Rocktörténeti kaleidoszkóp – Helter Skelter
A U2 volt a mi Beatles-ünk. Függetlenül attól, hogy valaki épp szerette őket vagy sem. A nyolcvanas évek végére az a meghatározó rockzenekar lettek, akikre nemcsak a dalaik miatt illett figyelni. Ez a szellemi és zenei lendület kitartott az egész következő évtizedben, amit azért kevés banda mondhat magáénak. Beatles sem, Led Zeppelin sem. A Stones, más módon, de igen.
Na és ennek a zenekarnak az énekese, szellemi vezére, szószólója Paul David Hewson, alias Bono, aki most épp The Edge-dzsel és Martin Garrix-szel ünnepli a foci Európa-bajnokságot. Nehéz Bono-ról a U2 nélkül beszélni, mert az a négyes úgy kerek minden esendőségével és egymásba kapaszkodó ír erejével. De a következőkben az énekes személyiségét próbáljuk megfejteni.
X generációs tükör – The Unforgettable Fire
Az úgy volt (Megvan a nyolcvanas évek?), hogy a The Joshua Tree a mi osztályunkban is az érettségi idejére minden buli kezdő lemezévé (Where the Streets Have No Name, még szép, hogy jó nyitás átszellemült csordavokállal!), valamint a bolond ballagásunk (nyitott UAZ-zal a városon keresztül) himnuszává érett. Addigra annyi Bono lett az osztályban, hogy nekem The Edge maradt egyhúros gitáromon hozva az ismert „akkordokat”. És ehhez képest évekig tartott megemészteni, hogy ezután látszólag feloldódott ír tisztaságuk Amerika zenei és kulturális emésztőtégelyében.
Az 1993-as Népstadionbeli koncertjük segített megérteni, hogy a dublini fiúk nem egy zenei formulára rendezkedtek be. Még ha vadabb éveiket maguk mögött hagyva az elmúlt húsz évben többször is visszatértek a zenei otthon melegéhez (ti. All That You Can’t Leave Behind).
Az említett Zooropa turnén is érezte már a rajongó, hogy Bono féllábú indián szökdelése az egyik legjobb színpadra lépés, amit valaha látott. Azóta még két bécsi koncerten volt szerencsém megélni U2 koncertkezdést, ahogy Bono megjelenik és a jónép elalél. Hogy mit csinál? Semmi különöset, csak ő Bono és úgy is viselkedik. Azonnal ráragad a közönségre és nem is ereszti a koncert végéig. Ehhez képest a többieknek a csapatban szabad a pálya. Bruce Springsteenen és Leonard Cohenen kívül én nem éltem meg hasonló színpadi erőt és jelenlétet.
Háttér – Cedarwood Road
Bono egy felekezetközi ír családba született 1960-ban, Dublin Finglas nevű külvárosában. Édesapja római katolikus, édesanyja hithű anglikán. Talán innen is hozta a megértésre történő intenzív törekvést. Nem az iskolai remek előmeneteléről volt híres, de bandázni nagyon szeretett, nem is igen tehetett mást arrafelé. Ott ragadt rá a Bono Vox, azaz jó hang, majd Bono név (állítólag a végső keresztapa Gavin Friday volt), amit a hetvenes évektől használ. Feleségével, Alison Stewarttal, akitől négy gyermeke született később, szintén ekkoriban, 12 éves korában találkozott. Már tizenéves korában fontos támasza lett a későbbi énekesnek, amikor annak édesanyja 1974-ben elhunyt.
Alison a maga jogán is ismert közéleti politikai aktivista Írországban, az atomenergia és nukleáris energia elleni tiltakozások elhivatott harcosa.
Az alcímben jelölt utca (pontosan a 10 szám alatt laktak) a Songs of Innonce albumon került a figyelem középpontjába a dal szövege alapján, mint az a nagyon kemény közeg, ahol hősünk felnőtt. Ezt az ottlakók, így utólag, azért kissé enyhébben ítélik meg…
Írség és Dublin -Sort of Homecoming
A négy dublini fiú hatalmasat dobott. Tizenévesen (Bono épp húsz) felvett első lemezük idején nem sejthették (Vagy nagyon is?), hogy három év múlva már Amerikában felvett koncertlemezük jelenik meg, és hogy az 1984-es The Unforgettable Fire már nagy siker a tengerentúlon, a nem is titkolt kikacsintásai okán.
Írországban nemzeti hősök lettek Bonoék, Amerikában pedig imádták őket, mert írek. Ilyen egyszerű. 2005-ben Bono az év embere lett a The Times magazin szerint, ami még politikusoknak is csak igen kevésszer sikerült eddig.
Megszámolhatatlan azon ír fiatal vagy kevésbé fiatal zenészek sora, akikkel közös felvételt készített és azzal általában fel is hívta rájuk a figyelmet, segített nekik. Csak néhány a sorból: Clannad, Corrs és Sinead O’ Connor.
Kicsit a zenekar és az énekes árnyékosabb oldalát mutatja ír szempontból, hogy adóelkerülés miatt minden üzletüket, beleértve dalaik jogait is, „kimenekítették” Írországból.
Bono VOX – Sometimes You Can’t Make It On Your Own
Bono hangja, akárcsak személyisége összetéveszthetetlen. De azt nem lehet mondani, hogy kezdettől fogva a technikai képzettsége vitte volna előre. Önmaga is bevallotta, hogy ma már nem igazán érti, hogy volt bátorsága azzal az iskolázatlan orgánummal színpadra állni és lemezt is felvenni. Na de ez, lényeges forrása a sikereinek, az esetleges visszahúzó erők folytonos figyelmen kívül hagyása, amit annyiszor megtett életében, és oly gyakran működött ez a szisztémája. Aztán szép lassan beérte az álmait és önmagát, akárcsak a hangja. A nyolcvanas évek közepére már nemcsak a forradalmi himnuszokat adta elő nagy önbizalommal, hanem líraibb nótákat is. A kilencvenes évekre meg nem szégyellt (újabb lépcső!) Frank Sinatraval és Luciano Pavarottival duettet énekelni!
