A Cserháti István billentyűs és Bencsik Sándor gitáros alapította Pandora’s Box formációról nem mondható el, hogy pályafutásuk mindvégig fáklyás felvonulás lett volna. A három nagylemezes és több száz koncertes sikerszéria után őket is utolérte a nyolcvanas évek közepén beköszöntött trendforduló, amelyet betetőzött a zenekar motorjának számító zseniális muzsikus-szerző, Bencsik Sándor tragikus halála. A történelem – némi eltéréssel ugyan – csak ismételni tudta önmagát: az ezredfordulón a Cserháti Pityi által életre hívott új, debreceni formáció első, felfelé ívelő, sikeres szakasza az alapító elhunytával ugyancsak a hatodik esztendőben ért véget. Ám a csapat, rövid kihagyást követően, azóta is töretlenül dolgozik: hitet téve a rockzene örökkévalósága mellett ápolja és tovább viszi a ráhagyományozott P. Box-örökséget, jövőre kettős jubileumi koncertsorozatra készül. Koroknai „Kori” Árpád és Varga Miklós énekesekkel, valamint Zselenc „Zsöci” László basszusgitárossal beszélgettünk.
Cserháti István, aki zenésztársával, Bencsik Sándorral a P. Mobilból kiválva önálló formációt hozott létre, két évtizeddel később ismét életre hívta a Pandora’s Boxot. Miként találtatok egymásra?
Kori: Pityi a Pandora’s Boxot 1986-ban maga mögött hagyva Debrecenben telepedett le, ahol „civil” foglalkozása mellett saját háza pincéjében hangstúdiót üzemeltetett. Ebben a stúdióban rögzítette felvételeit az ugyancsak debreceni Szfinx zenekar, amelynek Günter (Sándor József gitáros – a szerk.), valamit jómagam is a tagja voltam. A banda feloszlása után Pityivel megmaradt a kapcsolat. Miután közösen csináltunk egy dalt, s úgy vélte nem volna jó, ha Günterrel együtt „elkótyavetélődnénk”, tovább gondolta az együttműködést. Eszerint nála rögzítenénk a saját szólóalbumomat, ehhez kellene zenészeket toboroznom. Így a Szfinx és az Aberra egyes tagjaiból trombitáltam össze azon muzsikusokat, akik később az újkori P. Box tagságát jelentették. Günter gitározott, Cézi (Ferenczi Tibor – a szerk.) basszusozott, valamint Bodó Tomi dobolt – mindkettő az Aberrából érkezett. E felállással kezdtünk próbálni, a helyet Pityi biztosította a stúdiójában. Időnként megjelent a próbákon, belehallgatott a frissen írt dalokba. Tetszett neki, s felajánlotta, szívesen billentyűzne a csapatban. Sőt, tovább ment: úgy gondolta, a továbbiakban legyünk állandó formáció és P. Box, (Pandora’ s Box) néven koncertezzünk. Eleinte ódzkodtunk kissé a patinás név használatától, hiszen ez jó adag megfelelési kényszert hordozott magában, ám Pityi ragaszkodott hozzá. Mindez 1999-ben történt, az első életjelet 2000-ben adtuk magunkról, amikor a budapesti M4-es klubban bemutatkoztunk a P. Mobil előtt. Pityi értelmezése szerint, ha annak idején nem válnak szét útjaik Bencsikkel, és nem következik be Samu sajnálatos, tragikus halála, ma – együtt – ugyanezt a műfajú és minőségű zenét játszanák. Tehát az újkori P. Boxot a régi folytatásaként fogta fel.
A frissen alakult P. Box 1980-ban énekest keresett. Hogyan kerültél kapcsolatba a fiúkkal? Hogyan zajlott a meghallgatás?
Varga Miklós: Annak idején a Pesti Műsor újságírója, Fábián Tibor volt a mentorom, aki beajánlott az épp alakuló P. Box-ba. A Zenit nevű zenekarban énekeltem, s egy alkalommal Cserháti Pityiék testületileg megjelentek a klubunkban. Erről mit sem tudva utólag is izgalomba jöttem, hogy kedvenc zenekarom, a P. Mobil két szerzője, valamint meghatározó muzsikusa is kíváncsi a teljesítményemre. Tibitől arról is tudomást szereztem, hogy túlságosan „patakyattilásnak” találtak. Ezen kissé elcsodálkoztam, sőt el is keseredtem, hiszen nem sok közöm volt az Edda énekeséhez. Nem is akartam hasonlítani hozzá. Még, ha Vikidált említették volna… Mert ő valóban a példaképem volt. Pár nap elteltével azonban Pityi felhívott, és meghallgatásra invitált a BHG klubjába. Az Utolsó cigarettát és a Miskolcot kaptam feladatként, amit a zenekar rajongójaként nagyon jól ismertem. Ott még semmi sem dőlt el, Samu szólt, hogy a lakásán szeretne velem beszélgetni. Vagy másfél-kétórás – vodka-naranccsal kísért – jó hangulatú eszmecsere után kijelentette: – te leszel az énekes!
