Klasszikusok Rockritmusban V. rész

Egy tragikus kiállítás képei – Muszorgszkij-Ravel vs. ELP – Egy kiállítás képei

„Se a tehetséges részegek, se a részeges tehetségek nem érdekelnek”

(Lev Tolsztoj Muszorgszkijról)

Vannak történetek, amelyek bármennyire is magasztosak és izgalmasak, egyszerűen nem érhetnek jó véget és vannak művek, amelyek hiába csodásak és egyediek, hangjaikban mégis tragédiát hordoznak.

2016. március 11-én (éppen hat éve) robbant a hírbomba: 71 éves korában pisztollyal vetett véget életének Keith Emerson a legendás progresszív csapat – az ELP – billentyűs varázslója, a rockzene egyik legikonikusabb figurája.

1932-ben súlyos autóbaleset történt valahol Franciaországban. Nem az egyetlen, mondhatjuk, de az egyetlen, aminek elszenvedője Maurice Ravel, a francia zenetörténet egyik legjelentősebb alakja, s aki ezután a baleset után már sosem épült fel igazán. 1937. december 28-án elhunyt.

1881. március 28-án távozott el az élők közül Modeszt Petrovics Muszorgszkij, az orosz zenetörténet egyik legeredetibb figurája, korának igazi különc „rocksztárja”. Az ő esetében a magány és a kitaszítottság neurózist szült, ez utóbbi pedig oldódást keresett, amit az alkohol képében talált meg. Ennek pedig sosincs jó vége.

Három évszázad, három halál, három ember. De ki vagy mi köti össze őket?

Egy kiállítás. Egy posztumusz kiállítás, a fiatalon elhunyt Viktor Hartmann – Muszorgszkij barátja -, neves orosz építész és grafikus rajzaiból.

Ez a kiállítás ösztönözte Muszorgszkijt egy zongoraciklus megírására, Ravelt a darab újrahangszerelésére és az ELP-t ennek feldolgozására.

De kezdjük az elején!

A Muszorgszkij család fura gondolkodásmódját mi sem jelzi jobban, minthogy miután első két gyermeküket – akiket egyformán Alekszejnek neveztek – elvesztették, ezért, hogy a halált becsapják negyedik gyermeküknek már latin eredetű nevet adtak. Egyszerűen Modest-nek (egyszerűnek) nevezték el.

Katonának szánták és az is lett. Persze hamar beleunt, mert a zene mindennél jobban érdekelte. Igen a zene, meg az ivás. Ivott, mert nem bírta a kadétiskolát. Ivott, mert nem tudta feldolgozni anyja halálát. Ivott, mert állandó megélhetési gondjai voltak. Közben persze képezte magát zeneileg és zeneszerző barátaival megalakították az Ötök elnevezésű komponista csoportot. (Ők voltak Csajkovszkij legnagyobb „ellenlábasai.”) Mind közül azonban Muszorgszkij volt a legelhivatottabb művész. Későbbi különválása nem elzárkózásból eredt, ő mindig erősen vágyódott az emberi közösségre, odaadó ragaszkodással szerette és tisztelte barátait, de kiteljesedő egyéni kifejezőformáit, újszerű művészi hangját társai már nem értették meg, legjobb gondolatai egyre fokozódó értetlenséggel találkoztak. Az idők folyamán a csoport tagjai szinte kivétel nélkül eltávolodtak Muszorgszkijtól.

Igen, az újszerűség és a formabontás volt Muszorgszkij valódi énje, legyen szó az operáiról (Borisz Godunov, Hovanscsina), az Egy éj a kopár hegyen c. – boszorkányszombatot vizionáló – szimfonikus költeményéről vagy a Halál dalai és táncai dalciklusáról, és persze a legnagyobb népszerűségre szert tett Egy kiállítás képei-ről. „Ha bizonyos művészekre gondolok, akik nem merik átlépni a korlátokat, nem csak szomorúságot érzek – beteg vagyok tőle!” Sarkos vélemény, az biztos. Ez a hozzáállás saját korában nem tette népszerűvé a művészt, de a XX. század új zenészkorosztálya éppen ezért bálványozta. Köztük egy francia zeneszerző, akinek volt mersze visszautasítani még a Becsületrendet is: Maurice Ravel.

Pedig egy ideig töretlen volt pályájának íve. Kétévesen már zongorázott, de nem lett csodagyerek, viszont fölvették a párizsi Conservatoire-ba. Társaságkedvelő, bohém művész volt, akinek egyik leghőbb vágya, hogy elnyerje az akkori fiatal művészek legfontosabb kitüntetését, a Római-díjat. Ez a terve azonban többszöri jelentkezés után sem sikerült, pedig a tehetsége jócskán predesztinálta erre. A kudarcsorozat megsértette büszkeségében és egyre inkább emberkerülővé vált. Ekkor talált rá (1908-ban) Muszorgszkij zenéjére.

