- Ha túl tudod élni a dinoszaurusz korszakon, legendává válsz…
A Classic Rock júniusban hosszabb cikkben értekezett a Nazareth történetéről. Akik november 11-én a Barba Negrában fognak fellépni. Ez a cikk eredetileg már megjelent a Classic Rock 67. számában, 2004-ben.
A sztorizásokból az is kiderül, hogy Axl Rose egy hatalmas Nazareth fan, Robert Plant pedig tartozik nekik némi pénzzel. Majdnem ők is ott voltak azon a repülőn a Skynyrd zenekarral, ami lezuhant. Nazareth: a teljesen őrült történet.
A Nazareth basszusgitárosa, Pete Agnew – korunk egyetlen még élő zenekari alapító tagja – a Fife-i Pitfirrane Hotelben ülve meséli el együttesének történetét. 2004-et írunk, – itt még- vele szemben ül az énekes, Dan McCafferty /ő tavaly halt meg – 2022/. A két férfi ötéves korában találkozott először az iskola első napján, és amikor arra kérték őket, hogy üljenek egy padba, azonnal a legjobb barátok lettek.
Később idejük túlnyomó részét együtt töltötték zenekarokban. A Nazareth a kételyek ellenére idővel diadalmaskodott, pályafutásuk során megéltek dicsőséget és tragédiát, és azóta is folyamatosan turnéznak. A banda nyilvánvalóan látott már jobb napokat, ami a kezdetben sem volt túl ragyogó. Dan 2022 novemberében halt meg, az együttes gitárosa, Manny Charlton ugyanebben az évben, júliusban. De ebben a régi interjúban elmesélték rendkívüli történetüket, hogyan lettek esküvői zenekarból rock legendákká.
„Emlékszem a pontos dátumra, amikor teljes munkaidőbe álltunk, amikor ez lett a fő állásunk.”– mondta Pete. „1971 július 1-e volt és a menedzserünk azt mondta nekünk: „Legyetek profik/váljatok profivá és fizetek nektek ugyanannyit, mint amennyit most kerestek!” Akkoriban mindannyian házasok voltunk, szóval bár nem volt sok az ígért pénz, nagyban megkönnyítette számunkra az indulást.”
„Azonban előbb meg kellett győzni magunkat erről.” – mondja mosolyogva az énekes, Dan McCafferty. „Már volt néhány rendszeres fellépésünk és egy szép mellékjövedelmet szereztünk a napi munkánk mellé. Elhatároztuk, hogy egy évet adunk ennek az egésznek. Ha nem működik, akkor csak simán visszamegyünk dolgozni. És ez egy olyan dolog, amit a mai napig csinálunk – minden július elsején Pete vagy én felhívjuk a másikat és azt mondjuk: Van kedved még tizenkét hónapot adni ennek a zenész melónak?”
1967-ben Agnew csatlakozott az első jelentős zenekarához, a The Shadette-hez – ahol a jövendőbeli Nazareth dobosát, Darrel Sweet-et is megtalálhaták. „Még csak 16 éves volt, egy kis csapatban dobolt és gyakran felbukkant a fellépéseinken skótszoknyában – ami néha erősen viseltes volt,” – emlékszik vissza Agnew. „Néha felhívtuk Darrell-t magunkhoz a színpadra, és végül csatlakozott is hozzánk.”
Amíg McCafferty egy évvel később megérkezett, addig Agnew volt a zenekar két énekesének az egyike. McCafferty a Shadette tagja lett viszonylag hasonló körülmények között, mint ahogy Bon Scott csatlakozott az AC/DC-hez: „Én voltam a banda roadja. Amikor az egyik énekesük az egyik fellépés napján úgy döntött, hogy kiszáll, a fiúk úgy gondolták, hogy adnak nekem egy esélyt. Hallottak már engem énekelni korábban a furgonban. De ez esetben egyből cselekedni kellett – minden próba nélkül. Emlékszem, Des – ő az, aki kiszállt – sárga fellépő-ruhája majdnem jó volt rám.”
McCafferty énekhangjának védjegye a nyersesége/rekedtsége volt már akkoriban is. És azon kívül, hogy egész életében cigarettázott, mert nincs különösebb magyarázata a hangjának durvaságára vagy keménységére. „Az egyetlen, amire gondolni tudok, az az, hogy én fizikai munkás voltam.” – mondja. „Ha belegondolsz, Bon Scott és Brian Johnson [AC/DC] mindketten nagyon keményen dolgoztak egész héten. Talán, hozzám hasonlóan, ők is ezt az agressziót/keménységet vitték magukkal a színpadra.
A kirakós utolsó darabja Manuel ’Manny’ Charlton volt, egy gitáros, akit a zenekar már évek óta ismert, de a vele való találkozás 1968-ban arra ösztönözte őket, hogy félretegyék a báltermek merev Top 40 listájának eljátszását.
„Amikor Manny csatlakozott, ő volt az első, aki felvetette, hogy írjunk saját dalokat” – mondja Pete Agnew a zenekar basszusgitáros háttérénekese. „Eddig még nem is gondoltunk rá, mert minket úgy alkalmaztak, mint élő zenegépeket. Aztán hirtelen felbukkant a Zeppelin, a Purple és a Spooky Tooth, és így már a lehetőségek széles skálája tárult elénk is.”
1968-ban a négyfős zenekar úgy döntött, hogy Nazareth-nek nevezik el magukat, a The Band együttes The Weight című dalából eredeztetve („Megérkeztem Nazareth-be, olyan, mintha félig halott lennék”). Néha tévesen vallásos zenekarnak gondolták őket a nevük miatt – és kezdetben még néhány gyűlölködő levelet is kaptak, de ez egy elég emlékezetes név volt, hogy meg is jegyezzék. Az is segített, hogy egy pénzügyi támogatójuk is volt, Bill Fehilly, a bingóterem vállalkozója (akit a cikk elején is említettek).