Kaptál instrukciókat?
V.M.: Akkor még nem. Abban a korszakomban, mint említettem, még teljesen Vikidál-fan voltam, és szerettem volna úgy énekelni, mint ő. Akkor még nem tudatosult bennem, hogy belőle egy van, és senki sem a klónjára kíváncsi. Erre a P. Boxban jöttem rá – nagyjából fél év elteltével. Egészen pontosan az ajkai dupla koncerten jött elő a saját hangom, ahol nagy tehertételtől szabadultam meg. Attól, hogy megfeleljek valaminek. Nem is tudtam volna mindkettőt végig énekelni, hiszen az a fajta előadásmód nagyon fárasztó, de a P. Boxnak is attól kezdve lett meg a saját, rá jellemző hangvétele.
Talán épp az általad említett hangvétel miatt, az első P. Box lemez sokaknak meglepetést okozott. Hogyan látod ezt?
V.M.: Nem tudom, mennyire volt tudatos a zenésztársak részéről, de a P. Box abban a mezőnyben megtalálta a saját hangját. Sikerült kialakítani egy rá jellemző, egyedi stílust. Sáfár Öcsi zenei előélete nagy szerepet játszott abban, hogy nem annyira metálos, inkább kissé „soft-osabb” megszólalást sikerült kialakítani. Azon túlmenően, hogy saját nótákat hozott, az alkotás folyamatában is intenzíven részt vett. Főképp a hangszerelésben jeleskedett, de Samu, vagy Pityi témáihoz ugyanúgy hozzátette a saját ötleteit. Az énekes váltás után – azt követően, hogy Gyula jött a helyemre – a megszólalás a P. Mobiléhoz hasonlóan karcosabb, keményebb lett.
A lezajlott énekes váltás okozott némi meglepetést az akkori átlagrajongói körökben, hiszen úgy tűnt, az egymáshoz való viszonyulásotokat a „kötelező” szakmai viták ellenére is jó, sőt baráti hangulat jellemezte. Nem sajnáltad mégis otthagyni a csapatot?
V.M.: A váltásnak voltak előzményei. A P. Box a hanglemezgyártól megkapta a második albumlehetőséget is, mi pedig dolgoztunk a dalokon, mint például a Soha nem elég, a Bálvány, vagy a Valami rock and roll. Láttuk a perspektívát, szépen futott a szekér, ám ennek ellenére a levegőben lógott, hogy Sáfár Öcsit kiteszik a zenekarból. Ekkoriban hagyta el Révész Sanyi a Piramist, amely énekest keresett. Feltűnt, hogy az egyik BHG-bulinkon megjelent a komplett Piramis legénysége – persze Révész nélkül. A szándék nyilvánvaló: meg akarják hallgatni az énekest… Ugyanakkor megkeresett Papp Gyula és Soldos Laci barátom (korábban Tűzkerék dobos – a szerk.) azzal, hogy a szerveződő svéd-magyar zenekarba, a P. S. Bandbe frontembert keresnek. Papp Gyuszi megpróbált lyukat beszélni a hasamba, hogy Erdős doktor Neoton-szintű támogatást ígért, s nemzetközi szinten is óriási lehetőségek várnak ránk. Annak ellenére, hogy a mézesmadzag vastagon csöpögött a méztől, jeleztem neki, hogy nagyon jól érzem magam a Boxban. A szakmát ismerve semmi sem marad titokban, így ennek a híre is eljutott a zenekarhoz. Samuval és Pityivel hármasban leültünk egy nagyon komoly beszélgetésre, s jelezték, látták a Piramist a bulinkon (bár konkrét ajánlattételre nem került sor), s hallottak a P. S. Bandről. Ennek lényege, hogy a P. Box pályája felívelőben, a csapat szépen összekovácsolódott, tehát gondoljam át, mit lépek. Nem mellesleg a háttérben megjelent Vikidál Gyula, aki a feloszlott Dinamit után a Kuglival próbálkozott, ám valamiért nem jött be neki, tehát állás nélkül maradt. Igaz, Pityiék nem akartak vele dolgozni. Visszatérve a beszélgetésünkre, őszintén elmondtam, hogy én is szeretem a csapatot, jól