2017. július 16.
INTERJÚ
„Nem volt egyszerű feldolgozni a lap megszűnését”
-Levélváltás Hímer Bertalannal
A legtöbben Payaként ismerik, és a csaknem két évtizedet megélt Rockinform magazin főszerkesztőjeként emlékeznek rá. A lapot ő maga is élete fő művének tartja, a történet azonban sajnos nem happy end-del ért véget. Ami interjúalanyommal előtte, közben és utána történt – egy tartalmas beszélgetés a hazai rockzenei újságírás egyik (nem a korára, sokkal inkább a tapasztalataira utalok vele, úgyhogy remélem, nem sértődik meg érte) nagy öregjével.
Rattle Inc.: Hány éves korodban és hogyan kerültél közel a rockzenéhez? Mely előadók voltak az első kedvenceid?
Paya: A ’70-es évek közepén, tizenévesként, az általános suliban kezdtem el ízlelgetni a különböző műfajokat, és bármilyen hihetetlen, a rockzenénél kötöttem ki. A klasszikus, vagy hard rock stílustól, az olyan zenekaroktól elindulva, mint a Deep Purple, a Sweet, a Ten Years After, a Uriah Heep, a Piramis vagy az Új Skorpió, jutottam el a progresszívebb zenékig, a King Crimson-ig, az East-ig, illetve a ’80-as évek közepére a dzsesszig. A mintavételezést más stílusok kapcsán is igyekeztem megtenni: később, a ’90-es évektől, a rockinformos szakértő kollégák javaslatára egy-egy durvább metal produkcióba is belehallgattam. Egyébként kalandoztam másfelé is: a klasszikus zene – az alapművek szintjén – mindig is érdekelt, Vásáry Tamás zongoraművész-karmesternek és Zenén túl… című sorozatának köszönhetően a komolyzene sem kerülte el a figyelmemet. Nekem ő nagy zenei példaképem.
R. I.: Tizenévesen mennyire voltál „rocker”, akár külsőségek, akár viselkedés, életmód tekintetében?
P.: A fent említett kedvencekből adódóan mindenképpen a rocker kategóriába tartoztam, bár 38 éves koromig nem ittam, amivel egy kicsit kilógtam a sorból. Középiskolás koromtól a barátaimmal rendszeresen jártunk koncertekre, fesztiválokra. Ebből a szempontból a ’80-as évek eleje aranykor volt Magyarországon, ráadásul az Edda is akkoriban tört ki vidéki zenekarként Miskolcról, így a városnak is komoly presztízse lett. A hosszú haj persze kötelező volt, he-he!
R. I.: A társaságod és te mennyire kötődtetek a fővároshoz, ahol az események jelentős része zajlott, illetve mennyire vettetek részt Miskolc rockéletében (lemezboltok, klubok, koncertek látogatása, esetleg utóbbiak szervezése, fanzine-jellegű kiadványok megjelentetése stb.)?
P.: Miskolc a ’80-as évek elején a hazai rock egyik fellegvára volt, így jó helyen éltem. Nagyobb koncertekre, fesztiválokra természetesen akkoriban is elutaztunk, Pestre és vidékre is. Ma már hihetetlennek tűnhet, hogy anno egy-egy turné keretében a vidéki városokba is levitték például Alvin Lee-t, a Saxont, John Mayallt, Rory Gallaghert vagy az Obituary-t. Utóbbiról már írtam is egy helyi lapban!
Kölyökkoromban a helyi hanglemezbolt, hangszerbolt nagy zarándokhely volt, hetente többször is bementem, néztem az újdonságokat, válogattam, és persze vásároltam is. Időnként a pesti üzleteket is felkerestük, hiszen ott csak nagyobb volt a kínálat.