A Nazareth első hivatalos fellépése Skócia határain kívül a Marquee nevű helyen volt Londonban, és a zenekar első nyilvánosságra került fényképei a Nell Gwynne topless bárban készültek a Wardour Streeten. „Még mindig emlékszem, hogy tapadt a szalmaszál a fülünkben” – mondja Agnew. „De amikor a feleségek meglátták a fotókat a sztriptíztáncosokkal… Haver, igencsak kellett magyarázkodnunk.”
A zenekar sűrű koncertmenetrendjének köszönhetően kerültek a Pegasus Records látókörébe, akikkel végül felvették bemutatkozó albumukat, a Nazareth-et /1971/. Az albumon szerepelt Tim Rose Morning Dew című dalának feldolgozása, amely Németországban népszerűvé vált, de hazájukban nem aratott akkora sikert.
A következő évben kiadott Exercise albumhoz Roy Thomas Baker (aki később olyan előadókkal dolgozott együtt, mint a Queen, Alice Cooper és a Foreigner) hangmérnök producerként kapott megbízást. Az Exercise album kiemelkedő részei voltak a Woke Up This Morning című dal korai verziója és az 1692-es skót függetlenségi háború (Glencoe-i mészárlás) táncos elemei, de több mint három évtizeddel később a tagok egyetértenek abban, hogy ez az album könnyednek és céltalannak hangzik.
„Miközben az első lemezt készítettük, Alex Harvey [a The Sensational Alex Harvey Band tagja] meglátogatta a stúdiót” – idézi fel Agnew. „Rájött, hogy elégedetlenek vagyunk, és adott nekünk egy jó tanácsot – a hangmérnökök nekünk dolgoznak, tehát nekünk kellene nekik megmondani, mit tegyenek. De még az Exercises albumnál sem tudtuk, milyen típusú zenekar akarunk lenni. Eladások terén ez egy katasztrófa volt. Csak az anyám vásárolta meg.”
McCafferty-t és Agnew-t a London Fleet Streeten található Melody Maker irodájába küldték, ami akkoriban a zenei újságírás központja volt, hogy némi reklámot generáljanak a csapatnak. Miközben egy kocsmában vártak az interjúra érkező újságíróra, beszélgetésbe elegyedtek két másik hosszú hajú fickóval.
Agnew:
„Megkérdeztek minket, hogy zenekarban vagyunk-e, és amikor azt mondtuk, hogy igen – valójában már hallottak a Nazareth-ről. Mi is megkérdeztük ugyanezt tőlük, és elszégyelltük magunkat, amikor kiderült, hogy ők a Led Zeppelin tagjai. Robert Plant-tel és Jimmy Page-dzsel ettünk kolbászt és babot. Addig soha nem láttunk róluk képet.”
McCafferty: „Valójában korábban már találkoztunk Robert Plant-tel. Kölcsönadtunk neki 15 fontot benzinre, amikor a Band of Joy játszott a kirkcaldy-i YMCA-ban. Mi voltunk a házi zenekar, és ők egyszer csak felbukkantak és kérték, hogy játszhassanak fél órát. Mi azt mondtuk: ‘Igen, épp szünetre készülünk’. Tudod mit? Az a 15 font soha nem került vissza hozzánk…”
Nazareth saját imidzsének hiánya tovább bonyolította a dolgokat: egy rakás bolondos nadrág, kócos fürtök, bajuszok és szakállak. A zenekar kapott 100 fontot a menedzsmenttől, hogy menjenek a londoni Kensington Market-be és vásároljanak néhány menő színpadi ruhát. De ekkor még mindig úgy érezték, hogy nem tudják teljesen magukénak érezni a körülöttük zajló glam-robbanást. „Dan és én körülbelül 90 fontot költöttünk sörre, és néhány pólóval mentünk haza” – nevet Agnew. „Nehéz volt járkálni hét centis platformcipőkben; akkoriban szerettünk focizni. Amint megszabadulhattunk a cipőktől, azt tettük.”
A négytagú zenekar turnézott Rory Gallagher-rel és az Atomic Rooster-rel is, mindkét tapasztalat felejthetetlennek bizonyult. Az egyik Atomic Rooster koncerten, ahol a főzenekar nem jelent meg, egy kevés visszatérítést kértek, amikor a Nazareth zárta a koncertet. Azonban egy korai koncertjüknek, ahol Gallagher előtt léptek fel Nürnbergben, ami – irónikus – később az egyik fellegváruk lett – kevésbé volt sikeresnek mondható a fogadtatásuk.
„Rory-hoz képest mi úgy voltunk felöltözve, mint egy átkozott karácsonyfa” – nevet fel Agnew. „A közönség még mielőtt elkezdtük volna a műsort, kifütyült bennünket. Teljességgel gyűlöltek minket. Egy évvel később, amikor visszamentünk, emlékeztek ránk, és még csontokat is hajigáltak ránk. Mégis végigcsináltuk a show-t. Sőt, még pár extra számot is játszottunk csak azért, hogy felbosszantsuk őket!”
Évekkel korábban a Nazareth felhívta a figyelmét a skót szervezőknek egy új fiatal banda, a Deep Purple létezésére, és ez kifizetődött, amikor a Nazareth-et meghívták, hogy kísérje Anglia legújabb szupersztárjait a turnékon – Európában és Amerikában.
A két banda között kölcsönös elismerés alakult ki, és néhány esetben szoros barátságok szövődtek. Valójában a gitárost, Ritchie Blackmore-t annyira lenyűgözte McCafferty, hogy meghívta őt a Deep Purple-höz – a többi Nazareth tag előtt tette meg neki ezt az ajánlatot.
