Az ős-Piramis hivatalosan 1973. augusztus 23-án ért véget. Amikor Som Lajos egy újabb formációt indított útjára. De persze, mint az előző esetben, ezúttal is hosszabb előkészület vezetett a Lajos-napi szimbolikus újrainduláshoz.
Az első Piramis harmadik felállása mindenesetre 1972 decemberétől körülbelül 1973 májusáig többé-kevésbé együtt maradt. Abban az időszakban szép sorban teljesítették szerződéses kötelezettségeiket, melyek Nyugat-Németországban, illetve Svájcban tartandó vendéglátós fellépéseket jelentettek. Jellemzően egyhavi turnusokban váltották egymást a különböző helyszíneken a többi hasonló formációval.
A pontos dátumokat, illetve az átalakulás stációit nehéz nyomon követni, mert a szereplők korabeli naplóbejegyzéseiben itt-ott a tervezett, de meg nem valósult, illetve átszervezett időpontok is szerepelnek. Ez nem kis katyvaszt képes okozni, ha valaki komoly munkára vállalkozna és fel szeretné fűzni az eseménysort egy egységes idővonalra. Tehát a jelenlegi hazai források felemás képet mutatnak. A kinti dátumok jelentős részéhez pedig akkor sem lehetne hozzáférni, ha az adott helyszínek még ma is működnének. Hiszen NATO tisztek számára fenntartott klubokban, illetve a szervezett bűnözés kezében lévő szórakozóhelyeken már akkor sem feltétlen a valóság szerepelt a hivatalos papírokon. Mára pedig végképp a feledés homályába vesztek a valós adatok. Így, ha valaki érdemi történész munkát szeretne folytatni, mondjuk a srácok nyugat-németországi mozgásával kapcsolatos adatigénylés témájában, az adatgyűjtés során, szinte biztosan falakba fog ütközni.
(Igen jellemzően a hazai viszonyokra, míg sokan kajánul kiröhögték Balázs Fecót a háta mögött, mert szerintük nem stimmel a Neoton tagok amszterdami koncertlátogatása a Black Sabbath online(!) koncert adatbázisával, addig a Piramis és a Mud esetében viszont tényként közlik a későbbi közös lengyel turnét. Pedig, ha csak a kevéske és megbízhatatlan írott forrást vesszük alapul, valamint az online(!) Mud koncertkatalógust, akkor ugyanúgy ki lehetne tenni egy rakás kérdőjelet…)
A magam részéről Taurus-Piramis ügyben továbbra is a főszereplők egykori beszámolóit, illetve a szemtanúk visszaemlékezéseit tartom elsődleges forrásnak. Főleg, mert Som Lajos minden volt, csak hazudós nem. A karrierjéért szükséges dolgokat és a múltját mindig vállalva.
A Taurusból való távozása után Lui mindenesetre ismét nehéz helyzetbe került, mert a fúvós Metro bő egy éves működése után a csapat utódjaként is felfogható fúvós Piramis szintén nem érte meg a második évét. 1973-ban megint az árnyék bizonyult erősebbnek. Szigeti Béla ugyanis egyáltalán nem akart többé hazajönni. Disszidensként viszont nem kaphatott hivatalos NKI szerződést, így, ha zenekari tag marad, a többieket is kényszerhelyzetbe hozta volna. Viszont a távozása is átalakulásra kényszerítette a nem kis mértékben rá épülő zenei produkciót. Közben Tóthékat meg az állandósuló honvágy gyötörte állítólag, így ők a szerződés végeztével viszont Magyarhonban akartak maradni. Nem lehetett könnyű ilyen hangulatban és ezzel a tudattal dolgozni, illetve szervezni az 1974-es menetrendet…
Ráadásul Lajos elmondása szerint Hanka Péter odakinn hamar arra az álláspontra helyezkedett, mint Billy Roberts hőse, az a bizonyos „Hey, Joe”, aki erősen nehezményezte, hogy az asszonya megcsalja… Lajos bátyám persze úgy próbálta csillapítani a kedélyeket, hogy egy átpiált éjszaka végén, a hajnal első fényeinél rávilágított, hogy ők maguk sem számítanak a hűség mintaképeinek.
Mindenesetre a csapat nagyjából fél év múlva szétszéledt. Ki itthon, ki újabb külföldi vendéglátózásban találta meg az útját. De már nem együtt, hanem külön-külön dolgoztak tovább a céljaik megvalósításáért.