Anno Miskolcon működött a Hard Life fanzine, az ott dolgozókkal csak később ismerkedtem meg, többen a Rockinformhoz is eljöttek újságírónak. Koncertszervezéssel csak pár éve foglalkozom; szerencsés helyzetben vagyok, mert az általam szervezett buliknak komoly sajtómegjelenést tudok biztosítani, aminek látható eredményei vannak; az idei szervezéseim például már elővételben mind telt házasak voltak. 2013-ban egy helyi tehetségkutatót is tető alá hoztam, illetve ugyanabban az évben az 1973-as Diósgyőri Popfesztivál 40 éves jubileuma alkalmából egy háromnapos emlékfesztivált is szerveztem.
R. I.: Hogyan tettél szert a Paya becenévre?
P.: Középsuli elején, amikor elsőben összejött vagy 30 srác, nem tudtuk a neveket egyből megjegyezni. A matyóföldről érkezettek a „Paja” nevet használták általános megszólításként, ami a Pál egy becézett formája, de ha nem tudják valakinek a nevét, akkor is ezt használják. Nekem ez újdonság volt, megtetszett, én is mondtam mindenkinek, így ragadt rajtam a név, amiben később, leírva, a j-t y-ra cseréltem. Egy időben a lányomat is sokan kis Payának hívták.
R. I.: Mekkora bátorság kellett ahhoz, hogy három év külsős újságírás és egy ilyen irányú iskola elvégzését követően 1992-ben saját, méghozzá országos terjesztésű lap készítésére add a fejed?
P.: 28 évesen vágtam bele, mert nem elégített ki, hogy külsősként dolgozom napi- és hetilapoknak. Nem mondhatnám, hogy biztosra mentünk volna, akkoriban ugyanis még ismeretlen terület volt számunkra a lapkiadás. Gyakorlatilag pénz nélkül indultunk: Henzler Istvánnal, az AB/CD azóta már elhunyt gitárosával és Totyik Róbert fotós kollégával vágunk bele a dologba. Volt egy úriember, a szerencsi Ramses (a későbbi Hooligans-tagok zenekara) menedzsere, aki lendületet adott a szervezkedésünknek: azt mondta, hogy céget alapít, ami meg is történt, és hogy hozza az alaptőkét is…
Akkoriban léteztek úgynevezett újrakezdési hitelek, ő arra épített, hogy azt megkapja. No, ez nem történt meg, vagy sokat csúszott a dolog, már nem emlékszem pontosan, a lap viszont elindult, hiszen biztosnak tűnt az ígéret. Gyakorlatilag a második szám után már egy másik vállalkozással kellett lepaktálnunk, amelyen keresztül addig a nyomdai munkák mentek. Velük egy évig sem dolgoztunk együtt, mert kb. minden munkát én végeztem – volt olyan időszak, amikor teljesen egyedül –, ők csak a céges hátteret biztosították és a nyomdát intézték. Végül ’93 őszétől vettem saját kézbe a lapkiadást. Vállalkozó lettem, addigra már összeállt egy hirdetői bázisunk, és az oldalszámot is folyamatosan emelgettük. Szóval addigra kialakult egy rentábilisnak tűnő állapot, de az újság első időszaka nem volt bonyodalmaktól mentes.
R. I.: Mindig azt mondjuk, hogy Magyarországon a ’80-as években volt igazán izgalmas tevékenység a rock/metál témájú újságkészítés. 1992-ben, tehát már a rendszerváltást követően milyen kihívások vártak rátok? Milyen volt az a politikai-gazdasági helyzet, amelyben talpon kellett maradnotok?
P.: Ekkoriban már könnyebb volt vállalkozást, újságot alapítani, kiadni. A fizetési morállal viszont sokan hadilábon álltak, rengeteg csúszás volt, mindig szaladnunk kellett a pénzek után. Külön elfoglaltságot jelentett, hogy hívogattuk telefonon a tartozókat, a neccesebb klienseket pedig személyesen is megkerestük. Sajnos ebből adódóan krízishelyzetek is kialakultak, amelyeket át kellett hidalni. Amikor nagyobb volt a baj, kétségbeesetten kerestem a tovább vezető utat; ’93-ban például Laux Józsival is tárgyaltam a lap kiadásáról. Mint azt sokan tudják, ő az Omega és az LGT dobosa volt anno, a rendszerváltást követően költözött haza Amerikából, és könyvkiadással foglalkozott.