Miután megpróbálta áthangszerelni a mester utolsó operáját, felkeltette az érdeklődését az Egy kiállítás képei. Hangszerelésben azóta is kevesen versenyezhetnek Ravel fantáziájával. Elképesztő színeket varázsolt, az amúgy is hatásos, de egyszál zongorán mégiscsak kevésbé impozáns műből.

Ezért fordulhat az elő, hogy azóta is dupla szerző szerepel a mű címe előtt a plakátokon. Sajnálatos, hogy ez a lángelme végül egy olyan kórnak esett áldozatul – a tragikus autóbaleset után – amely pont a legfontosabb munkaeszközét, az agyát támadta meg. Műtéttel próbáltak segíteni rajta, de ez sajnos nem sikerült és egy hét kóma után elhunyt.

Alig telt el 30 év és a zenetörténetben már teljesen más műfajok hódítottak. A (szórakoztató) zene evolúciója magasabb sebességbe kapcsolt és a 60-as évek végén, a lassan széthulló Beatles nyomán új zenei irányzatok bukkantak fel. Közülük pedig a progresszív rockzene tűnt a legesélyesebbnek a szélesebb áttörésre, köszönhetően ezt olyan bandáknak, mint a Pink Floyd, a Yes, a Genesis, a King Crimson és az ELP.

Az első igazi progresszív szupergruppot Keith Emerson alapította, aki a Nice soraiban zenélgető kevésbé tehetséges társait megunva, rávette Greg Lake-et – aki akkoriban éppen a King Crimson-ban játszott -, hogy társuljon hozzá. Miután megegyeztek, megpróbálták becsalni a bandába az Atomic Rooster – akkor még csak 19 éves – dobosát, Carl Palmert. Ő nehezebben állt kötélnek, ezért – a biztonság kedvéért – bepróbálkoztak Mitch Mitchell-lel is, aki Jimi Hendrix partnere volt az Experience-ben. Emerson (akit már akkor a billentyűs Jimi Hendrix-nek hívtak) részéről valószínűleg ekkor fogalmazódott meg az ötlet, hogy a fenomenális gitárost is át kéne csalni a csapatba. A legenda szerint Hendrix hajlott is rá, sőt, a banda neve is megvolt már: H E L P. Ma már persze tudjuk, hogy az élet nem volt ilyen kegyes és Jimi már a túlvilágon pengetett, amikor az ELP elindult. (Érdekes belegondolni, hogy ennyi dudás egy csárdában – különösen Emerson és Hendrix – meddig bírták volna együtt.)

Mindenesetre a szupertrió sikert sikerre halmozott, főleg Emerson klasszikus zenei átdolgozásainak köszönhetően. Legyen az Bartók vagy Copland, a billentyűs varázsló elképesztő érzékkel nyúlt a művekhez és ténylegesen újraalkotta őket. 1971-ben aztán eljött az idő, hogy egy igazán nagy fába vágják a fejszéjüket – legalább annyira, mint Emerson a kést a Hammondba a koncerteken. Elővették hát a Ravel által hangszerelt Muszorgszkij darabot.

És ha már elővették, ezzel is csodát műveltek.

A három zenész játéka amúgy is élményszámba ment, de amit itt művelnek az valami egész különleges egymásra hangoltságról ad tanúbizonyságot.

A feldolgozás nem érinti a teljes művet, csak az általuk leglényegesebbnek gondolt tételeket. Voltak olyan pimaszok, hogy rögtön koncertfelvételen debütált az átdolgozás a Newcastle City Hall-ban rögzítve.

Az eredeti műben is zenetörténeti kuriózum az úgynevezett Promenád (séta) téma, amely összeköti a képeket, pont úgy, mintha a kiállításon sétálnánk. Megjeleníti a szemlélődő lelkiállapotát az egy-egy képre való rácsodálkozás után. A négy helyett az ELP csak három „sétát” tesz, de a képeket is redukálják ötre, kiegészítve a saját érzéseikből létrejött csodálatos The Sage-zsal és az Ódon várkastély c. tételt rejtő blues variációval.

Az első promenádban eredetileg szereplő trombitát itt egy csodás Bach jellegű templomi orgona hangszín váltja, majd különösen durva kontrasztként – némi dobszóló után – lép elő a fénybe a Gnome, a csúf törpe, melyet a hangszínek is alátámasztanak. Torzított basszusgitár, wah pedál, gyilkos Moog hangszínek. (Egy időben Emersont a Moog nagykövetének”csúfolták”, de tény, hogy szinte minden koncerten ott volt a teljes Burda szabásmintasort is felvonultató, kétajtós szekrény méretű Moog Modular.)