„A srácok annyi fontos dolgot tanítottak nekünk” – mondja McCafferty. „Valami baki folytán fennragadtunk a repülőgépen, ők odajöttek és leültek hozzánk, és megoszttották velünk a tapasztalataikat. Mi csak egy banda voltunk valahonnan, és nekik nem volt érdekük, hogy ennyire nagylelkűek legyenek, ezért most mi is igyekszünk ezt tenni a fiatal zenekarokkal.”
Bár a Nazareth követőinek száma növekedett, a menedzsmentjük egyre feszültebbé vált. A szokásos bérek kifizetése mellett a keresett pénzt felszerelésre, életviteli és turné költségekre, egy Mercedes furgonra és két album felvételére költötték. A dobos, Darrell Sweet később elismerte: „Kiszáradt a kút; a menedzsment kivonult a zeneiparból. Csodára volt szükségünk”.
A Nazareth már játszotta a legtöbb dalt, amelyek megjelentek a nagy áttörést hozó Razamanaz albumon /1973/, és fontolgatták, hogy megkeressék Pete Townshend-et, a The Who tagját, vagy a Led Zeppelinből Jimmy Page-et a produceri feladatokra. Azomban a problémájuk megoldódott, amikor Roger Glover felajánlotta szolgálatait. A basszusgitáros éppen a Deep Purple-től készült távozni, de hírneve elegendő volt ahhoz, hogy Bill Fehilly félelmeit elsimítsák.
Agnew: „Roger azt mondta: ‘Nagyon szeretném ezt megcsinálni. Ez az anyag egy igazán nagyszerű albummá válhatna’. És ez teljesen ésszerű volt, mert akkoriban mi egy poposabb verziója voltunk a Deep Purple-nek. Pont olyanok voltunk, mint ők, csak poposabb refrénekkel.”
„Nyilvánvaló, hogy ez volt a helyes lépés, mert Roger még két további albumon is velük maradt. Ő az a fajta „igásló” volt, amire éppen szükségünk volt. Befejeztük a felvételt, de mielőtt elengedett volna minket, mindig elpróbáltatta velünk a következő napi számot – amit a stúdióban majd fel kell vennünk. Néha tiltakoztunk, de ez egy olyan lecke volt, amit nagyon megérte megtanulni.”
Az első próbálkozásként a Nazareth és Glover a Broken Down Angel című dalon dolgoztak, amely eredetileg country & western stílusban íródott. Ez teljes mértékben kemény rock kezelést kapott; Fehilly pedig zöld utat adott az albumhoz.
Az 1973 végén megjelent Razamanaz mindent jelentett, amit az előző albumok nem: fókuszált, tüzes volt és telepakolták fülbemászó, erőteljes dallamokkal. A Broken Down Angel mellett, amely a zenekar első brit Top 10-es slágere lett, a legkiemelkedőbb pillanatai a fergeteges címadó szám és a slide-gitárral fűszerezett Bad Bad Boy boogie voltak.
„Valójában elloptuk a Razamanaz dal riffjét a [Deep Purple] Speed King című számából” – vallja be most már önként Agnew. „Amikor a Broken Down Angel felívelt, az nagyon gyorsan történt. Az első főzenekari turnénk kezdetén, Robin Trower zenekarának társaságában, körülbelül 300 embernek játszottunk. Amikor először hallottuk a rádióban ezt a számunkat, a kocsit az út szélén megállítottuk. Szerepeltünk a Top Of The Pops-ban, és egy héttel később egy Folkestone-i Leas Cliff Hill-i koncertünk annyira teltházas volt, hogy a rajongók a plafonról lógtak.”
A Bad Bad Boy szövege, melyben az hangzik el, hogy: „Gyors autókra vágyom, nem akarok letelepedni/A jó élet könnyen jön, amikor tele van vele az egész világ/A nők csak úgy jönnek hozzám, nem kell körbenéznem/Odaköltözöm hozzájuk, aztán tovább lépek.” Ez azt mutatja, hogy a Nazareth felvállalta a skótokról szóló sztereotípiákat, mint keményen italozó, nőcsábász gazfickók.
McCafferty és Agnew azonban kiemelnek egy fontos különbséget: sok verekedést láttak – különösen a közönségük között, és biztosan nem hátráltak meg, ha ökölharcok robbantak ki, de nem vettek részt túl sok verekedésben.
„15 fontot kaptunk, hogy játszunk a Govan Town Hall-ban” – mondja McCafferty, utalva a hírhedten balhés glasgow-i külvárosra. „A szervező figyelmeztetett: ‘Amikor – nem ha, hanem amikor – kitör a verekedés, ne állj le a zenével, mert az csak rosszabbá teszi a dolgokat’. Olyan helyeken, mint a Burntisland Palais [Fife-ban], néha meg kellett állítani a koncertet, majd csak a felét próbálták kifizetni, mondván, hogy nem játszottál egész éjjel.”
Glover maradt a producere a találóan elnevezett következő albumnak, a Loud ‘N’ Proud-nak is, amelyet 1974 elején adtak ki. A saját dalaik sorát erősítették a Little Feat – Teenage Nervous Breakdown és Joni Mitchell-től a This Flight Tonight című dalok feldolgozásaival. Habár az utóbbi nem szerepel az album brit változatában, a Nazareth új feldolgozása hatalmas nemzetközi sláger lett. Mitchell később a legnagyobb elismeréseként az együttes felé Nazareth-dalnak nevezte. A Loud ‘N’ Proud lemez, mint a Razamanaz, két hét alatt készült el a stúdióban, a keverésre is ugyanannyi idő jutott.