A forráskritikai igénnyel folytatott múltidézés terén tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az 1973-as svájci Piramis előadások legalább egy részén Karda Beáta is fellépett a fiúkkal. Így a művésznő is részese volt a Hanka korszaknak, bár igazán csak a következő Piramisban kapott főszerepet. Az átalakulás idején kipróbált, illetve rövid ideig szereplő, gyakran cserélődő egyéb személyek összesítése a dolgok jelen állása szerint lehetetlennek tűnik. Mikor Lajos még köztünk volt, akkor sem egyeztek a naplók és a túlélők visszaemlékezései. Most meg, hogy nincs, aki az akkori színpadi emberek közül nemet mondjon a Taurus-Piramis spekulációkra, sokakkal végkép elszaladt a ló. Így a kevesebb több elven, ebbe a részbe nem is kívánok belemenni. Vaksi találgatásokat nincs értelme publikálni.
Mindenesetre azok a szerencsés szemtanúk, magyar civilek, jellemzően ’56-os disszidensek és leszármazottaik, akik látták az 1972-es és 1973-as Piramis előadások valamelyikét, ugyanolyan tartós hatásként őrzik magukban a koncertélményt, mint azok a mobilosok, akik még a Losó-korszakban csatlakoztak rá a P. Mobil produkcióra. Majd nyelnek nagyokat, mikor valaki előjön a nagy okossággal, mondjuk a Piramis 1974-es megalakulásáról; vagy, hogy szerintük melyik későbbi énekes írta az „Örökmozgó” zenéjét és szövegét…
Lajos tehát ismét előre menekülve, elkezdte a Piramis kényszerű átalakítását. Méghozzá kettős céllal, kétfelé gondolkodva. Egyrészt már a magyarországi revansban gondolkodva, egy ütőképes kemény rock együttes összerakása céljával, amivel beteljesíthette az eredetileg a Taurusra szabott álmait. Másrészt pedig a vendéglátós meló igényeire is gondolnia kellett. Így hát, miközben a hazaérkezésekkor folyamatosan monitorozta a magyar zenekarokat, lehetséges tagok után kutatva, a „haknis Piramis” aktuális műsorának igényeit is szem előtt kellett tartania.
Érdekes módon, ezúttal is az LGT mozgása, 1973-as átalakulása indította meg a folyamatot, melynek sokadik következményeként a Piramis is megerősödött két beton biztos taggal. Ugyanis miután Freinreisz Karesz kilépett a Loksiból, Lauxék az egykori omegás havert, Somló Tamást hívták meg a csapatba, ami borította az addigi Non-Stop felállást. Mindezek egyik eredményeként Lajos lecsapott Köves Miklósra, így a második korszaktól fogva „Pinyó” lett a Piramis új dobosa, akire Som ráadásul mindkét projektjében számított.
Pinyóka, rászolgálva a bizalomra, mindvégig ki is tartott a Piramis mellett.
Az 1973-ban és 1974-ben továbbra is folytatódó svájci és német fellépéseken továbbra is ment az aktuális slágerek előadása, a máig sztendernek számító hard rock alapművek mellett, miközben már a saját dalok is születtek.
Som Lajos többek között még az egykori Free énekessel, Paul Rodgers-szel is komponált közös dalt. Ilyen következménye is lett a kisstadionbeli Free-Taurus bulinak. Sőt! Paul ráadásul meg is hívta Luit, hogy legyen az új együttesének, a Bad Companynak a basszusgitárosa, de Lajos haza akart jönni, hogy alaposan visszavághasson a vörös gazembereknek és az irigy konkurenciának.
Másrészt szilárdan tartotta magát a fogadalmához, hogy többé senki más nem hozhat érdemi döntéseket a zenekarában, csak és kizárólag ő maga.
A Piramis tehát fokozatosan átalakult, bár míg a második korszak felállása kialakult és megszilárdult, többen is megfordultak a próbákon. Illetve valószínűleg egy-két vendéglátós turnust is végigjátszhattak ideiglenes formációkkal. Amiket ma már tényleg nem lehet rekonstruálni, révén, hogy még technikus, road szinten sem emlékszik senki sem, (vagy csak nem akar emlékezni) az átmeneti időszak gyorsan leszerepelt epizodistáira.
Eközben a Taurus Ex-T: 25-75-82 együttes története is elérkezett a végjátékhoz. A rajongók számára igen rossz jelként, a plakátokon hamar megváltozott a sorrend. Januárban már Zorán szerepelt legfelül, majd Fecó és Győző középen, míg pont az a Radics Béla került legalulra, akiért a közönség zöme a koncerteket látogatta. Pedig a Taurus mellett jellemzően 1973-ban továbbra is az egykori Sakk-Matt és Tűzkerék fanatikus rajongótábora állt, illetve kisebb részben a Record itthon ragadt közönsége, akik értelemszerűen nem tudták Somékat nyugatra követni. (Ne feledjük, akkor tényleg diktatúra volt! Nem lehetett csak úgy lazán kisétálni a reptérre, majd 20 forinttal a zsebben irány valamelyik berni kávéház…) A Metro és Neoton rajongók pedig túl vadnak találták a Taurus zenéjét, így hát egy-két kíváncsiskodó koncertélmény után elmaradtak, majd más formációk előadásait kezdték látogatni.