A ’90-es évek eleje jó időszak volt, gyakorlatilag már mindent lehetett csinálni, nem volt ellenőrzés, cenzúra stb. Mi a 2000-es évek környékére nőttük ki magunkat igazán, az volt a legnyereségesebb időszakunk.
R. I.: Az egyre bővülő munkatársi gárda ellenére gyakorlatilag a Rockinform mindenese voltál: lapalapító-tulajdonos, kiadó, főszerkesztő, újságíró, hirdetésszervező stb. Melyiket szeretted ezek közül a leginkább csinálni?
P.: Sok dolgot a kényszer hozott. A lapot menedzselni kellett, amit kénytelen voltam én felvállalni. Az ideális állapot számomra az lett volna, ha csak a lap tartalmi részének az összeállításával, a szerkesztéssel és a cikkek írásával kellett volna foglalkoznom. Egyébként az újság indulásakor még elég sokat írtam, aztán idővel – a sok egyéb elfoglaltság miatt – erre egyre kevesebb időm jutott. Ezt sajnáltam, de addigra már egy olyan stábot sikerült felépíteni, amely gyakorlatilag a stílusok teljes palettáját lefedte, minden műfajnak volt szakértője a lapnál. A kedvenceimről azért ebben az időszakban is írtam, illetve az összes megjelenő cikket javítottam, szerkesztettem – ezt soha nem engedtem ki a kezemből. Mivel napközben inkább a lapkiadás üzleti részével és a tartalom összeállításával foglalkoztam, a kollégák cikkeit csak éjszaka tudtam „faragni”. A napi irodai munkában idővel lelkiismeretes, megbízható társaim is akadtak, akik aztán hosszú évekig dolgoztak mellettem; ilyen volt Perényi Dénes és Vadászi László is.
R. I.: A lap tartalmának összeállításánál mennyire a saját ízléseteket követtétek? Vagy mindenekelőtt az olvasóközönség elvárásainak akartatok megfelelni?
P.: Volt egy elképzelés, egy koncepció, amelyet idővel finomítgattunk, de a fő céloktól nem tértünk el. Fontosnak tartottam, hogy stílusok tekintetében sokszínűek legyünk, a rock/metal alapok mellett szerepelt blues, alternatív és fúziós zene, valamint jazz is a lapban. A klasszikusnak számító előadók, zenekarok bemutatását is fontosnak tartottuk, rocktörténeti rovataink is voltak, emellett pedig a fiatalokkal is igyekeztünk foglalkozni. Volt néhány kolléga, például Bánfalvi Ákos és később Márta Alex – ByAlex –, akik ezt a vonalat vitték az újságnál. Figyeltük a trendeket, de nem nagyon igazodtunk hozzájuk, persze az aktuálisan futó, népszerű csapatokról írtunk a lapban, de az arányokra mindig figyeltünk.
R. I.: A Rockinform fennállásának 18 éve alatt több kiadó is gondozta a lapot, az egyikről másikra történő váltás mindig menekülés volt valamiféle gazdasági fenyegetettség elől. A teljes függetlenséget 2006-ban adtátok fel, amikortól csaknem két éven át a legfőbb rivális HammerWorld magazint is megjelentető S.Ú.L.Y. Kft. lett a tulajdonosotok. Tematikában, tartalomban kellett igazodnia a két lapnak egymáshoz? Korlátozott benneteket bármiben is ez a fajta „szomszédság”?