A 1974. májusi Rampant album számos kapcsolódást mutatott a Deep Purple-lel. Ahogy a Purple – Machine Head albuma, a Rampant is Montreux-ban, Svájcban készült, a The Rolling Stones mobil stúdiójában, és a keverést a Purple énekesének, Ian Gillan-nek a Kingsway Recorders stúdiójában végezték.
Glover felügyelte a munkálatokat, és a vendégszereplők között ott volt a Purple billentyűse, Jon Lord is a Glad When You’re Gone és a Shanghai’d In Shanghai dalokban. Ahogy az akkori rockzenekaroknál megszokott volt, a Nazareth is meglehetősen gyors tempóban dolgozott; McCafferty egy nap alatt hét dal feléneklésével is végzett. A Rampant volt a Nazareth harmadik albuma – egy pörgős 15 hónapos időszakban.
„Akkoriban teljesen meglepődtünk volna, ha azt olvastuk volna, hogy az Emerson Lake & Palmer hat hónapig stúdiózott” – mondja Agnew vállvonogatva. „1973-ban, a felvételek készítése mellett körülbelül 250 koncertet is játszottunk. Az az év és a rákövetkező még mindig homályos számomra.”
A basszusgitáros amnéziája nem olyasmi miatt következett be, amire tippelnénk. Habár a Jet Lag című nótájukban említik New York City-t, Macont, El Pasót, Detroitot és Coloradót, a zenekar állítja, hogy náluk a groupie-k és a drogok – amelyeket mások általában lelkesen fogyasztanak az amerikai turnék során – nem voltak az életük részei.
„Nem próbálok álszentnek tűnni, de már akkor volt feleségem és gyerekeim” – mondja McCafferty. „Az emberek megkérdezték: ‘Kipróbálnád ezt?’. De én mindent visszautasítottam, mert olyan naiv voltam, hogy azt gondoltam, azonnal drogfüggővé válnék.”
Agnew: „Turnéztunk sok brit zenekarral. Mikor visszajöttek Amerikából drogokról beszélve, én ritkán láttam bárkit is, aki csak egy slukkot szívott volna [egy jointból]. Sokaknak csak duma volt az ezzel kapcsolatos sztori; tudták, hogy ha rajtakapják őket egy kis füstölgetésen, akkor egy csapásra elvesztik a vízumukat.”
„Az amerikai zenekarok általában mások voltak” – jegyzi meg McCafferty fanyar mosollyal. „Tommy Bolin [a Deep Purple gitárosa, akivel a heroinfüggősége végzett 1976-ban] nagyon tehetséges srác volt, de rendszeresen be volt állva. Mesélte nekem: ‘Emberek, ma este leestem a színpadról.’ Szó szerint zuhant majdnem 30 métert, és nem sérült meg, mert annyira laza volt. Természetesen játszottunk az Aerosmith-szel is!”
„Ők remek példái voltak annak, mit ne tegyünk” – teszi hozzá Agnew. Ugyanez vonatkozik Keith Moon-ra is. „Játszottunk a The Who-val, és azt, hogy hogyan tűrték el a viselkedését, sosem fogom felfogni. Ha ő lenne a zenekar dobosa, akkor azt mondanám: ‘Meghallgatás/Jelentkezők, most jöjjenek!’ Egyszer kipróbáltam az akkor menő kannabiszt – csak azt éreztem, hogy nagyon szédülök, és lerontja a játékomat. Az egyetlen alkalom, amikor a banda bolondot csinált magából, az egy üveg whisky hatására történt. Igaz, volt is hírnevünk emiatt. De az csak azért volt, mert mindenki más füvezett.”
A Rampant lehetett az utolsó Nazareth album, amely bekerült a brit Top 20-ba, de a 1975-ös Hair Of The Dog (amelyet Manny Charlton házon belüli producerként készített, és mindössze kilenc nap alatt fejeztek be egy távoli Kent-i pajtában) erőteljesen megerősítette a zenekar helyét az amerikai piacon, és jelentős bevételt hozott számukra. A Boudleaux Bryant – Love Hurts című dalának köszönhetően, amelyet húzós balladává alakítottak, világszerte kétmillió példányban kelt el az album.
A Hair Of The Dog egy stadionban fellépő rockzenekar teljes lendületét tükröző hangzást produkál. A Darrell Sweet kolompjának bámulatos használata is hozzájárult a címadó szám emlékezetessé tételéhez. A zenekar eredetileg egy sokkal pikánsabb címet szánt neki, amely az ismertetőjegyévé vált dacos refrént tartalmazta: „Most már bajba kerültél egy rohadék alakkal”, de ezt nem tudták átjuttatni a cenzorokon. Mégis, a mai napig Son Of A Bitch-ként emlegetik a dalt.
Még a zenekar sem tudja biztosan, hogy Dave Roe mit szeretett volna elérni a lemezborítóval, amelyen egy denevérhez hasonló lény látható vicsorgó foggal. „Storm Thorgerson (a Hipgnosis tagja) ajánlotta nekünk (Dave Roe-t), de nem engedte, hogy lássuk a terveit, amíg teljesen el nem készült” – mondja Agnew. „Végül a rajzot rossz méretben adta át, ami nem volt megfelelő a tizenkét hüvelykes lemezborítóhoz, ezért ki kellett töltenünk a hiányzó részt a dalcímekkel és a kreditekkel egy fekete panelen.”
Miután barátságot kötöttek Mike Appleton-nal, a The Old Grey Whistle Test producerével, a Nazareth rendszeres szereplőjévé vált a BBC zenei műsorának, és szívesen vállalták az utolsó pillanatban történő beugrásokat is, ha más előadók épp visszaléptek. Agnew elmondja, hogy egyszer összegyűjtötte a srácokat, beszálltak valakinek az autójába, és öt és fél óra alatt végighajtottak az M1-es autópályán. „Az sok törvénysértést produkált” – ismeri be megszégyenülve. „De mindig rendelkezésre álltunk, és tudták, hogy megbirkózunk a kihívásokkal.”
Egy másik nem eredeti kislemez, a „Tomorrow’s My White Bicycle” (amit egy zenei újságíró gúnyosan „My Wife’s Bisexual”-nak nevezett) visszahozta a Nazareth-et a 1975-ös évben az Egyesült Királyság Top 20-as listájára. Ebben az évben a lemezkiadójuk felszámolás alá került, miközben ők elfogadták a meghívást, hogy megnyissák a Bad Company koncertjét a londoni Olympia-ban.
Míg Agnew apa lett, addig McCafferty kihasználta a Nazarethben adódó szünetét, hogy felvegye a saját szólóalbumát. A lemez dalgyűjteménye Neil Young-tól, Bob Dylan-től, Little Feat-től és a Rolling Stones-tól származó nótákat tartalmazott, és a Nazareth történetében talán leginkább azért volt jelentős, mert a The Sensational Alex Harvey Band gitárosa, Zal Cleminson is közreműködött rajta (róla majd később részletesebben szó esik).
„Le voltunk égve, szóval bevonultam és felvettem az összes régi kedvencem számait” – mondja vállat vonva az 1975-ben megjelent Dan McCafferty albumról. „ Ez Alex Harvey zenekarával és a basszuson játszó Rogerrel (Glover) készült. Amikor Zal eljátszotta a You Got Me Hummin’ szólóját [eredetileg Sam & Dave-től], mindenki tátott szájjal állt.”
1976-ban, amikor már a punk forradalom is közeledett, a Nazareth bátor lépést tett és kiadott egy rockoperát Close Enough For Rock ’N’ Roll címmel az új Mountain Records kiadónál. A lemez borítója rajongók arcát ábrázolta, akik az ablakokhoz tapadtak egy limuzinban, ez a téma sokkal kifinomultabb és változatosabb volt elődeinél. És bár ez a lemez tartalmazott egy újabb sláger dalt, a Telegram-ot, a kritikusoknak akadt bőven muníciója, hogy támadják.
„Egy turné története akart lenni ez az anyag, de a humorát szinte senki sem értette” – állítja Agnew. „Amikor megérkezel egy új városba, és egyből a televíziós stúdióba mész, az nem éppen csábító; néha csak arra vágysz, hogy levedd a büdös alsógatyádat.”
„Ez amúgy szándékosan nem akart olyan grandiózus lenni, mint egy rockopera” – mondja McCafferty a Close Enough…-ról, „egy témához kapcsolódó dalok gyűjteménye volt csak, hogy elmesélje a fiataloknak, milyen az élet, amikor folyamatosan úton vagyunk. Engem személy szerint nem érdekel, mit mondanak a kritikusok, mert mi a zsenitől elkezdve a szarig mindennek ki voltunk már nevezve. Az a fontos, hogy mit gondolnak a rajongók.”
A Nazareth valahogy még egy albumot rögzített és kiadott, mielőtt 1976 véget ért volna. A Play’N The Game az Egyesült Királyságban nem került a figyelem középpontjába, de nagyon jó eladásokat produkált Kanadában és Európa bizonyos területein. Az, hogy a srácok akkoriban nem tartózkodtak Angliában, amikor Bill Grundy műsorvezető arra bíztatta a Sex Pistols-t, hogy élő televízióadásban káromkodjanak, nagyon szerencsés volt a Nazareth számára.
McCafferty: „Egy nap leszálltunk a repülőről, miután hat hónapot töltöttünk az Egyesült Államokban, vettem egy Melody Maker-t, és az első oldalon ez állt: ‘Devoto elhagyja a Buzzcocks-ot, hogy szólóban folytassa’. Odafordultam Pete-hez és azt mondtam: ‘Ki, mit hagyott el, hogy hova menjen?’. Fogalmunk sem volt, miről beszélnek.”
„Nem viccelek, amikor azt mondom, hogy mi teljesen lemaradtunk a punk-rock hullámról akkoriban” – állítja Agnew. „Amerikában sokkal később kezdték játszani ezeket a bandákat, ami valójában kár volt, mert nagyon jó mulatság volt ez. Nem voltam annyira odáig az anyagért, de micsoda egy hangzavar volt.”
Az 1977-es év további akadályokat hozott magával. A zenekar le volt sújtva, amikor menedzserük, Bill Fehilly repülőgép balesetben életét vesztette, akkor éppen a Lynyrd Skynyrd-al turnéztak, amikor a 21 tonnás Corvair turbó-prop repülője lezuhant a mocsaras erdők közelében Gillsburgban, Mississippiben, aminek következtében meghalt az énekes, Ronnie Van Zant, a gitáros, Steve Gaines és az énekes testvére, Cassie, a turnémenedzser, Dean Kilpatrick, valamint mindkét pilóta. Valójában, ha a helyzet egy kicsit másképp alakult volna, a Nazareth is áldozat lett volna ebbwen a sztoriban.
„Artimus Pyle [Skynyrd dobos] Greensboróban élt, ahonnan a repülőgép felszállt, és éppen egy grillpartit tartott” – magyarázza Agnew. „Meghívtak minket is, majd a következő koncertre is velük tartottunk volna. De láttuk a repülőjüket – ami úgy nézett ki, mint a Gaffa Tape Airlines…”
„…Ráadásul a pilóta is ott volt a bulin!” – teszi hozzá hitetlenkedve McCafferty. Agnew most már beismeri, hogy az ,,egy kis promót csinálunk” csak hamis kifogás volt arra, hogy kihúzzák magukat a részvétel alól. Továbbra is tisztelettel vannak a Skynyrd zenéje (és különösen Steve Gaines) iránt, de a Skynyrd önpusztító hajlamai és kifogásolható viselkedése gyakran rossz fényt vetett a Nazareth-re is.