Ezek után újabb varázslat következik, az instrumentális promenádban egyszercsak megszólal Greg Lake csodálatos hangja, majd újabb Moog bűvölet vezet át minket az akusztikus The Sage-ba. Mintha egy Malmsteen darab akkordsorát hallanánk (felkészül a Dreaming c. dal, Joe Lynn Turner-rel), majd Lake némi barokkos variációt vezet elő akusztikus gitáron.

A szöveg nem kevésbé szép:

„Olyan utazás porát hordom, amelyet nem lehet lerázni.

Mélyen bennem él, mert minden nap belélegzem.

Te és én a tegnap válaszai vagyunk; a teste öltött múlt,

Melyet az idő folyamai koptattak a most látható formára.

Gyere, oszd meg lélegzetem és létem, keverd eggyé az eredetünket és az időnket.

Fényes, végtelen pillanatokban, az indokaink elvesztek a költeményünkben.” (saját ford.)

Ez után a teljes őrület jön Keith Emerson által elővezetve, amely porig rombolja az amúgy is Ódon várkastély-t. A benne felhangzó éles szintetizátor témát csak kb. 400 tudományos műsor vette át kísérő zenének. Persze addig el kell viselnünk a Moog teljes legyilkolását, amely durva fogászati zajokkal jár. Szerencsére magát a kastély témát az ezt követő blues variációban még hallhatjuk, ha nem is eredeti formájában. Itt a Hammond tényleg megtáltosodik Emerson keze alatt.

Ennyi izgalom után és előtt ránk fér egy kis séta, amelyet ezúttal már a trió vezet elő, némi katonás jelleggel – főleg Palmer feszes kisdobjátéka miatt. (Elképesztően feszesen üt végig, nem csoda, hogy a későbbiek során csak egyetlen ember pótolhatta a csapatban egy kis időre, a szintén kegyetlenül marcona ritmusok őre: Cozy Powell.)

Következik a mű legfélelmetesebb tétele a Baba Yaga több részre bontva, Emerson kénye-kedve és billentyűarzenálja szerint. Maga Baba Yaga egy orosz népmese hős, olyan, mint nálunk a vasorrú bába. Az eredeti Hartmann kép egy órát ábrázol, amely a boszit formázza. A megjelenítés tökéletes. Előkerül újra a Hammond is, amely átvezet a csodálatos Kijevi nagykapu-ba. Ez az eredeti darabban is mennyei pravoszláv dallamokkal domborít és ezt jó érzékkel hagyják sértetlenül a fiúk. Hihetetlenek Greg Lake megjelenései is. Az ének fantasztikus, a basszusgitár hol búg, hol torzan süvít, de mindig pont annyi, amennyi kell. Természetesen Emerson a vége előtt még rituálisan (majdnem) kivégzi a szeretett orgonát, hogy aztán Lake énekét kísérve egy főnix magasztos pompájában támadhasson fel.

A darab később sem hagyta nyugodni a triót, mert 1997-ben az In the hot seat lemezen újra elővették. Mintha az lett volna a cél, megmutassák mennyit fejlődtek a hangszerek és a felvételi technika az eltelt 25 évben.

Csilingel és bong minden, a hangzás tanítani való, mégsem annyira forradalmi, mint a 71-es felvétel. Olyasmi, mint amikor a „régi csibészek” összejönnek az osztálytalálkozón, de valójában már mindenki öltönyös úriember és csak a sztorik a régiek, ők nem. A The Sage viszont – talán pont emiatt – még megrázóbb, mint először. Gyönyörűen beleszövik a kastély témáját is, és bár Greg Lake hangja sokat kopott az évek alatt, érzelmei ugyanúgy átsütnek a dalon.

Bárcsak azt mondhatnám, hogy ők legalább boldogan éltek, míg meg nem haltak, a valóság azonban mást mutat.

2010-ben Keith Emerson-nál degeneratív idegrendszeri betegség jelei mutatkoztak, amely egy idő után súlyos gátja lett, amúgy addig makulátlan játékának. Kezei már nem úgy működtek, mint régen, sőt két ujját már egyáltalán nem tudta használni. Ez juttatta oda, hogy 2016. március 11-én maga ellen fordította pisztolyát.

A zene volt az élete és a halála is. Engedje meg az olvasó, hogy e cikk írója kiszóljon most a sorok közül és megossza a saját véleményét! Borzalmas, hogy minden idők egyik legnagyobb billentyűse önkezével vetett véget életének, ugyanakkor mélységes tiszteletet érzek az iránt, hogy a zene ilyen mértékben járta át. Hogy a zene a fejében valódi cél volt, nem csak egy eszköz.

Barátja és zenésztársa Greg Lake csak egy bő fél évvel élte túl, ugyanazon év decemberében halt meg rákbetegségben. Carl Palmer azóta is zenél és hazánkba is sűrűn jár – szerencsére.