A néhai Karvaly Lajos, aki az öltőzőben is láthatta és hallhatta a kései Taurusban uralkodó hangulatot, nem volt elragadtatva attól, amit tapasztalt. Miként az egyéb csapatok, például a koraa korai Korál, P. Mobil, HBB, satöbbi formációk nem sokkal későbbi belső mozgásaitól sem. Ugyanis Karvaly nem csak zenészként, a Pop (később PoP Consort), a Record vagy a Missió basszusgitárosaként ismerte alaposan a terepet, hanem hasznos emberként, csempészként is. Hiszen Som Lajoshoz hasonlóan a nyugati, koreai és japán hangszerek és hangtechnika behozásában jeleskedett, így szinte az összes akkori zenekarvezetővel kapcsolatban állt. Ráadásul a tapasztalatok alapján idővel átálltak a másolatok készítésére is. Melyek esetében semmiképpen sem használható a hamisítvány kifejezés, révén, hogy idővel jobb minőségű berendezéseket raktak össze itthon, mint amiket akkoriban a kinti boltokban jellemzően kapni lehetett.
Nagy veszteség, hogy sosem tudtam rávenni egy nyilvános interjúra, vagy hogy legalább az utókornak mondja fel magnószalagra a visszaemlékezéseit. Mert persze a szakértők sosem vették a fáradtságot, hogy kibumlizzanak a „messzi-messzi” Pestszentlőrincre, hogy meglátogassák a hangszer- és hangtechnika üzletében, hogy meghallgassák történeteit és egyéb értékes szakmai meglátásait. Lajos mindenesetre úgy ítélte meg, hogy a Radiccsal(!) felálló Taurus eleve halálra volt ítélve. És messze nem volt egyedül ezzel a véleményével. Mert azért a srácok nem voltak hülyék, felismerték a helyzet tarthatatlanságát. Magyarán rajta kívül is sokan meglátták még, hogy a második formáció tagjai nem passzoltak sem egymáshoz, sem az akkori fősodor elvárásaihoz. Som Lajos szervezőmunkája, illetve személyisége nélkül, mely hidat és átjárást biztosított a kétféle világ között, többé nem volt a Taurusnak jövője. (Érdekes módon később ő is egy komolyabb időszakot töltött el pestszentlőrinci központú szervezőmunkával. Egy-két étteremben még napjainkban is emlegetik a nevét a helyi sztorikkal egyetemben.)
Majd eljött a Taurus számára katasztrofálisnak bizonyuló jugoszláv koncertkörút, mely végképp pontot tett a supergroup hazai történetének végére. Ismeretes, hogy a Zoránnal felálló új formáció már ’72 őszén is járt Jugoszláviában. Részben még a Lajos által szervezett turné nyomdokain, persze Karda Beáta nélkül, de a komolyabb erőpróba 1973 tavaszán következett. Abban az időszakban azonban a külföldi területeken vajmi kevés hasznot hozó telefonszám-toldalék helyett Fecóék már Orange Taurus (néhány forrás szerint Taurus Orange) néven léptek fel a világot jelentő deszkákra. Bár ezzel kapcsolatban is irgalmatlan sok találgatás és nettó baromság terjed, a valóságban a név megfejtése egy szponzorszerződésben rejlik. Állítólag Brunner intézett némi hangtechnikai támogatást az Orange cégnél, melyet esetleg megfejeltek még egy másik, üdítőitalos dotációval is. De ez ügyben is érdemes minden utólagosan elhangozott dolgot erős kételyek közt átgondolni.
A történet többi része elvileg közismert. A jugó turné bevételével valaki lelépett, így a Taurus májusban hivatalosan feloszlott. Az már kevésbé került a köztudatba, hogy igen sokan voltak a szakmában és az érintett zenekarok (így, többes számban) környezetében, akik ezúttal is a szolgálatok bomlasztó munkáját emlegették. Az akkori emberek tényként kezelték és a hétköznapi dolognak vették az operatív tevékenységet. Melyre például az a korabeli vicc is rámutat, mely gyakran hangzott el a múlt század ’60-as éveiben a pesti klubesteken. Miszerint a szövetségesek oly annyira nem bíztak egymásban, hogy Churchill, Sztálin és Truman helyett is egy-egy hasonmást küldtek Jaltára, azért is lett olyan a békeszerződés, amilyen… De az egykori ávósokkal tömött ORI-ban sem titkolták a múltjukat az elvtársak. Sőt, egyesek egyenesen kérkedtek a hálózati kapcsolataikkal. Így próbálván nyomást gyakorolni a renitenskedő zenekarvezetőkre, illetve úgy általában is megfélemlíteni a környezetüket.
Azt például mindenki tényként kezelte, hogy a zenészek körül zsongó ribik tekintélyes része belügyi alkalmazásban áll. De a művészek szerettek csajozni. A művésznőknek pedig imponált, hogy ismert arcokkal menjenek el bevetésre.
