A legendás Hungária együttes alapítójának, vezéregyéniségének szinte minden részletre kiterjedő elbeszélése alapján kibontakozik egy életpálya. Egy életút kezdete, ahol a fiatalság, a zene szeretete, a barátság minden egyebet felülír. Két zenészsors, amely együtt indul, szétválik, majd újra összefonódik – aztán újra eltávolodik. Ám a forgatókönyvet a legnagyobb rendező, az Élet úgy írta meg, hogy az egykori zenésztársak, barátok, Fenyő Miklós és Barta Tamás útjai ebben a dimenzióban már nem találkozhatnak…

– Miben állt Barta Tamás különleges személyisége? Mitől válhatott legendává?

– Sokféleképpen lehet legendává válni. Legfőképpen úgy, ha valaki harmincnégy évesen itt hagyja a földi világot. Tomi túl kevés időt kapott az élethez, ahhoz, hogy igazából kiforrja magát. E rövid idő alatt mégis csak produkált, de igazán az tette magasztossá személyét, ahogyan végezte. Elsősorban ennek tulajdonítom, hogy legendává vált. Emellett értékelem zenei munkásságát is; sőt, majdnem azt mondom, hogy nagyra értékelem. A majdnem ebben az esetben annyit jelent, hogy az életben nagyon korán találkoztunk. Nyugodtan kijelenthetem, hogy én ismertem meg a legrégebben, pontosan tizenöt éves korában.

– Ezek szerint gyermekkori barátság fűzött össze benneteket. Hogyan kezdődött?

– A középiskolában egy osztályba kerültünk, és teljesen véletlenül fedeztük fel egymást, mint egymásnak való két hülyét. Akiket az ott leadott tantárgyak közül az égvilágon semmi nem érdekelt. Két éven keresztül azon tűnődtünk, egyáltalán hogyan kerülhettünk ilyen iskolába. Ezzel szemben a zene, ami – tetszettünk egymásnak vagy sem – összekötötte az életünket, egymáshoz ragasztott bennünket. Együtt lógtunk az iskolából, együtt jártunk a lemezkölcsönzőbe, együtt hallgattuk a Luxembourg rádiót. Később a lakásomban együtt próbálkoztunk mindenféle botladozó zenélgetéssel. Zuglóból ide szoktattam a Szent István park környékére, itt szerzett barátokat, itt alakult az első zenekarom, amelybe ő is bekerült.

– Állítólag a te rábeszélésedre tanult meg gitározni, iszonyatos akaraterővel, kemény munkával. Valamelyik gitárpárbajon a Narancsvirággal még Radics Bélát is maga mögé utasította.

– Miután az iskolából sorozatos lógásaink miatt mindkettőnket kirúgtak, az élet egy évre elsodort bennünket egymástól.  Középiskolásként már tudtam zongorázni és nyomtam azokat a zenéket, amelyeket a Szabad Európa-, vagy a Luxembourg- rádióból ismertünk. Tomi az édesapjától, akitől egyébként nagyon félt (és az egyetlen ember, akitől tartott), kapott valamilyen gitárt. Az kiderült, hogy a húros hangszerekhez van érzéke, tud hegedülni, némiképp ismerte a kottát is, ami előnyére vált. Nagyjából tudta, hogyan kell a gitárt kézbe venni, de játszani nem tudott rajta. Viszont ritmikusan kísérte a zongorázásomat és mindketten jókat üvöltöttünk. (nevet)

Két év iskolai együttlét és egy év szünet után újra találkoztunk. Megjelent a Bosch kultúrházban – nyári szünidős munkavállalóként fehér mentős köpenyben –, és meghallgatta az első zenekarommal folyó próbát. A szünetben, a kölcsönös üdvözlések és a zenekari bemutatkozások után elkérte gitárosunk hangszerét és elkezdett Chuck Berry-számokat játszani. Mégpedig oly módon, hogy leesett az állam. Mint említettem, korábban úgy váltunk el egymástól, hogy egyetlen hangot sem tudott lefogni, ehhez képest egy év alatt ilyen magas szinten megtanulta akkori kedvencét Chuck Berryt! Ha már a Narancsvirágot említetted, ezt a számot Johnny Cash-től ismertem, 1957-ből. Aztán feldolgozta a svéd Spotnicks, amitől elájultam. Na, ezt változatot szedte le egy az egyben Barta, aki végül a környékünkön ragadt, és a bulijainkon vendégként beszállt a zenekarba. Egyre többet tudott, egyre virtuózabb lett, végül jobban játszott, mint a gitárosunk. Aztán Deutch András „Öcsi” átváltott basszusgitárra, a gitáros kilépett, és Barta Tomi lett a szólógitáros. Később feltöltődtünk Sipos Péter „Sipivel” és Csomós Péterrel, „Csomival”. Ez volt a Syconor együttes 1965-ben.

– A Syconorban egymásra találtatok, aztán valami vita miatt mégsem ő lett a Hungária alapító-gitárosa. Így volt ez?