Három éve nagy volt az ijedtség, amikor a turné berlini állomásán teljesen elment Bono hangja és a koncertet is félbe kellett szakítani. Azóta természetesen rendben zajlanak a fellépések…
Önbizalom- felnövés – Even Better Than The Real Thing
Jó, hogy a YouTube jóvoltából akár az 1980-as első, Boy című nagylemez előtti TV-s felvételt is találhatunk a srácokról. Szégyenlősnek itt sem tűnik a még tizenéves Bono. Azzal ellenségei sem vádolták, hogy önbizalomhiányos lenne. A magabiztosság inkább abból fakadt, ahogy a közönséggel jól tud kommunikálni és mindig is tudott. A szoros kapcsolat talán abból indulhatott, hogy hatalmas hittel tudta mindig is képviselni a dalszövegeiket, amelyek az első évtizedben gyakran erősen politikai és társadalmi töltetűek voltak, majd fordultak szép lassan az érett férfi nosztalgikusnak tűnő, de általában jelen életszakaszát megérteni akaró gondolataivá.
Mérföldkőnek tekinthető az 1985-ös Live Aid koncert, amit az egész világ látott, és akkor még nem voltak stadionzenekar! Márpedig a Wembley közönségét megnyerték a július délutáni napsütésben. Ekkor még a nagyon harcos Bono vágtázott fel s alá a színpadon amúgy Bundesliga frizurásan és szörnyűséges csizmában. Kiderült, hogy szuggesztív előadásmódja ekkora közönség előtt is működik, akik ráadásul nem is feltétlenül U2 rajongók voltak.
Igazán érett férfivé, harminc felé közeledve, a The Joshua Tree albummal vált, megjelenéséből is eltűnt az elsődleges forradalmár jelleg és a világot kevésbé csak ír szemmel látó gondolkodó jelent meg. Nagy kihívás volt, de nekik sikerült, hogy úgy maradtak írek, hogy Amerika megvette őket „házi zenekarnak”.
Mephisto – Until The End Of The World
Az előbbi önbizalom és az egyre gyarapodó színpadi rutin, valamint Bono nemzetközi társadalmi életben betöltött szerepe – politikusokkal, egyházi vezetőkkel és művészekkel közösen vállal fel nyíltan ügyeket – egyre erősítette színpadi karakterét. Ennek egyik legmarkánsabb megjelenése a népstadionbeli koncerten is látott Mephisto (MacPhisto) figura volt. A túlzóra maszkírozott provokatőr, aki diktátorokat és/vagy volt kommunista vezetőket hív fel a színpadról kihangosított telefonnal.
Nagyon sok tekintetben Bono színpadi viselkedése egy pojácára hajaz. Ami megmenti ezen a vékony jégen táncolásban, hogy a dolgok állandó „túlcsinálása” önmaga paródiájává tegye, az a régről hozott önazonossága, amibe még általában épp belefér a szélsőséges gesztus vagy véleménynyilvánítás. Ugyanezek a viselkedési extrémitások azonban az ő gyökerei és elmúlt évtizedekben felhalmozott hitelessége támaszával állnak meg. Ha bárki másolni szeretné „bonoskodását”, az könnyen nevetségessé válna. Mintha a szinte láthatatlan zenekari tagok összes megnyilvánulási igényét egybeolvasztotta volna magában.
Az igaz hang keresése – Get Out Of Your Own Way
Hősünk társadalmi szerepvállalása, a többféle nemzetközi segélyprogramban való részvétele az All That You Can’t Leave Behind album után erősödött fel, a 2000-es évek elején. Az a lemez a (közép)korosodó férfi dilemmáiról szólt, Bono tükrében szembenézett házasságával, családjával és apai kapcsolatával. Ezután a két album (How to Dismantle an Atomic Bomb és a No Line on the Horizon) mintha a zenei kifulladás vagy legalábbis kreativitás vesztés jegyeit mutatta és Bono is, az előbb említett módon, mintha nem is a zenekarra koncentrált volna. Nem véletlen, hogy a már említett Times Év embere címet is ebben, a zeneileg kevésbé termékeny időszakban kapta.
Aztán a hatvanhoz közeledve, miközben elég súlyos kézsérülést szenvedett biciklizés közben, ami következtében nem tud gitározni többé, mintha megint a dublini lélek megtalálása segített volna a „hogyan tovább” megválaszolásában. A bevallottan két visszaemlékező album (Songs of Innocence és a Songs of Experience) megnyugtathatta a rajongókat, a turnék pedig diadalmenetté alakultak. Az említett albumok dalai nagyon szépen megférnek a nyolcvanas évek klasszikusai mellett. Mivel a két utóbbi lemez a gyermek- és tinédzserkorukba visz vissza, így nem csoda, hogy a koncerteken az érzelmi potméter gyakran kiakad, olyan erősséggel szakadnak fel az érzések.
Innen hogyan tovább? Talán maga Bono sem tudja, pedig üzletembernek sem utolsó. De szerencsére a zenei karrierjében engedett ösztöneinek is, ami hosszútávon jó iránytűnek bizonyult. Így hatvan után meg már minek is változtatni az állandó változás filozófiájába vetett hiten? A több évtizedes hitelesség komoly védőháló, akárcsak a rajongók szeretete. Elegendőnek tűnik a következő évtizedre.