Hát kölcsönösen hülyítették egymást. Egy ilyen közegben Som Lajos pedig egyenesen lubickolt, hiszen az ő tengersok eszével nem volt nagy kunszt úgy alakítania a dolgokat, hogy a kellő irányból a kellő irányba terjedjenek az információk. Másoknak viszont talán kevésbé sikerült átlátniuk a hálókat és a hálózatot, vagy maguk is részei voltak a konspirációknak. Nyilván a kivételek erősítik a szabályt. De a fiatal Som eszéhez, intelligenciájához és szervezőkészségéhez csak nagyon kevesen értek fel. Bár vele akartak sakkozni az elvtársak, mégis Lajos szorította be őket, majd kaptak tőle mattot 1976 elején, a számukra legváratlanabb pillanatban.
Addig azonban sok víznek le kellett folynia még a Dunán. Mindenesetre 1973 májusában a Taurus feloszlott, miközben ezerrel zajlott a Piramis átalakulása is. Gitáros témában valószínűleg ismét felmerült a szabaddá váló Radics Béla neve, aki viszont továbbra is stabilan azon az állásponton maradt, hogy itthon akart maradni az édesanyjával. Így a Piramis számára ismét nem jöhetett komolyan szóba a következő egy-másfél évre leszervezett és részben már jó előre lekötött nyugat-európai vendéglátózásra. Pedig akkoriban talán Béla aktív részvételével még mindig menthető lett volna a Taurus örökség.
Hanka Péter, aki fazonjával és mentalitásával méltán lehetett volna hosszabb távon is Radics utódja, valamiért szintén kiesett a Piramis kötelékéből. A sztori ez esetben sem tiszta, részben zavaros, részben hiányos. Egyrészt ott van a magánéleti szál. A szerelmi féltékenység gyötörte Péter folyamatosan haza akart rohanni, hogy rendezze a dolgait a barátnőjével. Másrészt viszont maradt is volna nyugaton, hiszen úgy tudni, további kinti vendéglátózást tervezett. De nem úgy és nem ott, ahová Lajos szervezte a következő két kört. A törés és szakítás részletei nem ismertek, a legjobb tudomásom szerint egyikük sem nyilatkozott soha erről érdemben. Szűkebb körben sem.
Bizonyos „jólértesültek” elszámolási vitákról, illetve a csempészet egy részének ellenzéséről beszélnek, amit vagy elhiszünk, vagy nem. A magam részéről mindkét pletykával kapcsolatban erős kételyeim vannak. Egyrészt, mert Lajosról mindenki tudta, hogy miben utazik. Másodszor, bármikor, bárhogyan is számolta ki az egyes résztvevők részét, ahhoz körömszakadtáig ragaszkodott. Azon kevesek közé tartozott, aki ismerte a betyárbecsületet és sosem csinált segget a szájából. Már csak ezért is gyűlölték őt a simlis, rafkós zenekarvezetők. Mert nem elég, hogy Somnak mindig, minden megmozdulása erős konkurenciát jelentett az aktuális élvonal számára, de még vezetőként is jó példával járt elöl. Így az egymással a Royalban és máshol barátkozó muzsikusok bizony hamar képbe kerültek egy-egy gázsi felosztásának legendájával és valóságával kapcsolatban… Az amúgy mindenkinek megvan, hogy az ilyen esteken zajló úgynevezett „sztripkilenc” azért kapta ezt, az elsőre igencsak meglepőnek tűnő elnevezést, mert a műsorban szereplő csajok csak felül vetkőztek teljesen meztelenre, alul nem? Márpedig, ahol még a színpadról való levonuláskor is marad a művésznőkön bugyi, az nem lehet sztriptíz… Ezt a jelenséget pedig az asztalok körül italozó művészek közül igencsak sokan érezték a saját bérezésük egyfajta „kézzelfogható” metaforájának. Akik valóban ott voltak, pontosan tudják. Miként azt is, hogy az itt-ott-amott rendszeresen el-elsikkasztott gázsirészek ellenére mégis miből telt a „beosztott státuszban tengődő” muzsikusoknak rendszeresen ilyen drága szórakozásra.