P.: Addig is nyugalomban megvoltunk egymás mellett, bár tény, hogy egy bizonyos szinten konkuráltunk is egymással, hiszen egy piacról éltünk. Cselőtei Lacival viszont a Rockinform indulásától kezdve mind a mai napig baráti viszonyban vagyunk! A fúzió kompromisszumokkal is járt, volt némi felügyelet, de a miskolci iroda továbbra is működött, havi egy-két alkalommal volt Pesten egyeztetés, elszámolás, megbeszélés. El kellett fogadnunk bizonyos náluk bevált rendszereket, módszereket, de azért 80 százalékban függetlenek voltunk. Voltak vitáink is, leginkább Lénárd Lacival, egy-két ponton máshogy láttunk dolgokat, de emiatt később nem maradt bennünk harag.
R. I.: 2008-ban a kiadó megszüntette volna a Rockinformot, amit végül a debreceni székhelyű RNR Média vásárolt meg tőle. (Ez utóbbi tulajdonosa az az Erdélyi Zsolt volt, akit a metálrajongók az egykori Metal Mirror fanzine főszerkesztőjeként ismerhettek.) A lap szerkesztősége maradhatott Miskolcon, csupán a tördelési és a nyomdai munkák zajlottak a Hajdú-bihari megyeszékhelyen. Ígéretet kaptatok arra, hogy a stáb változatlan szellemiséggel és színvonalon folytathatja a munkát. Mi vezetett végül, 2010-ben a velük való szakításhoz?
P.: Gyakorlatilag ez is a Hammer-es időszakhoz hasonló kiadási konstrukció volt. Cselő korrekt volt, nem akart gátat szabni az újság további megjelentetésének. Én hoztam a debreceni vevőt, ő pedig eladta a tulajdonosi jogokat, amelyeket két évvel korábban tőlem vásárolt. A Hammer-es leállás és az adásvételi tranzakciót követő újraindulás között azért volt egy féléves szünet. A debreceni együttműködés komoly tervekkel indult, jó hátteret kaptunk tőlük, volt pénz, paripa, fegyver, jöttek a CD-mellékletek, a Rockinform Special DVD-mellékletekkel, évi 4 alkalommal, a legnagyobb nevekkel: Tankcsapda, P. Mobil, Ákos, Omega. Ez, mondjuk, plusz munkával is járt, hiszen így már évi 14 számot kellett megjelentetnünk az addigi tízzel szemben. Az elején be lett ígérve, hogy a hirdetésszervezésben is kapunk tőlük támogatást, ami sajnos nem valósult meg, továbbra is én hoztam a hirdetőket, illetve a fizetős CD-mellékletekhez a zenekarok nagy részét is. Ennek ellenére, az én ezzel kapcsolatos jutalékomat kezdték lecsökkenteni, először a felére, majd alig 1 hónapon belül nullára! Ekkor alakultak ki komolyabb ellentétek, úgy, hogy közben, mint mondtam, 40 százalékkal több produktumot adtunk ki. Másfél év után az emberi hozzáállással már komoly problémák voltak, megpróbáltak bennünket beterelni egy strukturális átalakításba, amivel ugyanott lettem volna, mint amikor eladtam az újság tulajdonjogait, mert már egyedül nem tudtam működtetni. Ebbe nem mentem bele, így kirúgtak bennünket…
Az utolsó időszak nem volt egyszerű, komoly feszültségek voltak, ennek ellenére, a végén, a miskolci részleggel minden lehetetlen – menet közben kitalált – időpontot és munkát teljesítettünk, miközben már tudtuk, hogy ki vagyunk rúgva. Megtehettük volna, hogy felállunk, és azt mondjuk: oké, akkor a szerződésekben vállalt kötelezettségeket, produktumokat rakjátok össze ti, mi most leléptünk, hiszen már ki vagyunk rúgva. Egyébként még hónapokkal a szétválás után is azok a kiadványok jelentek meg náluk, amelyeket előtte én hajtottam fel. Nem éppen baráti viszonyban történt az elválás, ennek ellenére nemrég hosszabban beszélgettem Erdélyivel, ő máshogy emlékszik a dolgokra.