„Eltörték egymás lábát, csak szórakozásból!” – mondja Agnew hitetlen arccal. „Kitiltottak minket is a bárból. Mindig meg kellett mondani, hogy bár úgy nézünk ki, mint a Skynyrd, nem vagyunk olyanok – bírjuk az italt. Végül mindig más hotelben szálltunk meg, mint ők. És azt hiszem, sokkal jobban szórakoztunk, mint a L.S. tagjai.”
Ezúttal a Nazareth ösztönei beigazolódtak. Valójában a Skynyrd turné személyzete, akik azt hitték, hogy a Nazareth is elment a grillsütésre, bejelentette a világnak, hogy a Nazareth tagjai is meghaltak. „A következő koncert előtt, amikor felhívtam a feleségemet, sírva fakadt a megkönnyebbüléstől” – sóhajt McCafferty az emlékezetes pillanatot idézve.
A banda kilencedik albuma, az Expect No Mercy, nagyrészt megtartotta hagyományos elemeit, bár olyan dalok, mint a Shot Me Down, lehetőséget adtak a Nazareth számára, hogy bekapcsolódjon az AOR (Adult Oriented Rock) piacra, amelyet főként az Eagles és a Fleetwood Mac uralt. Azonban ismét beavatkozott a cenzúra, és elrendelték, hogy Frank Frazetta két karddal harcoló démont ábrázoló rajza legyen kivágva azért, hogy ne legyen látható túl sok férfi test!
Manny Charlton javaslatára a csapat régi barátja, Zal Cleminson, a The Sensational Alex Harvey Band tagja, csatlakozott hozzájuk, hogy részt vegyen a talán legkeményebb Nazareth lemezen, az 1979-es No Mean City-n. A kétgitáros hangzás jól működött a May The Sunshine és a Star dalokban, amelyek slágerré váltak még az Egyesült Királyságban is. Cleminson nagyon fontos szerepet játszott a következő albumon, a 1980-as Malice In Wonderland-on is, majd csalódást okozott zenésztársainak azzal, hogy kilépett, amikor – legalábbis az Egyesült Királyságban- az album nem teljesített túl jól. A Mountain Records váratlanul becsődölt, ami tovább növelte Zal csalódottságát, hiszen a zenekar új lemezkiadóval kellett megállapodjon.
Az akkori időkben Manny Charlton átadta produceri szerepet Jeff ‘Skunk’ Baxternek (a The Doobie Brothers/Steely Dan gitárosa) a Malice… albumra. A két anyag közül az elsőről bevallotta – később -, hogy: bárcsak valaki mást alkalmaztak volna helyette. Baxter kétségtelenül szokatlan motivációs technikákat alkalmazott: „A Talkin’ ‘Bout Love című dal diszkó ütemű volt, és azt mondtam Jeff-nek: ‘Ezt a szart nem játszom le'” – vonja össze a szemöldökét Agnew. „A válasza az volt, hogy úgysem tudnám lejátszani, és talán behívja David Hungate-t [a Totó tagját]. Brutális volt, de arra kényszerített bennünket, hogy átgondoljuk, hogyan dolgozunk.”
Agnew nem habozott kijelenteni: „Zal Cleminson a legjobb gitáros, aki valaha megfordult a Földön. Taxisofőrként dolgozott, amikor megkértük, hogy csatlakozzon hozzánk, ami elég abszurd volt. Néha majdnem abbahagytam a basszusgitározást, hogy megtapsoljam. Egy jó passzban lévő éjszakán hihetetlen volt, de ha nem volt formában, egyszerűen háttérbe vonult és semmit sem csinált.”
„Zal annyira tehetséges volt” – ezzel egyetért McCafferty is, „de nem volt elég elkötelezett. Ő az a típusú srác volt, aki mindig valami újat keres.”
A négyfős felálláshoz visszatérve, az 1981-es The Fool Circle rendkívül zavarosnak bizonyult, így nem volt meglepetés, hogy a Nazareth próbálta stabilizálni, amit elkezdett, mikor már hasonlítani kezdett a helyzet egy süllyedő hajóéhoz. Az együttes idővel hatfősre bővült – a fiatal glasgow-i gitáros, Billy Rankin és a korábbi Spirit billentyűs, John Locke (aki vendégként szerepelt a The Fool Circle-ön) csatlakozásával. Talán nem volt egyszerű elérni ezt, de a dupla koncertlemezes Snaz album /1981/ megerősítette, hogy a bandában még mindig van tűz.
Az új felállás hivatalosan a 1982-es 2XS albumon debütált, ami könnyedebb anyagnak bizonyult, mint amire számítottak. Jól fogyott Amerikában, de otthon rosszul teljesített. Az előrejelzések szerint nehéz idők következtek, Locke visszatért a Nyugati Partra, hogy újra csatlakozzon Randy California-hoz /gitáros-énekes-dalszerző, aki 1997-ben halt meg 45 évesen/ a Spirit újjáélesztésében.
Innentől már ötfős formációban folytatta a Nazareth a munkát az 1980-as évek elején. Ausztráliában is turnéztak, ahol a kezdő Rose Tattoo zenekar volt a partnerük a koncerteken. Az öltözőben egy vad kinézetű skinhead lelkesen megrázta McCafferty kezét, és kijelentette: „Szia, Dan, én Mérges /Angry/ vagyok”. McCafferty nem ismerte fel az ausztrált, és közömbösen válaszolt: „Miért vagy mérges, fiam?”. Nem tudtam, hogy az illető neve Angry Anderson. De egyébként nagyszerű zenekar voltak.”