érzem itt magam, csupán egyetlen kérésem van: ne rúgjátok ki Öcsit, ez az ötös fogat menjen tovább. A beszélgetés pozitív eredménnyel zárult: ők beleegyeztek, én pedig a szirénhangok ellenére is maradok, s együtt csináljuk tovább a P. Boxot. Rendben is lett volna, ám Gyuszi ravasz csellel rávett, hogy csupán egyetlen közös kép erejéig álljak össze a P.S. Banddel. Azzal győzködött, hogy nemzetközi, főleg nyugati piacra – és nem állandó jelleggel – dolgozó zenekarként ez a fotó Magyarországon nem fog megjelenni. És ekkor jött a meglepetés: a Budai Ifjúsági Parkban készülődtük az esti bulinkra, amikor a hangbeálláskor odajön Pityi, kezében lobogtatva az Ifjúsági Magazin legfrissebb számát, benne a fotóval. És az ismertetővel, miszerint itt látható a frissen alakult P. S. Band, közöttük Varga Miklóssal… – Ez micsoda?! Nem tudtam mit válaszolni neki, szörnyű szituáció volt. Aztán a másnapi vidéki bulinkra való utazás közben a buszban közölték velem, hogy megbízhatatlan vagyok és a továbbiakban nem kívánnak velem együttműködni, Vikidállal folytatják. Tehát nem én hagytam ott a zenekart, hanem ebből a kényszerhelyzetből adódóan a P.S. Bandben találtam magam.
Ezek után sem szakadt meg végképp a kapcsolat közted, illetve a zenekar között, hiszen a P. Box vendégeként az István, a király előadásai kapcsán több zenész kollégáddal együtt jártátok az országot. Hogyan fogadta ezt a zenekar?
V.M.: Így igaz, a történtek ellenére anyázás nélkül, békességben váltunk el. Ennek eredményeképpen gond nélkül meg tudtuk csinálni a zenekarral és a kollégákkal az István, a király- turnét. A rockopera sikere ezeken a turnékon a zenekar és a közreműködő művészek sikere is lett, így mindenki jó szívvel, örömmel állt hozzá még akkor is, ha abban a blokkban nem a saját szerzemények hangzottak el. Más kérdés, hogy Gyula egyre nehezebben tudta egyeztetni a zenekarral színházi elfoglaltságait, nem bírta a kettős terhelést, ebből kifolyólag örökösen háborúztak egymással. Nemegyszer hangot adtak azon véleményüknek is, hogy egy rock énekes ne álljon be egy színházi produkcióba. Ennek az éremnek egyébként két oldala volt: egyrészt a P. Boxot, mint zenekart az István… produkcióval könnyebben el lehetett adni, ugyanakkor az előbb említett okok miatt felerősödött az énekes-zenekar konfliktus.
Annak ellenére, hogy Varga Miki további P. Box-tagságának feltételéül szabta Sáfár Öcsi zenekarban való maradását, később mégiscsak szétváltak útjaik. Hogyan találtatok egymásra?
Zsöci: Az Eddával 1983. szeptember 24-én játszottunk a Budai Ifjúsági Parkban, miután a hírhedt falomlásos baleset után újra megnyitották a szórakozóhelyet. A buli után Kegye János szaxofonosnál aludtam, reggel arra ébredtem, nincs zenekar. A lekötött negyven koncertet még le kellett játszanunk, ám a felbomlás híre – elsősorban a szakmában – gyorsan terjedt. Rohánszky Janó a P. Box hangtechnikusa megkeresett, majd Samuval és Pityivel összehozott közöttünk egy hármas találkozót. Megegyeztünk, hogy az Edda turné végeztével tavasszal csatlakozom a zenekarhoz, ősztől pedig magnókazettáról intenzíven kezdtem tanulni a Kő kövön nagylemez anyagát. Januártól már – mivel autóm nem volt – vonattal jártam fel a próbákra, Budapestre.
Bencsik Samu nem csupán a zenekar motorja, de jelentős, meghatározó egyénisége is volt. Hogyan jöttetek ki egymással?