– Ez a zenekar szétoszlott, mégpedig úgy, ahogy a zenekaraim a későbbiekben is szét szoktak oszlani. Vagyis én egyedül maradtam, és a többiek együtt maradtak. Balassa Tamás billentyűs keresett maga köré zenészeket egy nyári balatoni haknira. Rám ilyen módon nem volt szükség, a többiek pedig elmentek vele pénzt keresni. A Syconor nevet átadtam a dobos Hauer Rudinak, én pedig ’67-ben megcsináltam a Hungáriát. Barta azért nem lett Hungária alapító, mert a zenekarból való kirúgásomban ő volt a főkolompos.

– Hogyan lett később mégis a Hungária tagja?

– A Hungáriában Csomi már rég énekelt, Cila (Klein László – HI.) basszgitározott, Tóth Józsi dobolt, a Matlasz (Matlaszkovszky Miklós – HI.) gitározott, miközben a syconorosok sehol nem voltak. Előbb Sipit hívtam vissza, mikor Cilát elvitték katonának, Matlasz pedig elment vendéglátózni. Ekkor Sipi előállt az ötlettel: „egy lehetőséged van, beszélj a Bartával!” És megszervezte a találkozót. Félretéve korábbi megbántottságomat, a Dunapark cukrászdában leültünk. Nyolc perc kellett ahhoz, hogy újra tudjunk röhögni, és tizenöt perc múlva ő lett a Hungária szólógitárosa.

– A zenekari repertoár mennyire kívánt egy virtuóz gitárost?

– A saját számaink mellett azokat a dalokat játszottuk, amelyeket éppen nyomott a Luxembourg rádió. A hatvanas- hetvenes évek fordulójáról beszélünk, amikor a rockosabb stílus jön divatba, s amelyhez igyekszünk alkalmazkodni. Ugyanakkor a Szörényiék által képviselt, kissé kelet-európai, sajátos hangzást is megpróbáltuk magunkévá tenni. Meg kell, mondjam, ez nekik nagyon jól, nekünk pedig nagyon rosszul állt. (nevet). Tomi nagyon szerette az improvizációkat, a bluest viszonylag könnyű volt játszani. Egy nagyon rendben lévő ritmusszekcióra imprózta a bluesokat. Nekem az tűnt fel, hogy néha kiesett a tizenkettes (blues) periódusból. Nem tudtam eldönteni, vajon nem igazán érzi a tizenkét ütemes periódust, vagy annyira szabadon gondolkodik, hogy épp lesz..ja! Zavart, és a mi napig nem tudom eldönteni, hogy ez hiányosság volt-e. Az élettől pedig nem kaptuk meg a lehetőséget, hogy ezt a totális szakmai dolgot kibeszéljük. Sajnos.

– Ettől eltekintve, meg voltál győződve kvalitásairól.

– Rendkívül sokat gyakorolt, iszonyatosan szorgalmas pali volt. És nem csak szorgalmas, de ötletes is. Ha a dalokhoz szólókat kellett csinálni, a lemezstúdióba már az otthon alaposan begyakorolt, előre elkészített szólókkal érkezett. Szellemes, kreatív megoldásokat talált.

Minden korszakának figyelte az épp aktuális gitárosát. A kezdetekkor Chuck Berry volt a kedvenc, majd a Hollies együttesből Tony Hicks. Aztán jött Jimi Hendrix, majd felfedezte magának Johnny Wintert. Tőlük minden olyan frazírt levett, amit csak meg lehetett tanulni. Na, itt kezdtünk zeneileg eltávolodni egymástól; nekem a rock zene másról szólt. Sajnos a bluest és a rock and rollt túl korán kaptam meg Amerikában, az ötvenes években. Amíg én nem tudtam/akartam követni a rock kiszélesedését, addig Barta szárnyalt, repült.

– A két első Hungária album közül az első egyet sem, a második is mindössze egyetlen Barta-szerzeményt őriz, az instrumentális Vöröshangyabolyt. Mi ennek az oka? Szerzői inaktivitás, vagy koncepcionális problémák?

– Két nagylemezt csináltunk ezzel a felállással: a Koncert a Marson és a Tűzveszélyes albumokat, aztán Presser elvitte őt az LGT-be. Nálunk nem voltak különösebb szerzői ambíciói. A Hangyabolyt valószínűleg otthon, az Erzsébet királyné úti lakásban találta ki, amelyben sok minden megtalálható az ő autodidakta tanulmányaiból. Ehhez méltó társra akadt Tóth Józsi személyében, aki nagyon szerette ezeket a már-már dzsesszbe hajló ritmikai megoldásokat. A másik partner Sipos volt, aki a hangszerelést csinálta hozzá. Az egésznek a szellemi atyja pedig egyértelműen Tomi volt. A szám címéről pedig annyit, hogy Bartától Hangyabolyként született, amit aztán az ötletemre egy szemtelen fricskaként (utalva az akkori társadalmi rendszerre) „vörös” jelzővel láttunk el.    