Márpedig mondjuk korai Piramis szinten, a német-svájci határt járva, majd időről-időre hazatérve elég egyértelműen az arany-óra-ékszer; hangszer-hangtechnika-híradástechnika; hanglemez-képregény-szexújság trió behozatala volt terítéken, amit a zenészek közül senkinek sem volt oka ellenezni. Már csak azért sem, mert az egyre jobb helyszíneken, egyre jobb felszereléssel előadott műsoruk megszervezése és megvalósítása mögött ilyen gyakorlatias okok is álltak. A jó minőségű másolatokhoz is kellett néha kintről ez-az. A hangtechnika esetében például egyes csövek, hangváltók szinte csak és kizárólag illegális importból voltak beszerezhetőek. Már csak azért is érdemes erős kételyekkel hallgatni az okosokat, mert olyanok is vannak, akik a kocsmai nagy mesedélutánokon még azzal is meg-megtoldják a mondókájukat, hogy szerintük hírszerzői háttere is lehetett az ős-Piramis feloszlásának. Márpedig, ha teszem azt az akkori brigádból valaki, bárki, fedett tisztként épp Ramstein-be készül, kitűnő álcával, a híres katonai repülőtér és központi légibázis tisztjeit míves rockzenével szórakoztatni, az miért rúgná fel a biztos fedősztoriját? Ez pontosan az a fajta, a diktatúra működtetőinek torz lelkületére hajazó végletes gondolkodásmód, amikor az állandó veszélyérzettől paranoiássá vált emberek meg a ló túlsó oldalára esnek…
Mindenesetre a Piramis első időszaka, a Hanka-korszak legkésőbb 1973 nyarán véget ért. Mivel a Piramis kezdőcsapata már sok-sok éve nem lehet köztünk, egyre kevesebb hiteles forrás áll rendelkezésre. Hanka Péterről nem születnek vastag és drága könyvek sok-sok fotóval. Miként az újabb és újabb filmek sem forognak, hiszen most mások nevére nyílik szinte 100%-os biztossággal a könnyen kinyerhető közpénzt jelentő pályázati labirintus csodakapuja. Pedig Péter, korszakának emblematikus figurája volt. Csak ugye a hosszas kint lét, meg az a tény, hogy a hőskorszakban egyik zenekarával sem jutott nagylemez-készítési lehetőséghez, megtette a maga radírhatását.
Sokan nem is tudnak róla. De hát honnan is tudnának? A többségükben még csak nem is éltek a beatkorszakban, miként a rock előretörésének legfontosabb első öt-hat esztendejében sem. Ha esetleg egyikük-másikuk mégis a világra jött már a hőskorszak végére, csak lepke-tologató kisgyerekek voltak, százötven-kétszáz kilométernyire az események fő helyszíneitől. Túlnyomó többségüknek első kézből való információjuk sem lehet, így másodlagos érzelmi kötődésük sem alakulhatott ki fiatalkorukban. A pártállami sajtó erősen hiányos és torzító híradásait visszakérődzve, valamint a blődségektől hemzsegő ügynökjelentésekből most utólag alternatív múltat fabrikálva, mintegy mellékesen – akarva-akaratlanul – azt is a világra kürtölik, hogy sem valamelyik idősebb testvérük, sem az édesapjuk, sem a nagybátyjuk nem járt még csak a közelében sem azoknak a helyeknek, ahol a dolgok zajlottak. Pedig azoknak a – részben betechnikázott – művelődési házaknak, kluboknak, házibuliknak, illetve a próbahelyként és pásztorórák helyszíneként egyaránt működő légópincéknek rendszeres látogatói néhányan még köztünk vannak, akár még kérdezni is lehetne tőlük. Leszállva a magas lóról, levett kalappal, alázatos hangnemben. Mert a kulcshelyszíneken a dolgok nem csak, hogy direktben zajlottak, de akkor és ott hosszútávra is eldőlt egy-egy produkció iránya, illetve az érintett művészek sorsa.
Éppen ezért, az elmúlt tíz-tizenöt év rocktörténeti munkáinak döntő többségégét elsősorban nem azért kell zárójelbe tenni és a maguk helyén kezelni, mert szakmaiatlanok, mert egyoldalúak, mert lektort nem láttak, forráskritikáról nem hallottak, mert hemzsegnek a hibáktól, tárgyi tévedésektől, egyoldalú közlésektől és megkérdőjelezhető kijelentésektől. Ennyi végül is még beleférne. A fő baj az, ami a rocktörténeti tabula rasa szükségszerűségét is magában hordozza, hogy egyetlen, a kádári diktatúra időszakában játszódó történetet sem lehet torzulásmentesen kiragadni a maga korszakából. Aminek szerves, sőt egyik legfontosabb része volt a belügy által mozgatott besúgó, ügynök és suttogó propaganda hálózat. Márpedig a rocktörténeti munkák többsége egyáltalán nem vesz tudomást arról, hogy mondjuk Som Lajos vagy Radics Béla és a zenekaraik körül milyen operatív tevékenységek zajlottak. Sokszor egymással párhuzamosan, miközben akár a bevetett ügynökök és besúgók egymás ellenében is működtek. A maradék kevés dolgozat pedig idealista hősöket és fekete-fehér alakokat lát és láttat ott, ahol a többség ugyanúgy saját pecsenyéjét próbálta sütögetni az adott struktúra keretein belül, miként ők maguk is. Márpedig a történetírás, mint tudomány, nem bír el ilyen primitív szélsőségeket. Mert a valóságban nem gyerekmesék idealizált alakjai csaptak össze a magyar rockzene létjogosultságának ürügyén. Messze nem papírmasé alakok képregény figurái harcolták a jó és rossz végső harcát, megkérdőjelezhetetlen erkölcsi magasságokból meghozva a mindig mindenkorban érvényes helyes döntéseiket, hanem hús-vér emberek, akik alapvetően csak jobban, majd még jobban akartak élni. Többségüket csak és kizárólag ez, a haspártiság, illetve az erdősi „három p” vezérelte abban is, hogy gitárt vegyen a kezébe és abban is, hogy aláírja a beszervezési papírjait.