Zsöci: Nagyon jóban voltunk. Olyannyira, hogy 1985-ben az Ómen-LP készítésekor minden hétvégét a barátnőmmel együtt nála töltöttünk, és együtt ötleteltünk a nagylemez számain. Ezeket a hétfői, keddi, illetve szerdai próbán bemutattuk a többieknek, ahol mindenki hozzátette a magáét. Általában Samu hozott egy riffet, megbeszéltük a hangnemet, megvitattuk a verzét és a refrént. Kitaláltam, mi legyen a szóló alatt, a próbákon többnyire mindenki a saját hangszerének a szerepét adta hozzá.
Térjünk vissza a P. Boxhoz! Az Ómen lemez újszerű, majdhogynem metálos megszólalása előremutató, ám valamiért mégsem ütött akkorát, mint az elvárható lett volna. Miért?
Zsöci: A lemez nem futhatta ki magát egyrészt azért, mert nem volt idő a turnéra, másrészt a médiák nem szerepeltették. Egy kezemen meg tudom számolni, az elmúlt harminc évben hány számot játszott róla a rádió. A mostani időkben, amíg létezett a Rock FM rádió, ott lehet néhány számot hallani a lemezről… A koncertlátogató közönség viszont nagyon jól fogadta, szerették ezeket a számokat. A boltokban is jól fogyott, több mint ötvenezer példányt adtak el belőle. Tovább is ment volna, ha utánnyomnak, de nem tették. A kevésbé ismertségben az is közrejátszott, hogy a bakelit lemezkorszak épp leáldozóban volt, amíg a digitális korongra még néhány évet várnunk kellett.
Miként emlékszel az utolsó fellépésre?
Zsöci: Brémában egy nagy nemzetközi fesztivált rendeztek, P. Box néven ez volt a zenekar utolsó koncertje. Délutáni időpontot kaptunk, Rory Gallagher jött utánunk, őt pedig James Brown követte. Vikidál Gyula színházi elfoglaltságai miatt már nem vállalta, Varga Miki segített ki bennünket. Nem vallottunk szégyent ebben a kivételes környezetben sem.
A Pandora’ s Box, majd az azt követő (Metal Company, Bill és a Box Company) formációk története ismert. Az „anyazenekar” negyven, az utódcsapat húsz esztendeje alakult. Hogyan készültök a kettős jubileumra?
Kori: Talán mondhatom, hogy szerencsére, vagy csupán a véletlennek köszönhetően a kerek évfordulók egybevágnak, s emellett nyilván nem lehet „szó” nélkül elmenni. Noha a jubileum jövőre esedékes, már idén ősszel elkezdődtek a szervezési munkák. 2020-ban, mindjárt az év elején, január 17-én a miskolci Ady Endre Művelődési Házban nagyszabású bulival kezdünk, ahol színpadra lép velünk Varga Miklós a P. Box első énekese, valamint Zselencz „Zsöci” László az egykori formáció második basszusgitárosa, aki az Ómen lemezen játszott. Köztudott, hogy az egykori Edda-muzsikus tősgyökeres miskolci, így eggyel több ok, hogy részt vegyen az eseményen.
Két vendég alakulat is segít a bemelegítésben: az esztergomi Tunyó Emlékzenekar, ők nagy sikerrel játsszák Tunyogi Péter mobilos és TRB-s dalait, valamit az Ezüst Nyár elnevezésű formáció, amely Barta Tamás egykori LGT-gitáros életművéből válogat.
Gőzerővel dolgozunk a 2020-as év jubileumi koncertjein. Az eddig lekötött fellépések szerint március 28-án Budakalászon, augusztus 15-én Dunavarsányban elevenítjük fel a nyolcvanas évek emblematikus P. Box-nótáit, s persze a jelenlegi formáció két évtizedes jubileuma kapcsán a kétezres években írt dalaink is terítékre kerülnek. Terveink szerint olyanok is bekerülnek a repertoárba, amelyeket az újkori felállás eddig nem tűzött műsorára.
A dupla jubileum csúcsa július 3-án lesz a Barba Negra Track-ben, ahová az említett Varga Miki és Zsöci vendégszereplésén túl Vikidál Gyulát, s vele valamennyi egykori P. Box-tagot szívesen látjuk. Bízunk benne, hogy ezen a jeles eseményen minél többen képviselik magukat, illetve egykori csapatukat.