– Mit gondoltál, mikor kiderült, Barta az LGT-ben folytatja zenei pályafutását? Hiszen a Hungária a második albuma után még szép sikereket érhetett volna el.

– Személy szerint nem Barta távozása érintett rosszul, hiszen azonos időben Csomi,  Sipi és Tóth Józsi is kiszállt a zenekarból. Tomi elment egy általunk akkor még ismeretlen, épp formálódó szupergruppba, Csomi és Sipi pedig a Juventusba Tátrai Tibivel zenélni. Akit igazából én nem ismertem, és ígéretes tehetségnek bizonyult. Ez a fajta Hungária semmiképp sem folytatódhatott volna. Jött Totya (Szűcs Antal Gábor – HI.) gitározni, Cila is leszerelt a katonaságtól; visszaálltunk majdnem abba a rendbe, amelyben elkezdtük.

– Figyelemmel kísérted Tomi életét, miután szétváltak útjaitok?

– Az LGT-repertoár nagyobb részét jól ismerem, addig biztosan követtem, míg Tomi velük volt. Igazi színt vitt a zenekarba, úgy gondolom, sikerült beleilleszteni elképzeléseit Presserék koncepciójába. Azok a szerzemények, amelyek az ő fejéből pattantak ki, kivétel nélkül megállják a helyüket. Elég az Ő még csak 14-re, a Gyere ki a hegyoldalba című számra, vagy akár a gyönyörű Vallomásra gondolni. Véleményem szerint Barta nagyon kellett abba a zenekarba. Disszidálása után sajnos nagyon keveset tudtam róla, azt is csak áttételesen, másoktól. Hallottam, hogy mesélte valakinek, a kapuján kilépve belebotlott egy földön ülő és gitározó koldusba, aki – elbeszélése szerint – nála tízszer jobban játszott. Pedig ő sem volt akárki. Viszont rá kellett döbbennie, hogy abban a hatalmas országban nyüzsögnek a nála jobb gitárosok.

– Hogyan érintett a halálhíre?

– A Hotel Menthol-lemez kiadására készültünk, a lakásomban ültünk Bálint Péterrel, aki újságíró volt a Pesti Műsorban. A konyha asztalnál, két kanál leves között Péter megszólal: „a Bartával nem fogsz többé találkozni! Lelőtték Amerikában.” Elejtettem a kanalat és csak néztem ki a fejemből… Dédelgetett álmom volt, hogy egy idő után, mikor majd feloldódnak a feszültségek, az emlékezet betemeti a köztünk lévő feszültségeket, ugyanolyan jóban leszek vele, mint amikor csak én ismertem. Mert akkor voltunk igazán jóban.    

Nagyon fájt és ma is nagyon fáj, hogy nincs többé. Az volt az első mondatom, hogy úgy halt meg, ahogy élt. Mindketten szabadságra törekvő, lázadó típusú emberek voltunk. Hozzám hasonlóan minden hatalommal – nem feltétlenül politikai hatalomra gondolok –, kényszerrel, szemben állt. És ezt mindig kimutatta. A katonaságnál is olyan dolgokat engedett meg magának, amiért hadbíróság járt. Szemtelen volt, amit nagyon bírtam benne. A kettőnk közötti különbség, hogy vele ellentétben, én tudtam, hogy bizonyos dolgokban meddig szabad elmenni. Ő ezt nem tudta, vagy nem akarta tudomásul venni. És volt olyan közeg, amely ezt nem viselte el, ezért kellett meghalnia.

– Milyen embernek tartottad Barta Tamást?

– Tomi összetett személyiség volt: nehezen jöttünk ki egymással, ugyanakkor nagyon egymásra voltunk utalva, zeneileg, kulturálisan egyaránt. Sajátos humora, humor-rendszere folytán tudta értékelni az én beszólásaimat, ugyanakkor én is tudtam röhögni az ő hülyeségein. Amellett, hogy két erős egyéniség gyakran kioltja egymást, még barátoknak nevezhetőek is voltunk. Tomi szeretett olyan kollégákkal dolgozni, akik felnéznek rá, elismerik a virtuozitását és elfogadják az ő irányítását. Bennem nem találta meg ezt az embert. Úgy halt meg szegény, hogy ezt sem tudtuk egymással megbeszélni. Létező agresszivitása abból fakadt, hogy amíg apukája élt, addig otthon nemigen volt szava. Ezért adta ki máshol a benne összegyűlt feszültséget. Ezzel együtt szerette és tisztelte az édesapját, anyukáját pedig egyenesen imádta, és ez az érzés náluk kölcsönös volt.

Biztos vagyok benne, ha nem történt volna meg a haláleset, és itthon élne (mert haza jött volna!), akkor nagyon jó haverok lennénk, és boldogan játszanék vele újra egy csapatban. Mindent összevetve: Barta Tamással elvesztettem egy barátomat, egy vetélytársamat és egy lehetőségemet, hogy az életünkről beszélgethessünk. Elvesztettem egy kis darabot az életművemből.