A Nazareth ismét címlapokra került egy televíziós műsor után Chilében. „Az első este John Denver volt a fő fellépő, mi a Son Of A Bitch című dalunkkal fejeztük be a szettünket, és arra kértem a közönséget, hogy énekeljenek velünk” – magyarázza Agnew. „Az összes újságnak a címlapján voltunk – ‘Nazareth, menj haza!’. Azt mondták, hogy megrontjuk az ország fiatalságát a káromkodással. A következő este, amikor mi voltunk a fő fellépők, a város polgármesterasszonya bejött az öltözőbe, elénk állt, és azt mondta: ‘Ne ezzel a dallal befejezzétek a műsort!’ Darrell bólintott: ‘Rendben, oké. És mi inkább ezzel nyitottunk!”
A zenekar átment az MCA kiadóhoz a 1983-as Sound Elixir albummal. Bár ez az Egyesült Királyságban már meg sem jelent, néhány Nazareth rajongó úgy véli, hogy az album olyan lehetett volna, mint a ZZ Top Eliminatora. De a folyamatos turnézás és üzleti problémák túl soknak tűntek Rankin számára, aki kilépett a csapatból.
A zenekar ismét négyes felállásra váltott, az 1984-es The Catch lemezzel folytatódott a csapat népszerűségének csökkenése – legalábbis csak az Egyesült Királyságban-, ellentétben az alulértékelt Cinema albummal, ami két évvel később érkezett. A Ted Nugent menedzsere, Doug Banker, a Cinema-t ajánlotta az amerikai lemezcégeknek a zenekar nevében, de elmulasztotta tájékoztatni a kiemelt művészekért felelős munkatársakat arról, kiknek a felvételeit hallgatják. Az egyiküknek megtetszett, és üzleti tervet kezdett összeállítani. Azonban amikor megtudta, hogy egy új albumot próbálnak eladni neki a Nazareth-től, Banker-t hirtelen és nyersen elutasította a lehetőséget: „Felejtsd el, ők őskövületek!”
„Először úgy éreztem, hogy ez valóban egy munka, mert próbáltuk a dalokat a banda hangzásához igazítani” – ismerte el utólag Lee Agnew.
McCafferty egyetértően bólint: „Kezdtük észrevenni, hogy probléma van Mannyvel /M. Chlarton gitáros/ is.”
A Nazareth kilenc hónapot töltött az évből az Egyesült Államokban, Kanadában, Dél-Amerikában, Skandináviában és Európában. 1984-ben ők lettek az első nyugati zenekar, akik teljes nagyszínpadi produkciót vittek a Vasfüggöny mögé, 150 000 embernek játszva lengyel jégkorong-stadionokban a turnéjuk során. Második látogatásukkor Oroszországban 12 teltházas koncertet adtak Moszkva Olimpiai Stadionjában, összesen 264 000 rajongó előtt. Az Egyesült Királyságot azonban akkoriban tudatosan mellőzték. Valójában, amikor McCafferty második szólóalbuma, az Into The Ring 1986-ban megjelent, főként német zenészek részvételével, ez megerősítette a banda piacváltását.
1989-ben, hosszú turné után, amely a Snakes ‘N’ Ladders album népszerűsítését szolgálta, Manny Charlton úgy döntött, hogy túl sok nézeteltérésben volt már része. Több mint 20 év után a távozása nagy megrázkódtatást jelentett a Nazareth számára. De már az egész banda frusztrált volt ekkor.
„A Snakes ‘N’ Ladders volt a legkevésbé boldog hangulatú album, amit a Nazareth valaha készített, én még azóta sem vettem a fáradságot, hogy eljátszam” – mondja Agnew. „Végül feldolgozásokat vettünk elő, mert nem volt elegendő saját anyagunk.”
A reménytelen helyzet ellenére sikerült meggyőzni Bill Rankint, hogy visszatérjen. A No Jive volt a Nazareth 18. albuma /1991/, de az első olyan lemez hét év után, amelynek volt angol kiadása is – és még néhány brit fellépésük is volt akkor. Az viszont segített rajtuk, hogy a banda jelentős elismerést és publicitást kapott a Guns N’ Roses támogatásával, akiknek énekese, Axl Rose megkérte McCafferty-t, hogy énekelje el a Love Hurts című dalt az Erin Everlyvel való esküvőjén. Ezelőtt meg a Guns N’ Roses könyörgött Manny Charlton gitárosnak, hogy készítsen velük egy albumot. A gitáros valójában megpróbálta ezt megtenni, de bedobta a törülközőt, amikor csak két zenekari tag jelent meg a felvételeknél. 1993-ban a GN’R a Hair Of The Dog egy verzióját rögzítette a feldolgozásokat tartalmazó The Spaghetti Incident? című albumukra, hogy kifejezzék hálájukat az ikonjaik felé.
„Mielőtt még igazán híresek lettek, hat koncertet adtunk közösen Kaliforniában, ők mindenhová elkísértek minket” – emlékszik Agnew örömmel. „Évekkel később, Winnipegben, mi egy 5000 fős helyszínen játszottunk, ők pedig már a mellettünk lévő hatalmas stadionban koncerteztek, de eljöttek a mi bulinkra és közvetlenül a színpad előtt álltak a műsorunk alatt. A közönségünk csak nézett és azt gondolhatta: ‘Jézus, az a Guns N’ Roses’, és az ördögjelet dobálnak a Nazareth felé!”
McCafferty: „Megkérdeztük, hogy nem lehetne-e az előadótér másik oldalára menniük? Ezeknek az embereknek minket kéne nézniük! Nevetségesnek találtam, amikor Axl megkérdezte tőlem, hogy elénekelném-e a Love Hurts-ot az esküvőjén, mert úgy tűnt, hogy a dal tovább tartott, mint a házasságuk! Körülbelül 18 ember/!/ hívott a menedzsmentjükből telefonon, hogy ezt megkérdezze. De végül azt mondtam nekik, hogy: elfoglalt vagyok. Ami talán igaz is volt.”
