Pados István Berklee-diplomás dobtanár, jazzmuzsikus. A múlt század ‘70-es éveiben számos magyar rockzenekarban játszott hosszabb-rövidebb ideig, oszlopos tagja volt az önálló műsorral újrainduló Korálnak. 1979-től külföldön él és zenél.
Az interjú harmadik részében István norvégiai és amerikai élményiből szemezgettünk. Mások mellett szóba került a Caravan Four, a Three Cooks, a Gil Evans Orchestra és a Pados Quartett. Továbbá megtudhatjuk miként megy New Yorkban esténként a jam session, valamint azt is, hogy miért különleges a bostoni Berklee College of Music.
– Térjünk vissza még egy pillanatra az 1979-es Karavánra! Tehát miután felmondtál a Korálnak, kimentél Norvégiába és elkezdtetek játszani, gondolom vendéglátózni. Milyen formációval dolgoztál és milyen műsorral léptetek fel?
– Az akkori formáció pontos neve: Caravan Four együttes volt. Norvégiában végül öt hónapot játszottam. A zenekarban akkor Heiter László énekelt, Fazekas György basszusgitározott, Krajcsik Frigyes billentyűzött és én doboltam. Az együttes az aktuális TOP 40-es tánczenét játszotta, ami szokásos volt minden más vendéglátós zenekarnál is abban az időben.
– Miért és hogyan ért véget a Caravan Fourral a norvégiai munka?
– Mikor kiléptem, a zenekarnak már csak egy hónap volt hátra a szerződéséből. Pedig amikor igent mondtam a Karavánnak, egy komoly ígéretet kaptam, hogy hosszabb időre biztosítva lesz a munkalehetőség. Sajnálatosan végül nem úgy történt, ezért becsapva éreztem magam.
– Mihez kezdtél utána? A gyakorlatban ugye disszidáltál, nem volt visszaút.
– Igen, pontosan. Norvégiában telepedtem le a családommal. Szerencsére elég hamar, már 1980-tól tudtam dobot tanítani, más – polgári- egyébb munkák mellett. Az év végétől fogva pedig már egy norvég zenekarban játszottam, valamiféle rockos zenét, ami már nem a “kötelező” TOP 40 volt. Nagy megelégedésemre, 1994 óta csak zenével összefüggő munkáim vannak.
– Mesélj erről a norvég bandáról!
– Egy olyan zenekar volt ez, akik csak hétvégén játszottak, mert a polgári munkájuk mellett muzsikáltak. Nekem meg szimpla megélhetés volt ez, nem pedig egy előremutató zenei perspektíva, hiszen az egész életemet újra kellett kezdeni. Odakint sincs kolbászból a kerítés! Körülbelül egy évet játszottam velük.
– És utána? Mi minden történt még veled a külföldi zenészpályádon? Kikkel játszottál? Milyen szakmai és emberi tapasztalatokat szereztél?
– Különböző, nagyon eltérő zenei élményekben volt részem, ami részint összefüggésben volt a megélhetéssel, részint pedig a zenei fejlődésemmel kapcsolatban. Sokszor adódott olyan szituáció, amikor kikerültem a komfortzónámból, ezt mind emberileg, mind zeneileg értem…
– Pontosan mire gondolsz?
– Hogy jobban érthető legyek, nem mindig volt választási lehetőségem. Ez egy nagyon összetett dolog. Ami a zenei részét illeti, ott az embernek saját magának a felelőssége, hogy mennyire felkészült szakmailag és meg tud-e felelni a követelményeknek. De természetesen alapvető tényező az is, hogy kik a zenésztársak. Az emberi része jóval kiszámíthatatlanabb, mert javarészt mindig másokkal hoz össze az élet és kompromisszumokat kell kötni, hogy sikeres legyen az együttműködés.
Az évek folyamán több száz különböző nemzetiségű zenésszel dolgoztam együtt, ami nekem teljesen természetes dolog lett. Ezekben a helyzetekben minden szempontból professzionálisan, határozottan és céltudatosan kellett fellépnem a sikeres együttműködés érdekében. Főleg, hogy van egy íratlan szabály, amit a new yorki zenészek mondanak: “nem vagy jobb, mint az utolsó munkád”.
Külföldön a zenészek praktikus viszonyban vannak egymással. Ez a kiindulópont és nincsenek személyes elvárásaik egymással szemben. Így a fókusz mindig a lényegen van. A zenén. De természetesen ők is emberek, kialakulhatnak barátságok. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy lehetőségem volt megismerkedni és játszani többek között olyan neves művészekkel, mint Matt Garrison, David Fiuczynski, Mike Stern, Scott Kinsey, Ted Curson, Roy Hargrove, Fred Lipsius, Hal Crook, Gárdonyi László, Paul Weeden, Denis Otone Osuya.
– Közülük kikkel sikerült felvételeket is készíteni?
– Stúdiófelvételt csak Gárdonyi Lacival csináltam. Viszont az összes többi zenésszel van koncertfelvételem, amiket kazettákra rögzítettünk.Valamint a Berklee-n is készítettem felvételeket. Videókat csináltunk, amiket afrikai országokban adtak le, Tony Blesson és Denis Otone társaságában.
– Zenészeket már említettél, milyen külföldi formációkban ütötted még a bőröket?
– Ami számomra egy külön speciális lehetőség volt, az a Gil Evans Orchestra. Továbbá emlékezetes még a Raga Muffin Soldier, a Black Loaf, a Troia, a Laszlo Gardony Trio, a Paul Weeden Quartett, a Tony Blesson Project, a Cassava, a Plann Recordings Projekt, és a többi. Természetesen sok más zenei produkcióban is részt vettem az évek folyamán.
– A magyar közönség számára nem feltétlen ismert mindegyikük, legalábbis szélesebb körben. Bemutatnál közülük néhányat, kiről mit érdemes tudni, pár mondatban összefoglalva?
– Talán azért nem, mert ezek nem rockelőadók vagy rockzenekarok. Inkább jazz, blues, reggae, soul, etno, illetve jazz-rock stílusokat játszanak. Denis Otone nigériai zenész, aki többek között Osibisával is játszott. Meg olyan elsővonalbeli jazz zenészekkel mint Tad Jones, Stan Getz, a Cassava vagy a Black Loaf. Tony Blesson többször is vezette az elefántcsontparti popzenei top listát. Paul Weeden jazz gitáros volt, akit többek között a Count Basie Orchestrából is ismerhetünk. A Gil Evans Orchestra pedig még ma is működik, a fia, Miles Evans vezetésével. Velük játszott utoljára Miles Davis, 1991-ben.
– Létezik vagy létezett egy Istvan Pados Quartett is. Mit kell tudni a rólad elnevezett formációról?
– A zenekaromban sok zenész megfordult már. Norvég, svéd, amerikai, lengyel, török, afrikai és magyar művészek is. A program jazz sztenderdekből és saját kompozíciókból áll össze.
– Ki írja, kik írják a saját dalokat?
– Részint én, részint meg a zenészek, akikkel éppen játszom. Mindig is nyitott voltam arra, lehetőséget adjak másoknak, hiszen sok zenész van, akinek nincs más módja előadni saját dolgait, mert más fellépéseken kötött a program és nem nyílik lehetőség ilyesmire.
– Milyen felállásban nyomjátok?
– Általában gitár, basszusgitár, szaxofon és dob. Vagy a gitár helyett zongora. De volt már olyanra is példa, hogy zongora, gitár, basszus, dob volt a felállás.
– Készült lemez vagy felvétel?
– Igen. Többnyire élő felvételeim vannak, de csináltam stúdiófelvételt is. A kiadás az egy másik kategória, így marad a demó, egyelőre.
– Tervezel ilyesmit a közeljövőben? Mármint hivatalos kiadványt, CD-t, LP-t?
– Most, hogy a járvány miatt nincs lehetőség élő fellépéseket szervezni, próbálok újabb saját kompozíciókat alkotni. Közben felkészülni, hogy amikor ismét lesz alkalom, gyorsan újra be tudjam indítani a dolgokat.
– Mesélj kérlek kicsit konkrétabban a new yorki zenei életről! Milyen volt együtt játszani az ottani muzsikusokkal?
– Bostonból New Yorkba költöztem azután, hogy befejeztem a tanulmányaimat a Berklee-n.
Azt hamar átgondoltam, hogy az egy dolog, hogy van egy diplomám a Berklee-ről, de azzal a lehetőséggel is feltétlen élni kell, hogy egy zenész kipróbálja magát a new yorki zenésztársadalomban. Amiről elmondható, hogy a világon egyedülálló!
Az persze nem úgy működik, hogy rögtön csak zenéből tudsz megélni. Nekem szerencsém volt, hogy kaptam egy lehetőséget egy hangszerboltban. Tehát munkát vállaltam az Alex Music nevű boltban, ami Manhattan-ben volt. Nappal ott dolgoztam, este meg eljártam különböző jazz- és blues klubokba. Ha volt rá lehetőség, akkor beültem jamelni, ugyanúgy, mint mikor tizenhat éves voltam. Ez az élet iróniája.
– Hogy megy egy ilyen new yorki jam a gyakorlatban?
– Az a szisztéma, hogy először is, a jamre fel kell iratkozni. Ilyenkor általában gyorsan rákérdeztek, hogy melyik jazz-sztenderdet akarom majd játszani, ha mondjuk az egy jazz klub volt. Itt bizony nincs maszatolás. Alap, hogy tudni kell a számot. Nagy a respekt, és az alázat a zenének, és nagy a zenésztársaknak is. Utána jön a türelem… Sokszor végig kellett várnom vagy tíz dobost, mire sorra kerültem. Nincs összevisszaság! Cserébe viszont nagyon magas a színvonal.
Sokat jártam blues klubokba is, ahol egy kicsit kötetlenebb a dolog. De csak egy kicsit! Játszottak olyan számokat, amiket soha nem hallottam még előzőleg, de miután sokat hallgattam a zenészeket, idővel rám ragadt. Nagyon büszkék voltak ám a partnerek, számukra én voltam a “jazz guy” a Berklee-ről. De ez itt blues, mondogatták… Persze ők nem tudták, hogy én a rockból jövök eredetileg.
Azt tudni kell, hogy New Yorkban főleg a “killer” Jazz-Groove Bluest nyomják. Mikor még Bostonban laktam, néha átmentem játszani New York-ba. Így lett egy kapcsolatom egy klubbal Brooklynban. Tehát mikor megérkeztem New Yorkba, már volt egy lehetőségem, hogy elkezdjek valamit. Úgy egyeztünk meg, hogy hetente egyszer a saját bandámat vihettem oda. Egy triót, mert nem tudtak többet fizetni.
– Mi volt a neve annak bandának és kik voltak a zenésztársaid?
– Azt a zenekaromat úgy hívták, hogy “The Three Cooks”, vagyis “A Három Szakács”. A zenészeket mindig a blues klubokból szereztem. Ami hihetetlennek tűnhet, de volt olyan, hogy alig tudtam New York-ban basszusost keríteni, amikor hirtelen kaptam egy extra fellépési lehetőséget. Ugyanez volt a problémám korábban Norvégiában is. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy világviszonylatban is hiánycikk a basszusgitáros és a bőgős. Ezt amúgy már más zenészektöl is hallottam. Talán, mert mindenki gitáros vagy billentyűs akar lenni.
Engem is hívtak ide-oda, például hatalmas élmény volt számomra, hogy lehetőségem volt beszállni a Gil Evans Orchestrába, Mike Stern mellé. Ennek ellenére sosem volt tervem végleg az USA-ban maradni, pedig lettek volna lehetőségek. Viszont, mint zenész, azt a tapasztalatot, amit ott szereztem, sehol máshol nem tudtam volna megkapni.
– Térjünk még vissza egy kicsit az oktatásra! Többször is emlegetted már Bostont, illetve a Berklee-t. Pontosan mikor és hol folytattad a zenei tanulmányaidat?
– 1988-tól Bostonban kezdtem el a tanulmányaimat a Berklee College of Music intézetben és 1991-ben kaptam meg a diplomámat.
– Mik a tapasztalataid a Berklee-vel kapcsolatban, ami egy híres-neves intézmény, ahonnét már igen sok világhírű zenész került ki?
– A Berklee az nem egy olyan iskola, amit “csak” zeneoktatási szempontból lehet értékelni, hiszen sokkal több összetevőből áll ott a képzés. Alapvető kihívás, hogy több ezer tanuló fordul meg ott egy szemeszter alatt és bizony nagyon sokoldalúnak és szelektívnek kell lenni ahhoz, hogy a követelményeknek meg tudjon felelni az ember. Másodsorban minden nagyon gyorsan pörög és bizony nem mindig tud az ember annyit gyakorolni a dobon, amennyit szeretne.
A világ minden tájáról tanulnak ott. Ez bizony már önmagában is egy óriási kihívás, az eltérő kulturális háttér és a kommunikáció miatt is. Annak ellenére, hogy persze van egy közös nyelv, az angol. Az iskola szakmai kvalitása széleskörű, amellett, hogy alapos elméleti tudást ad, világhírű zenészektől tanulhat az ember. Akik sokszor megosztanak értékes, praktikus információkat és emberi tapasztalatokat is a zenei pályával kapcsolatban.
A Berklee mottója tanácsot ad: “leave it, or take it”, vagyis, ha igazán akarod, semmi se lehetetlen. Magyarán tőled függ, mit akarsz elérni a zenei pályádon.