R. I.: 2010-ben egy olyan furcsa helyzet állt elő, hogy míg a debreceni vállalkozás továbbra is megjelentette a Rockinformot, a lap régi gárdája Rock!nfo néven adott ki – egy, a kiadvány korábbi szellemiségéhez hű – újságot. Mennyire zavarta meg ez szerinted az olvasókat? Mennyire sikerült „átszoktatnotok” őket az új névre?
P.: A szakítás időszakában a debreceniek egyenként megkeresték a Rockinform újságíróit, és próbálták rávenni őket, hogy maradjanak velük. Ez szerencsére nem sikerült, a csaknem 30 emberből összesen egy döntött úgy, hogy velük dolgozik, a többiek mind velünk képzelték el a folytatást. Ezt követően ugyan Rockinform néven, de egy teljesen új, ismeretlen szerzői gárda írta az újságot, mi pedig kényszerből Rock!nfo Classic néven jelentünk meg, mivel az eredeti nevet már nem én birtokoltam. Ez teljes káoszt okozott: egy olyan piacon, amelyen a kialakult lemezpiaci tendenciák miatt egy lap is nehezen tudott már életben maradni, két, hasonló koncepciójú újság osztotta meg az olvasók táborát. Találtam ugyan befektetőt – aki Erdélyitől is meg akarta vásárolni a jogokat, de nem jött össze az üzlet –, de ez a helyzet mindkét oldalon komoly pénzügyi lejtőre állította a kiadókat. Mi fél évig működtünk, aztán a befektető közölte, hogy nem tudja tovább finanszírozni a tevékenységünket. A debreceniek pár hónappal tovább bírták, aztán eladták a produkciót Bölcskey Mike-nak.
R. I.: Mi történt ezt követően a lappal és a csapattal?
P.: Mi 2011 január végén álltunk le a Rock!nfo-val, onnantól már nem láttam további lehetőségeket. Bölcskey próbálta életben tartani az általa megvásárolt Rockinformot, engem a 20 éves jubileum kapcsán meg is interjúvoltak az újságban, de egy idő után ők is megszűntek, kivéreztek. A srácokkal tartjuk a kapcsolatot, hiszen jó, összetartó gárda volt ez. Időnként összejárunk, találkozgatunk, jó páran keressük még egymás társaságát.
R. I.: Ahogy korábban nyilatkoztad, a Rockinformot életed fő művének tartod: a kiadvány 18 éven át jelent meg, több mint 170 lapszámot adtatok ki, amelyek átlag 8 ezer példányban találtak gazdára. Ezek után hogyan élted meg, hogy szabadúszóként voltál kénytelen folytatni a pályafutásodat?
P.: Nem volt egyszerű feldolgozni a lap megszűnését. 18 évig csinálsz valamit, ami sikeres és elismert, aztán egyszer csak azzal szembesülsz, hogy változott a világ zenei és sajtópiaca, kivédhetetlen tendenciák gyűrűztek be, amit a legnagyobb igyekezettel sem lehetett kezelni. Erre még történtek kísérletek, kerestem az utat, a kompromisszumokat, a két kiadóval való fúzió is gyakorlatilag ezt a célt szolgálta, így még 3,5-4 évet ki tudtunk sajtolni a lapból.
Utána kerestem a lehetőségeket, és mivel ezen a területen voltak komoly tapasztalataim, ilyen munkát próbáltam találni – nem sikerült. Volt 3 és fél nagyon keserves évem, egzisztenciálisan is voltak áldozatok, idővel aztán jöttek a megkeresések. Külsősként dolgoztam az Est lapoknak és az Est.hu-nak; sok interjút készítettem, amelyek az összes vidéki és pesti Est lapban megjelentek, ami akkoriban több mint 200 ezer példányt jelentett! Ez lehet, hogy jól hangzik, de megélni nem lehetett belőle, plusz a vidéki Est-ek is megszűntek végül. 2014 őszén kerestek meg egy miskolci rádiótól, hogy legyek egy kulturális programajánló műsor szerkesztője, műsorvezetője, illetve a Music Média Magazintól is ekkor kértek fel, hogy készítsek interjúkat.
