter