Mélyinterjú Szepesi Richárd zeneszerző-billentyűssel – 1. rész
A KEZDETEK
Sok mindent lehet mondani róla, de egyvalami biztos: Szepesi Richárd – vagy, ahogy sokan ismerik, Ricsosz- olyan ember, aki nem adja fel könnyen. Olyan ember, aki misszióként tekint a tevékenységére, aki megtanult küzdeni. Aki feláll újra és újra. Szepesi Richárd tényező. Még ha nem is feltétlenül az ő neve virít a szalagcímeken – ez utóbbi sajnálatos tény nem az ő szegénységi bizonyítványa.
Ilyen misszionáriusokra, ilyen modernkori sámánokra ma nagyobb szükség van, mint valaha. Ezért tartottam kötelességemnek Ricsoszt érdekfeszítő életútjáról kérdezni.
Álszentség lenne tagadni, hogy minden előadó, aki a színpadra lép, tagadhatatlanul szomjazza a sikert, és azt, hogy elismerjék, méltassák. Itt viszont valami nagyon fontos egyéb aspektus is kiviláglik a sorok közül, olyasvalami, amit a mai celebek, és önjelölt sztárok szájából már soha nem hallani, vagy legalábbis üres, betanult közhelyként hat, ha mégis elhangzik. Nevezetesen, hogy a misszió egyfajta szolgálat, és a lényege egy dolog: adni. Esélyt, hitet, reményt. Ha csak egy koncert 2 órás időtartamára is, de közösségi élményt nyújtani, és ezáltal egységet teremteni. Ma, a széthúzás, az ellenségeskedés, a megosztottság, és a háború idején ennél aligha lehetne fontosabb.
A most következő több részes sorozatban Ricsoszt az életéről, álmairól, gondolatairól, és a fentiekben említett missziójáról kérdeztem.
Hogyan kezdtél el zenélni, mik voltak az első téged ért zenei hatások?
Mostanában jött vissza az emlék, hogy amikor kicsi voltam, akkor azzal szórakoztattam magam, hogy LGT-set játszottam. Például a Szól a rádió-t befogott orral énekeltem, vagy az “Ugye mi jóbarátok vagyunk” végén lévő tust megpróbáltam hanggal leutánozni. De szerettem például az ABBÁ-t, a Boney M-et, a V Moto-Rockot is. Nálunk ilyen zenék szóltak. Szerettem a Neoton-t is, később jött aztán a talán rám legnagyobb hatást gyakorló Gombay Dance Band, és azok a fajta eurodisco jellegű cuccok, amik még igényesebbek voltak, és kiváltképp azok a karibi jellegű zenék, amik tele voltak ütve kongákkal, meg steel drummal. Először dobos akartam lenni pont ezért, de arra nem volt pénz.
Azt kell rólam tudni, hogy az eredeti nevem nem Szepesi, hanem Allgeier. Amikor idejekorán megszülettem, és az inkubátorban felejtettem a látásomat, azt mondták rólam, hogy életképtelen vagyok. Semmire való. Gyakorlatilag azt mondták a szüleimnek, hogy egy véglény leszek, csúnyább szót akartam mondani, de inkább nem teszem. Azzal riogatták édesanyámat, hogy semmi nem lesz belőlem, de olyan szinten nem, hogy se enni, se inni, se járni, se beszélni, se látni, se hallani, sem egyéb természetes szükségleteket elvégezni nem leszek képes. Ettől aztán úgy bepánikolt a vérszerinti apám családja, hogy gyakorlatilag megtagadtak.
Az orvosok hozzám fűzött “reményeit” végül nem váltottam be. Aztán később megérkezett az életembe a nevelőapám, akit Szepesi Gábornak hívnak. Ő borsodi gyerek, és igazi rocker, nagy eddás volt, hozta a bakelit lemezeket, Edda, Piramis, P. Box, István a király, és elkezdte nekem ezeket mutogatni. Illetve elkezdett mesélni is a zenekarokról, hogy ki milyen hangszeren játszik, én pedig szabályosan meg voltam győződve arról, hogy ő titokban egy zenekarban zenész, mert annyira értett hozzá. Holott nem, csak nagyon szerette.
Mi volt az első hangszer, amin játszani kezdtél?
Az első a furulya volt, amin elkezdtem dallamokat lejátszani. Aztán egy idő után a szüleim számára is nyilvánvalóvá vált, hogy például a faterom zenélő kulcstartójának a dallamát egy az egyben játszom. Akkor jött az, hogy valami komolyabb hangszer is szóba jöhetne. Próbálkoztunk csellóval, meg zongorával, csakhogy engem a klasszikus zene igazából soha nem érdekelt. Nagyon jól elvoltam egyébként azzal, hogy szeretem a zenét, meg szeretnék zenélni, de a komolyzene valahogy nekem mindig erőltetett menet volt.
„Ettől függetlenül jártam énekkarba, nekem egy nagyon jó énektanárom volt általánosban, őt úgy hívják, hogy Késmárki-Krisch György, aki nem más, mint a Hooligans egykori basszusgitárosának, a Késmárki Zsoltinak az édesapja.”
Ő a Musica Antiqua Hungarica együttes vezetője volt és egy csomó tök jó dolgot mutatott nekünk énekórán, elsősorban középkori zenéket. Akkoriban még a rádió is úgy működött, hogy játszottak ilyeneket, mondjuk a Kossuth Rádióban vagy a Petőfi Rádióban – akár kitöltésként lement 1-1 reneszánsz darab, lanttal, csellóval, furulyával, csörgődobbal, tök jól szólt-, és ezek nekem baromira tetszettek. De azt már akkor is tudtam, hogy ez azért rétegzene, amiből nem lehet megélni.
Aztán jött a filmmánia korszakom, a 80-as 90-es években rengeteg olyan filmzene volt, amiben baromi jó szintiket használtak, és akkor elkezdtem ezeket figyelni. De mindenevő voltam, mert közben azért volt egy kis Neoton, egy kis Modern Talking, vagy itthon az Első Emelet, és a Napoleon Boulevard, melyekről akkor én még nem tudtam, hogy tulajdonképpen egykori prog rock zenekarokból nőtték ki magukat, ez csak később vált nyilvánvalóvá számomra.
Aztán jött a bulizás, volt egy mini alternatív korszakom is, a Bíborszél zenekart például nagyon szerettem. 15 éves koromban volt egy kis koncert, pont a szülinapomon az általános iskolában, ahol egy Vizit nevű zenekar játszott, Beke Márk volt a billentyűs, a tesója gitározott és ott elől csápoltunk egy csajjal, aki nekem nagyon tetszett. Akkor már írogattam verseket és énekeltem, így kitaláltuk egy gitáros cimborámmal – akkor voltunk nyolcadikosok-, hogy csináljunk zenekart! Azt tudni kell, hogy ugye a vakok iskolájába jártam és emellett a Szent István Zeneművészetinek a furulya szakát gyakorlatilag fele annyi idő alatt elvégeztem, mint mások. Ennek ellenére nem vettek fel a Zeneművészetibe, mert hogy a furulya szakos szakfelügyelő rá volt kattanva egy úgynevezett oktáv váltási technikára, és ha nem úgy váltotta az oktávot az ember, akkor az már nem is volt jó. Igaz ugyan, hogy hangzásban nincs semmi különbség, de vizuálisan valahogy afféle gumi cicája volt ez a dolog szerencsétlen fickónak, és ezért engem nem vettek föl. Páran javasolták nekem akkoriban, hogy tanuljak fuvolázni. De lusta voltam, az az igazság – a mostani fejemmel ezt egy kicsit bánom is. Akkor ugyanis még csak hallottam arról, hogy létezik olyan, hogy Török Ádám, meg létezik olyan, hogy Koltay Gergő /Kormorán/, akik beleviszik a fuvolázást a rockzenébe. A Jethro Tull-ról ráadásul akkor még nem is hallottam.
Végül megcsináltuk ezt a zenekart, és elkezdtünk saját dalokat írni. Aztán 1993-ban, mint a vakok iskolájának egyik legjobb zenészét, kivittek Franciaországba egy egyhetes jutalomútra, afféle tanulmányi kirándulásra. Nem csak engem, hanem sokunkat kivittek, és ott haverkodtam össze igazából a későbbi billentyűsünkkel, Hammer Attilával, akitől az első fogásokat megtanultam, ugyanis az első zenekaromban én még csak furulyáztam meg énekeltem.
Mesélj erről az első zenekarról!
Ez az első banda a Mendoza nevet viselte, amelyben mindannyian vak zenészek voltunk. Jóni Tibi játszott akusztikus gitáron, volt egy csörgődobos srác, akit Jánosi Tibinek hívtak, Hammer Attila volt a billentyűs, és én voltam az énekes és fúvós. Kicsit ilyen Névtelen Nulla-szerű zenét játszottunk, a Jeremy című dalukat tudnám hangulatban rokonítani azzal a világgal, amit a Mendoza képviselt. Később bekerült hozzánk a vége felé Vaskó Marcsi, aki a Nemadomfel együttes üdvöskéje, jelenlegi énekesnője. Ez a felállás működött körülbelül fél, háromnegyed évig, folyamatosan koncerteztünk. 1994-ben aztán, az Almássy térre a holokauszt 50. évfordulójára rendezett eseményre delegált minket az iskola, ugyanis nekünk volt egy Trianon című dalunk, amiért kaptunk hideget-meleget, hogy mi mekkora nácik vagyunk. Egyébként én írtam ezt, és nekem ott esett le először az, hogy erről nem szabad beszélni.
„Azt mondta nekem a nevelő tanárom, hogy ez egy skinhead koncertre való náci induló, és onnantól kezdve – igaz, hogy megnyertük az iskolai ki mit tudot- pokoljárás volt, hogy minden koncert előtt lecenzúrázták, hogy mi mit fogunk játszani. Merthogy a Trianont azt biztosan nem játszhattuk, és ahol lehetett próbáltak minket ellehetetleníteni.”
Ekkor voltunk nyolcadikosok, és végül a ballagás után szét is ment a történet. Viszont akkorra már eldöntöttem, hogy én bizony nem akarok mást csinálni, én zenélni akarok! Még ebben az évben volt, 1994-ben, amikor Jenei Szilveszter és Friderika a Kinek mondjam el vétkeimet című dallal kijutottak az Eurovíziós Dalfesztiválra – ahol emlékeim szerint negyedikek lettek-, és nekem nagyon tetszett ez a dal. Mondtam magamnak, hogy én is dalszerző szeretnék lenni, úgy éreztem jól is tudnám csinálni, de még mindig ott volt ez az érdekes furcsa felfogás, hogy csak az a jó, amit az iskolában tanulunk. Például a népzene határeset, és csak a komolyzene az igazi, az úgynevezett könnyűzene az már nem is zene. Én ott és akkor eldöntöttem, hogy ezzel szembe megyek.
Ezen a nyáron fertőződtem meg végleg a rockzenével is, és kezdtem el megismerni azokat a zenekarokat jobban, akiknek a zenéjét már relatíve valamennyire ismertem – legalábbis a főbb slágereket-, legyen az akár egy Pokolgép, vagy a későbbi, már Gömöry-s Edda. Előkerült ismét az István a király, majd Vikidálnak gyakorlatilag a teljes életműve. A gimnáziumi évekkel párhuzamosan elkezdtem rockzenét tanulni, gyakorlatilag kazettáról, ez úgy ment, hogy én mindenféle magyar rockzenét gyűjtöttem, aztán később már hallgattam külföldieket is. A Teleki Gimnáziumban, ahová kerültem, pezsgett a zenei élet, itt alakult például a Pulzus, akik tök jó programot játszottak, Garai Máté volt az énekes, aki aztán a Kugliban, a Kedélyes Urakban is játszott. Monori Gabi volt a billentyűs, aki egy zseniális vokalistája lett aztán később Balázs Fecónak meg Gerendás Péternek, tehát tényleg olyan zenészek nőttek fel a Telekiben, akik közül sokan letettek valamit az asztalra – és én erre nagyon büszke vagyok. Jász Andris is ilyen például a Ghymes-ből, aki aztán már nem is tudom, hol nem szaxofonozik.
Nekem a gimnázium egyfelől mindig egy pokoljárás volt, mert éreztem, hogy nem fogad be a látó tinik közege, akik közé járnom kellett. De ugyanakkor azt is éreztem legbelül, hogy nem létezik, hogy én ennyire értéktelen volnék, ennyire nem lehetek semmirekellő, hogy senki ne akarjon bennem értéket látni. Ezzel együtt, volt olyan, hogy megalapítottam egy zenekart azzal, hogy de jó, majd akkor csinálunk ilyen eddás, karthagos, Hammond alapú hard rockot. Akkor még ilyen kis billentyűs szintim volt, és amint megalapítottam a bandát, egyszercsak közölték, hogy akkor te nem is kell, hogy gyere a próbára innentől, mert mi Kispált akarunk játszani, Nirvanát, meg Green Day-t, amibe nem is kell billentyűs, vak meg pláne nem!
Ezek a kudarcok nem egyszer, nem kétszer fordultak elő és aztán azt mondtam, hogy oké, ha én nem találok hozzá zenészeket a látók közül, akkor megpróbálom látássérültekkel. Ekkor akadtam össze a Durgonics Tomival, aki szintén billentyűs volt. Kitaláltuk, hogy csináljunk ilyen szintipop jellegű dolgot, de vigyük bele a rockot, a hammondos hangzásvilágot, a gitárt, basszusgitárt, és a többit mind hozzuk ki szintetizátorral. Onnantól kezdve, hogy a Tomival megtaláltuk egymást, már valahogy jobban akartak hozzánk csatlakozni. Ehhez az időszakhoz kötődik egyébként az is, hogy elkezdtem a progresszív rockzenét valamilyen szinten megismerni. A Pink Floydnak volt egy-két albuma, többek között a Fal, és pár Jethro Tull számot is mutatott nekem egy-két ismerősöm, ős LGT-t, Symphony X-et. Akkor ismertem meg a Solaris-t, a Török Ádám R.A.B.B. nevű zenekarát – gyakorlatilag azokat a zenéket, amik igazából utána hatással lettek rám. Egyébként most, így visszagondolva, rengeteg prog zenét hallgattam akkor.
Nem látó zenészként mik voltak a legnagyobb buktatók a pályád kezdetén, és ha már itt tartunk, azóta?
Igen, voltak és vannak buktatók. Ahhoz hogy ezt megértsétek, tudni kell azt, miszerint van egy olyan felfogás, hogy a vak embernek 200-szor annyit kell teljesíteni, mint egy látó embernek, ahhoz hogy elfogadják. Mert, ha csak ugyanannyit teljesítek vakként, mint egy látó, akkor is a látót fogják felvenni bárhová – így például egy zenekarba-, kevesebb vele a macera… Volt olyan ismert zenekar, nem akarok nevet mondani, akiknek betéve, A-tól Z-ig tudtam a repertoárját és mégsem voltam nekik elég jó. Ugyanis volt egy vagy két olyan tag, akik azt mondták, hogy márpedig nekem ciki az, hogyha a látássérült zenészt fel kell kísérni a színpadra. Csak a probléma van vele…
Mennyire érzed úgy, hogy ezen buktatók ellenére befogadott a szakma?
Ezt nehéz megítélni. Volt olyan, hogy szóba került egy musical kapcsán a nevem, mint lehetséges zeneszerző, és az volt a válasz, hogy azért nem én kaptam meg a megbízást, mert nem ismeri senki a nevemet. Ez is egy érdekes dolog, mert szerintem a színházi zeneszerzőknek a legtöbbjéről nem tudja a közönség, hogy kicsoda. Ott van viszont a másik oldal is, amikor fogyatékosok között próbálsz szerencsét, az se egy jó történet, mert ott meg ugye fogyatékosnak kell lenned, tehát ott nem valósíthatod meg önmagad. Ez volt a Nem Adom Fel együttessel is, ahol többnyire értelmileg akadályozott, vagy látássérült srácok az énekesek, de nagyon ügyeltek arra, hogy csak olyan emberek maradjanak meg ott, akiket lehet irányítani. Tehát, ha én nem állok be abba a sorba, hogy ők emeltek fel, hanem megmutatom, hogy gyerekek én így tudok zenélni, ilyen zenét csinálok, ilyen musicaleket írtam, ilyen zenekaroknak csináltam aranylemezt, akkor ott konkrétan az van, hogy tőlük veszem el kvázi a dicsőséget, meg a lehetőséget. Tudom, hogy ez most kicsit cinikusan hangzik, de sajnos ez egy ilyen üzlet tulajdonképpen, és ebben már egy idő után nem akartam részt venni. Tekintve, hogy nem engedték a kreativitást.
Hogyan alakult a pályád az első szárnypróbálgatások után? Kérlek, foglald össze nagyvonalakban az általad bejárt elképesztően szerteágazó zenei pályád legfontosabb állomásait!
A szintipopos projektnél hagytuk abba, ami ideig-óráig remekül működött, csak aztán rájöttem, hogy ez nem megy. Mert ugyan valóban érdekesség voltunk, de amikor egy menedzseriroda – miután nyertünk egy tehetségkutatót- megkeresett minket, megint egyből belekötöttek a szövegekbe. Nekem már akkor fontosak voltak a nemzeti érzelmek. Olyan iskolából jöttem, ahol egy olyan hazaszerető történelem tanárom volt – maga is látássérült-, akire, akármennyire is utáltuk gyerekként, azért fel lehetett nézni és a történelmet, meg a hazaszeretetet nagyon megtanította nekünk. Akkoriban ismét azzal kellett szembesülnöm, hogy a Duna Rapszódia című dalra – amit később aztán az Avatar-ral megcsináltunk- egy énekes csaj azt mondta, hogy mi ez a magyarkodás, és megint előjött ez a náci kérdés. Én pedig akkor azt mondtam, hogy nekem ne akarják már beledumálni, hogy én náci vagyok azért, mert szeretem a hazámat és népdalokat dolgozok fel, mert ez igazságtalanság, és mert nem így van. És ott döntöttem el, hogy márpedig én a nemzeti utat fogom követni, mert egyrészt bennem volt a hazaszeretet, másrészt elég nagy párhuzamot érzek a saját fogyatékosságom, és a határon túli magyarok sorsa között, hogy olyasmi miatt élünk meg nagyon-nagyon rossz dolgokat az életben, amiről nem tehetünk. És én ezt a valahova tartozni akarást, és a gyökérhez való ragaszkodást kezdtem el utána megfogalmazni azokban a dalokban, amiket aztán az általam alapított zenekarokkal elkezdtem játszani, a Szkítiával, aztán később az Avatar-ral. Közben viszont rájöttem arra is, hogy mégiscsak szeretném élő hangszerekkel játszani a saját zenémet, mert, hogy nekem erre szükségem van. Fontos, hogy más hangszerek is legyenek mellette a zenekarban. A folyamatos bizonyításkényszerem, meg a türelmetlenségem miatt nagyon sokszor elbuktam, de úgy gondolom, hogy ha ezeket a történeteket nem éltem volna meg, akkor ma nem az lennék, aki vagyok. Kellett, hogy ott elbukjak, mert valószínűleg, amit én akkor adni tudtam, a többieknek pont arra volt szüksége, és pont így kellett történnie.
Aztán 2010-ben megkezdtem egy spirituális utat, és akkor egy picit elkezdtem azon is gondolkodni, hogy a spiritualitásba, ami elsősorban a megbocsátásról szól, hogy fér bele az, hogy én állandóan a múlton kesergek, gondolva itt a nemzeti rock kérdésére, vagy a Trianon kérdésre. És ez nem arról szól, hogy nekem nem fáj Trianon, meg hogy én nem akarok vele foglalkozni, de hogy ne csak ez legyen már… Egyszerűen nem érzem jól magam abban a hitben, hogy nekünk mindenki az ellenségünk. Bár én is látom, hogy eléggé mostohagyerekként vagyunk kezelve, de ez már egy másik kérdés, ebbe most nem szeretnék belemenni. Szépen lassan elérkezett az, hogy belefáradtam abba, hogy mindig van egy ember a csoportban, aki megmondja, hogy a szakma ezt nem fogadja el, meg azt nem fogadja el, meg ezt az embert ne vegyük fel ide, mert kinézetre anti zenész, neked nincs színpadi jelenléted, ne akarj énekelni, inkább 20 éves kislányoknak játsszunk, ne az ötvenéves jobbikosoknak! Vagy megkapod ennek az ellenkezőjét, hogy túl intelligensek a szövegeid, jobban szájba kell rágni, nem elég magyar, nem elég nemzeti érzelmű, ha nincsenek benne a nemzeti rockos közösségre jellemző közhelyek.
Próbáltam mindig hidat építeni különböző rétegek között, de belefáradtam abba, hogy nem sikerül, mert mindenki ragaszkodik a saját kis komfortos, megszokott dolgaihoz. Hogy a külsőségek a fontosak és nem az, ami legbelül van, mert ha nincsenek ott azok a külsőségek, amikhez ők tudnak valamit kötni, akkor már nem működik náluk a dolog. Azt mondtam, jó, akkor én meg fogom csinálni a sajátomat, és aki erre kíváncsi, az azért fog eljönni, mert ezt akarja hallani.
Azt a fentiek ellenére is el kell mondjam, hogy minden zenekaromra, ahol megfordultam valamiért büszke vagyok, még akkor is, ha csak feldolgozásokat játszottunk. Ugyanis az, hogy a mai világban, kőkemény farkastörvények mellett emberek százai, ezrei veszik maguknak a fáradtságot, hogy meló után még lemenjenek gyakorolni és egy bizonyos réteget időről-időre megpróbáljanak egy kicsit gyógyítani, tanítani, vagy éppen szórakoztatni, az egy baromi nagy dolog. És ezeket a másod-, harmad vonalbeli zenekarokat, akik ezt meló mellett csinálják, sokkal jobban kéne becsülni! Pontosan azért, mert ők ezt Misszió-szerűen csinálják – még ha most itt lesznek is olyan kommentek, hogy nem, mi nem akarunk semmit elmondani, azért csináljuk, mert szeretjük… Persze, de ugyanakkor a közönség is kap tőletek valamit, amikor ti felmentek a színpadra és így születik meg az egység!
Visszatérve a kérdésre, talán a legfontosabb állomások a Szkítia, az Avatar voltak, és én fontosnak tartom megemlíteni a Vazul vére rockoperát is, valamint nem hagynám ki azokat a zenekarokat sem, melyekhez csatlakoztam. A CS.Í.T., a Karcolat, most a Rock Out, a Fénykerék, ami egy akusztikus formáció. És saját projektként fontos megemlíteni a Szepesi Rock Band-et, amit 2020-ban alapítottunk néhányan a volt Nyugtalan zenekar tagjaiból. Itt Avatar-t, Szkítiát, régi Nyugtalant, és új dalokat is játszunk – mindent, amit hozzám tud kötni a közönség. Igazából mindegyiket fontosnak tartom, főleg ahol értékes emberi kapcsolatok születtek. Ez sokkal többet jelent, mint bármelyik más produkció, ahol lehet hogy szakmai siker van, megjelent lemez stb, miközben a tagok valójában nem képesek egymásra figyelni.
Folytatjuk!