Az álomvilág idealizálta antikomcsi, illetve antifasiszta szereplők helyett a többség a politikai helyzet realitását, így a hálózati lehetőségeket és alvilági kapcsolatait is arra használta, hogy valamit önmagának összeharácsoljon a világ javaiból, amivel a másik nemnél is gyors és könnyű sikereket remélhet. Voltak persze kivételek, de nem sokan. A valódi frontvonalak átláthatatlansága és a helyzet pillanatról-pillanatra való változása sok akkori zenészt, a dolgok átélőjét, illetve az operatív tevékenységek elszenvedőjét a „Kémek a Sasfészekben” című filmre emlékeztette. Persze nem abban az értelemben, hogy feltétlen azonnal életre-halálra ment volna a küzdelem. Bár végső soron arra is, hiszen akit a szórakoztatóipar első három vonalából kiszorítottak, az egzisztenciálisan akár annyira is megrogyhatott, ami korai halálához is vezethetett. És persze nem is abban az értelemben volt hasonló a szituáció, hogy lépten-nyomon ment volna a piff-puff. Hanem, a visszaemlékezők szerint, leginkább az hasonlított az amerikai filmre, hogy nem volt elég a két-, háromszoros csavart jelentő, szinte átláthatatlan szintre jutott beépülések kiszúrása és kezelése, a naponként, sőt néha óránként változó felállást észlelni, de reagálni is muszáj volt, ha Magyarországon akartak maradni, ha a pályájukon akartak tevékenykedni.
Mindezt azért fontos tisztázni, mert a kommunista diktatúrában alapvetően négyféle beszervezési formula ismétlődött. Az egymással alig találkozó motivációs kör és az erősen eltérő lelkiség miatt viszont nagyon nem lehet egy kalap alá venni a III-as ügyosztály összes egykori titkos megbízottját. Miként a szép új világba átmentett besúgókat sem.
A hazafias beszervezés tiszta ügy volt. Mivel a delikvens hitt a kommunista eszmékben, így abba a tévképzetbe ringatta magát, hogy a szoci világ a lehető világok legjobbika, mi több, ő maga a hős, mely a gonosz ellen harcol egy szent ügyért, a végső harcban. Tehát az ilyen idealista örömmel lépett be és teljesített szinte bármit, amit csak értek tőle. Sőt, a túlbuzgóság sem volt ritka jelenség. Az ezzel rokon, szintén idealista vonal, az antikomcsi volt. Aki vagy kintről támogatott kettős ügynökként próbált információkat gyűjteni, majd kiszivárogtatni, vagy pedig saját szent meggyőződésből próbálta a hálózat munkáját összezavarni, mai szóhasználttal: megtrollkodni.
Azok voltak a legveszedelmesebbek, akiket az ilyesmire kiképzett belügyi tisztek kényszerrel, fenyegetéssel vagy zsarolással fogtak meg, majd hajtottak igába. Eme harmadik csoport híres volt a kiszámíthatatlanságáról, illetve az általuk közölt információk szélsőségességét is legendák övezték. Pedig nem lehetett és ép ésszel ma sem lehet figyelmen kívül hagyni ezt, a harmadik típusú ügynöki kört. Ugyanis jellemzően éppen azért őket fogták meg, tartották nyomás alatt, súlyos jelentési kötelezettséggel, majd mentették át a módszerváltás utáni időkre is, mert a médiában és a szórakoztatóiparban forogtak. Lui lakonikus tömörséggel csak annyi tanácsot adott az ilyen fazonokkal kapcsolatban, hogy kerüld el őket…
Márpedig, ha valaki tudta, miről és konkrétan kikről beszél, az Som Lajos volt. Súlyos történetek terjedtek az öltözői világban, melyeket Lui nem csak, hogy megcáfolni vagy megerősíteni tudott, de komoly részletekkel és egyéb háttér információkkal is rendelkezett az adott témában. Amiket néha meg is osztott az utána jövő nemzedék tagjaival. Feltéve, ha az adott beszélgetőtársában többet is látott, mint egy, a Piramis életművet felszínesen ismerő autogram-gyűjtőt, vagy a hátán felkapaszkodni kívánó szerencsevadászt.