A zenekari dolgok jól alakultak, amíg Billy Rankin újra a szólókarrier mellett nem döntött, és távozott a 1994-es Move Me album megjelenése után. Rankin egy poposabb hangzást hozott a banda számára, mint amit addig megszoktak. Néhány könyvben azt állítják, hogy ő mondott fel, mások szerint kirúgták. A mostani beszélgetés során Agnew kissé titokzatoskodik: „Nem teregetem ki a szennyest” – ragaszkodik hozzá. „Rájöttünk, hogy nem működne tovább, ha maradna, mert nem ugyanúgy gondolkodtunk. Ha szőrszálhasogatók lennénk, akkor a mérleg nyelve az ”elküldtük” felé mutatna” – mondja. „De, mint az összes többi taggal, aki a bandában volt, még mindig ugyanúgy barátok vagyunk Billyvel is!”
Az előző alkalom, amikor a Classic Rock riportere beszélt a Nazareth-tel, az 1999 elején történt, amikor a legújabb stúdióalbumuk készült, a Boogaloo. Az új gitáros, Jimmy Murrison és a billentyűs, Ronnie Leahy érkezése és a gondoskodó SPV lemezkiadó szerződésének aláírása lendületet adott nekik, hogy behozzák a kialakult lemaradást. Az öregedésükkel és ódivatúságukkal kapcsolatos önirónikus viccek közepette a banda azért magabiztos volt. „Csak a halál állíthat meg minket” – ígérte McCafferty, aki hozzátette: „De ez idén még be is bekövetkezhet!”
Sajnos az énekesnek igaza lett, és 1999. április 30-án, a Boogaloo turné második szakaszának kezdetén Darrell Sweet rosszul érezte magát, éppen amikor a Nazareth turnébusza Indiana felé közeledett. A dobos családjában voltak szívproblémák, de senki sem számított rá, hogy Sweet ennyire fiatalon, mindössze 51 éves korában áldozatul esik egy szívrohamnak.
Érzelmileg összetörve, a banda a következő hat hétre elhalasztotta a turnét („Nem érdekelt minket többé az album” – mondja McCafferty), majd Lee Agnew-vel, Pete legidősebb fiával szervezték újra az időpontokat – aki dobosként csatlakozott. Azonban addigra a SPV leállt a Boogaloo munkálataival, így a Nazareth ismét magára maradt. Lee Agnew-t később állandó dobosnak kérték fel a zenekarba.
„Darrell egy bika volt” – állítja McCafferty. „Ő azt akarta volna, hogy a Nazareth folytatódjon. És Lee a családtagunk, így ő volt a legtermészetesebb választás.”
A banda kevésbé volt nyugodt az állásajánlatok áradatával kapcsolatban, amelyek neves dobosoktól érkeztek, néhány már pár nappal Pete halála után. Egy amerikai jelentkező még azt is megírta, hogy álmában Darrell átadta neki arany dobverőit. „Bolond” – mondja McCafferty bosszankodva.
2001-ben a Nazareth elfogadott néhány brit koncertre szóló meghívást – ez volt az első alkalom Skócián kívül, majdnem egy évtized után – a Uriah Heep társaságában. A fellépéseket betegségek kísérték, de a tapasztaltak felkeltette mindenkinek az étvágyát. „Szeptemberben először fogunk igazi turnét csinálni – több mint 20 év után” – ígéri Agnew. „Ezen azt értem, hogy egy valódi fellépéssorozatot. Eddig nem igazán volt gazdaságos a koncertsorozat, de eljutottunk oda, hogy a pénzre azt mondjuk, nem érdekel. Csak játszani akarunk. Máshol keresünk pénzt, azt használjuk a költségek kiegyenlítésére. Biztosan vannak olyan emberek is, akik még mindig szeretik az ilyenfajta zenénket.”
2004-ben a Nazareth új hitet kapott a The Darkness által elért hihetetlen siker révén. Ez a banda a Nazareth-et említette fő hatásaként.
„A The Darkness egy nagyszerű banda, de azt hiszem, ők csak tréfálnak” – mondja McCafferty, miközben lehörpint még egy nagy brandyt. Talán egyszer a The Darkness-nek is lesz nyolcmillió hamisított albuma forgalomban Oroszországban (ez a szám a Nazareth albumokra vonatkozóan egy óvatos becslés). „Tudnod kell, mennyire népszerű a Nazareth ott” – hívja fel a figyelmet büszkén Agnew. „A világ rockzenekarai között szerencsések lennénk, ha a legjobb 20-ba kerülnénk, de Oroszországban mi lennénk az elsők, míg a Led Zeppelin valahol a tíz legjobb között szerepelne. Ez egyszerűen így van.”
Több mint 20 millió hivatalos albumot adtak el világszerte a Nazareth tagjai, jelenleg nincs lemezkiadójuk (bár a katalógusuk nagy része az Eagle Recordsnál van). És nem várják el, hogy három évtizednyi tevékenységükért tiszteletet kapjanak a zeneiparban.
„Vicces. Voltunk rockzenekar, voltunk popsztárok, és hirtelen dinoszauruszokká/őskövületekké váltunk” – zárja Agnew önelégült mosollyal. „De ha túl tudod élni a dinoszaurusz korszakot, akkor legendává válsz. Már túl késő vízvezetékszerelővé válni. És amíg Dan és én itt vagyunk, mindig lesz egy Nazareth.”
Ez a cikk eredetileg a Classic Rock 67. számában, 2004-ben jelent meg. Az aktuális információkért látogass el a Nazareth hivatalos honlapjára!