R. I.: Mit csináltál, mit csinálsz azóta zenei téren?
P.: Az előbb említett két médium a fő csapásirány, 2016 őszén pedig egy helyi laptól, a Lokál Extrától is megkerestek, hogy írjak nekik is; itt heti rendszerességgel, főleg zenei témájú anyagaim jelennek meg. Ezen kívül egy művelődési háznak is dolgozom koncertszervezőként, utoljára a Zártosztály és a Bakancsos Edda tagjai miskolci buliját szerveztem, ami csak nálunk és Pesten látható. Alkalmi munkák is akadnak, időnként tehetségkutatókon zsűrizek, a HammerWorld-nek hirdetést szervezek, a Werk Akadémia zenei menedzsment szakán pedig vendégelőadóként szoktam egy 3 órás előadást tartani sajtózásról, zenekari produkciók menedzseléséről, koncertszervezésről. Van, hogy fesztiválokon, rendezvényeken szpíkerként dolgozom, sokfelé elvitt a kényszer… De mostanra szerencsére nagyrészt engem érdeklő területeken dolgozom.
R. I.: Hol lehet olvasni mostanában a cikkeidet, interjúidat?
P.: Leginkább a Music Média Magazin nyomtatott és webes felületein, ahol hozzávetőleg heti rendszerességgel jelennek meg írásaim. Ez egy nagyon jó szakmai csatorna, gyakorlatilag semmiben nem korlátoznak, arról írok, azzal interjúzom, amiről és akivel akarok. Ez fontos, hiszen így komolyabb, hosszabb szakmai cikkeket is meg tudok itt jelentetni. Gyakorlatilag a rádiós, az újságírói és a koncertszervezői munkáim is kapcsolódnak egymáshoz, és erősítik egymást. Elvétve a Hammer weboldalán is megjelent 1-2 cikkem.
R. I.: Kik azok a legnagyobb bálványaid, példaképeid, akikkel újságíróként személyesen is sikerült találkoznod?
P.: A hazai zenészek közül Tátrai Tibi volt rám a legnagyobb hatással. Középiskolásként bezsongtam a játékától, miatta kezdtem gitározni is. Büszkén mondhatom, hogy a ’80-as évek elejétől ismerem személyesen, és jó barátságban vagyunk, rengeteg interjút készítettem már vele, és persze bulizgattunk is párszor. A külföldiek közül számomra a legnagyobb „atyaúristen” Steve Vai, akivel két alkalommal is találkozhattam. Steven Tyler-rel (Aerosmith) is nagy élmény volt interjút készíteni, de említhetném Al Di Meolát is, aki fiatal koromban szintén nagy hatással volt rám. Hosszan sorolhatnám még a neveket…
R. I.: A 2014-es Budapest Music Expón – a szakmában elsőként – te kaptad „Az év zenei újságírója” díjat. Hogyan értékeled ezt a kitüntetést?
P.: Nagy megtiszteltetés volt, különösen, hogy egy nagyon rossz időszakomban gondoltak rám. Egy kicsit ez is segített abban, hogy kikapaszkodjak egy mély gödörből. Fontos ez az elismerés, mert itt tényleg a szakmában dolgozó emberek jelölnek és döntenek a díjról! Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy tavaly Rozsonits Tamás barátom-kollégám kapta meg a díjat, aki korábban a Rockinformnál dolgozott velem, és abban az évben a másik jelölt is egy egykori rockinformos volt…