Maguk a történetek persze roppant egyszerűek, csak a nevek cserélődnek: Részegen okozott balesetet a népszerű lemezlovas vagy rock ikon, börtön vagy hármas ügyosztály… Felkapaszkodni kívánt a proli háttérből érkező énekes vagy művelődésszervező, amiért bármit bevállalt… A nők bálványaként imádott konferanszié vagy popsztár a valóságban homo- vagy biszexulálisként élt, majd egy ferde éjszakán, egy betechnikázott bárban zsarolható helyzetbe hozta magát… A zenekarvezető gitárosról vagy az őt fuvarozó sofőrről kiderült, hogy az előadások másnapján már orvgazdasággal gazdagította a bevételi oldalt, ráadásul napközben néha-néha be is fenyített egy-két ügyfelet. Aztán egyszer úgy akadt, hogy emberére akadt… Fegyház, vagy jelentés az esti előadásokról… És így tovább.
A negyedik típus, mely a beszervezettek legnagyobb százalékát tette ki, sima karrierista volt. Ezek az emberek, kiknek összességét nehéz volna egy homogén halmaznak látni, a hálózatot csak a saját előre menetelük érdekében próbálták használni. Mivel azonban tényleg nem láttak a saját hasuknál tovább, tömegesen darálta be őket a rendszer. Akár feláldozható kategóriás egyszeri produkcióként, akár kifejezetten provokatív kamikaze-akciók végrehajtóiként, mely esetekben egyből megvolt a balhéért felelőssé tehető aktuális bűnbak is…
Ami viszont még ennél is fontosabb, bár mára már egyre inkább elhalványuló tény, hogy a beat- és rock-korszakban a diktatúra titkosszolgálatai már egyáltalán nem szerveztek be párttagokat. És itt megint álljunk meg! Ízlelgessük egy darabig ezt a dolgot! Nem szerveztek be párttagokat! Kádárék ugyanis tanultak az ’56-os eseményekből és nem nagyon nem akartak még egy népfelkelést. Így annak fő okait, az éhezést és a pártállammal nyíltan és szorosan összefonódó terror- és ügynökhálózatot is felszámolták. Ha kellett, tűzzel-vassal. Vélhetően a Bástya elvtárs karakterét ihlető egykori miniszter öngyilkossága mögött is ez a háttérbe szorítottság lehetett az egyik fő ok.
Tehát a legfelsőbb pártvezetés verdiktje alapján MSZMP párttagot tilos volt besúgónak beszervezni. Aminek egyik hozadéka az lett, hogy a korábban az Államvédelmi Hatóságban tevékenykedő személyeket szétszórták a szórakoztatóiparban. A művészek körében köztudott dolog volt, hogy legelsősorban az ORI állományában hemzsegtek a címeres gazemberek. A másik pedig, hogy az MSZMP határozat következtében pont azokból lettek a legnagyobb vamzerek, akik az átkosban a leginkább hősködtek a kívülállásukkal. Mert egy átlagember a gyakorlatban még pofázni sem pofázhatott. Még ha csak egy icike-picike vesztenivalója is volt, jobban tette, ha hallgat. Mivel pedig a kultúrában garázdálkodó titkos megbízottak egy része 1990 után is állományban maradt, paradox módon idővel épp azok lettek a leggyanúsabbak, akik a leghangosabban hirdették úton-útfélen, ha kellett-ha nem, hogy sosem voltak párttagok…
Mindenesetre a hálózat rárontott a beatzenekarokra, és aki nem volt kellően éber és dörzsölt, azt az elvtársak és a csicskásaik hamar bedarálták. Majd szinte az összes, a hatvanas években fontos zenekart felőrölték. Érdemes ezen a pontos megismételni, hogy 1972-ben gyakori vélemény volt az értelmes emberek köreiben, hogy valójában nem a Taurus volt a fő célpont, hanem a beat úgynevezett „szentháromságának” kiiktatása. Miként „Az ördögűző” című filmben sem a kislány, hanem elsősorban a környezete volt nyomás alá helyezve, illetve a démoni események hírére érkező egyházi személyek…
Nem egy későbbi alkoholizmus, szex- és drogfüggőség, öngyilkosság, illetve annak kísérlete írható a rossz lelkiismeretek számlájára. Miként az aktív bomlasztó ügynökök gyakran még akkor is tovább dolgoztak egy-egy delikvensen, ha már sikerült a karrierjét kettétörniük és egzisztenciálisan tönkretenniük. Som Lajos azon kevesek közé tartozott, aki nem csak, hogy felismerte a veszélyt, de fel is vette a kesztyűt és eredményesen ütött vissza. Nem véletlen, hogy később éppen ő vetette papírra a Radics Béla tragédiája ihlette dal kellően nyers szövegét…
Lajos bátyám (Som) ezzel kapcsolatban azt mesélte, hogy a Senator együttes kommunisták általi elszabotálása nagyon is emlékeztette őt a Tűzkerék és Taurus sztorira. Ez a keserű élmény és düh ihlette „A Béla volt a király” szöveg megírására. A sztorit később Apu (Miklóska Lajos), az emlékdal zeneszerzője is megerősítette. A két Lajos anno egy kocsmában találkozott, az MTK pálya környékén, ott diktálta le Som Miklóskának, amit aztán a Kuro-Shio együttes játszott fel, egy olyan zenei alapra, melyben direkt rock kliséket idéztek fel. Aki érti, érti – aki meg nem, annak felesleges elmagyarázni alapon. Beszédes tény, hogy a manapság már szinte hetente zajló és egyre kevésbé komolyan vehető Radics-emlékesteken sosem hallható „A Béla volt a király”. Részint, mert sokaknak fáj az igazság. Részint, mert a Radics néven nyerészkedőknek halvány segédfogalmuk sincs a történések valódi hátteréről. Mert közük nincs hozzá. Sem Bélához nincs kötődésük, sem a valós történések többi résztvevőjéhez.