R. I.: Te magad is aktívan zenélsz. Mikor kezdtél el gitározni, és milyen formációkban játszottál?
P.: A középsuli elején vettem először gitárt a kezembe. Voltak zenekaraim, amelyeknek a neve valószínűleg nem sokat mondana az olvasóknak. A katonaság előtt Andrásik Removal és Vertig Józsival zenéltem együtt, utóbbi tőlünk ment tovább Slamó zenekarába, majd a Tátrai Bandbe, aztán a Griffbe és az Excalibur-ba. Később, ’96 körül, amikor a Rockinform révén barterben sikerült hangszerekhez, effektekhez, erősítőkhöz jutnom, hobbiból újra zenélni kezdtem. ’97-től indult a Spacemakers nevű zenekarom, amivel nagyrészt általam írt, elég bonyolult zenét nyomtunk, a stílusok a metáltól a jazzig keveredtek benne. Többször játszottunk a Szigeten, a Hegyalja Fesztiválon és más helyeken is. Az újság mellett nem sok időm volt erre, így nehéz volt összetartani a csapatot arra az évi 4-5 koncertre. Utoljára a Hegyalján léptünk fel 2003-ban, akkor éppen Oláh Szabolcs volt az énekesünk, aki később a FreshFabrikban kötött ki, a dobosunk pedig a miskolci Eclipse-ből Takács Joci volt, aki később kiköltözött külföldre. Ekkor már nálunk is elfogyott a lendület, nem volt energiám új tagokat keresni.
R. I.: Készült bármelyik csapattal is valamilyen hanghordozótok?
P.: A Spacemakers két demót adott ki, ’97-ben a Lehetetlen küldetést, ’98-ban pedig az Isten hozott civilizációt. A harmadik demó 80 százalékban készült el, de az már nem jelent meg, ugyanis a stúdióval és tagokkal is akadt némi bonyodalom. Szerepeltünk válogatásokon is egy-egy számmal, aztán én még egy-két formációban vendégként közreműködtem; azok az anyagok magánkiadásban láttak napvilágot.
R. I.: Jól láttam a rólad készült fotókon, hogy balkezes vagy? Nehezítette ez a tény bármilyen tekintetben is a játékodat?
P.: Igen, balkezes vagyok; amikor elkezdtem gitározni, ez még elég nagy hátrányt jelentett. A gitártanárom is erőltette, hogy legyek jobbkezes, már csak azért is, mert akkoriban, a ’80-as évek legelején még nem lehetett balkezes hangszert beszerezni. A jobbkezest fordítottam meg… ’96-ban sikerült hozzájutnom az első balkezes hangszeremhez, egy japán Ibanez RG470-hez. Ez a gitár azóta is megvan, ’99-ben Steve Vai aláírta, így vélhetően nem is fogok megválni tőle.
R.I.: A nyilatkozataid alapján úgy látom, hogy továbbra is nagy koncertlátogató vagy. A közeljövőben kinek a fellépését várod a legjobban?
P.: Igyekszem képben lenni, így hetente több koncertre is elmegyek. A Zártosztály és a Bakancsos Edda tagjai koncertet várom, ami a napokban lesz. A szeptemberi Richie Kotzen is jól fog esni: kétszer láttam őt szólóban és egyszer a The Winery Dogs-szal, mindegyik nagy élmény volt. Novemberben a Queen jön Adam Lambert-tel, az is jónak ígérkezik. Ősszel hozom Miskolcra a Leander Kills-t és a Dinamitot, azokra is kíváncsi vagyok.
R. I.: Megneveznél néhány mai kedvencedet? Heavy metal zenekar is befér közéjük, vagy ez a műfaj távolabb áll tőled?
P.: Nem áll távol, de sosem voltam kifejezetten metal-rajongó. A bonyolultabb zenéket kedvelem, prog-rock kategóriában a Dream Theater-t, a klasszikusok közül Yngwie J. Malmsteen-t, stoner vonalon a Clutch-ot és a Spiritual Beggars-t… A frissebbek közül bejön a The Dead Daisies, a The Winery Dogs, a Nomad, a USEME. Sorolhatnám napokig, de leginkább a számomra már jól bevált előadóknál maradtam meg: Vai, Satriani, Whitesnake, King Crimson, Mr. Big, Extreme, East, de a Muse zenéjét is kedvelem.
R. I.: Paya, köszönöm az interjút!
P.: Örülök, hogy gondoltatok rám, köszi!