Márpedig, ha van emlékdal, melyet ronggyá kéne játszani a rádiókban és a színpadokon, az pont a Miklóska-Som szerzemény. Ha bárki is tudta, tudja, milyen volt a vörös hálózat sötét árnyékában élni és alkotni, akkor Som és Miklóska biztosan közéjük tartoznak. Márpedig, ha valaki képben volt és van, hogy az erősen összekuszált viszonyrendszerekben ki volt a valódi barát és ki az ellenség, ők ketten megint csak biztosan ilyenek. Miként a Sakk-Matt, a Tűzkerék és a Taurus egykori tagjaiként mindenkinél jobban tudták, tudják Béla tragédiájának a valódi okait. Hiszen a korszak főszereplőiként mindketten szem és fültanúk voltak. Hiszen mindketten elszenvedői voltak a magyar rhythm & blues-, valamint a hazai rockzenekarok elleni aktív operatív tevékenységeknek. Csak ugye, ami valójában történt, az sokaknak kínos, így cseppet sem csoda, hogy az idő előrehaladtával egyre kevésbé is ismert…
Szintén kevésé ismert fejlemény, hogy nagyjából a Piramis második nekirugaszkodásával egy időben a Taurus maradéka is nyugatra távozott, némi sebnyalogató és bukszafeltöltő haknizás céljával. A csapat pedig Taurus Orange néven teljesítette az első vendéglátós szerződéseket, ráadásul ötösben. Ami egyből felveti annak lehetőségét is, hogy a hamis barátok is Som Lajos egykori szervezőmunkájának nyomán indultak kalandozásra.
Szálazzuk ezt szét egy kicsit! Először is, ha ebből a vetületből nézzük a történetet, akkor dacára a májusi búcsúkoncertnek, a Taurus mégsem oszlott fel 1973-ban. Csak Radics Bélát hagyták itthon. Aki továbbra sem kívánt tartósan külföldön zenélni. Aki talán időközben kicsit kínossá is vált a többieknek, vagy legalábbis a zenekari tagok egy részének…
Másrészt, Brunnerék ötösben indultak nyugatra vendéglátózni. Többször is kérdeztem Fecót, hogy miért vettek be két tagot Béla után, de csak annyit felelt szűkszavúan, hogy „A Brunner intézte.” Mindig csak ennyi volt a válasza. Valószínűleg nem nagyon érdekelte a dolog. Sőt, talán jó mélyen el is ásta magában azt a korszakot, mint az általa nagy vereségként elkönyvelt időszak utáni kényszerű visszavonulás, fájdalmas napjait…
A képből kikerült Hanka Péter, a Piramistól már független, külföldi vendégszereplései után, előbb a Band of Memory tagja lett. Majd rövid ideig játszott a Tolcsvay Trióban és jóval később még a Liversingben is. Utóbbi kettő között pedig készített egy szólólemezt, melyet szintén nem ismernek a főokosok. De hát honnét is ismernék? És, ha esetleg most majd jó gyorsan mégis… Mitől is mondana az számukra bármit is, ha nem voltak a hőskor részesei… Ha érzelmileg sincs mire csatlakozniuk az aranykor dalait, az aranykor módján felidéző dalcsokor hallgatása közben.
Így, bár a Hanka Péter albumról – melyre majd még vissza fogunk térni – szintén nem szólnak a krónikák, attól még a korszak egy fontos hangzó dokumentuma marad. Részben olyan dalokkal, melyeket már Juventusban, az Árnyék és Fény együttesben, valamint a Metróban is játszottak az ős-Piramis tagjai. Fennmaradt és nyilvánosságra került felvételek híján, esetleg azok esetleges jövőbeli mégiscsak közkinccsé tételéig pedig olyasmikkel idézhetjük meg a magyar rock hőskorának bizonyos szeleteit, melyek a leginkább prezentálják azok szellemiségét és hangulatát.
Folytatjuk!
