LP – Purple / EMI / Warner 1976
Idén ötvenéves a Deep Purple harmadik koncertalbuma, amely 1976 őszén jelent meg, mely egyben a zenekar első archív lemeze is lett. Az 1975 áprilisában rögzített felvételekből összeállított élő anyag a Mark III felállás Stormbringer turnéjának zárását örökítette meg.
A lemez hanganyagát a Rolling Stones Mobile Unit nevű mozgó stúdiókocsival rögzítették. Méghozzá elvileg a Mark III Deep Purple európai búcsúturnéjának utolsó három állomásán, a borító szerint 1975. április 4-én Grazban, 5-én Saarbrückenben és 7-én Párizsban. Ez azonban biztosan nem igaz. Kezdve egyből azzal, hogy a grazi buli valójában április 3-án volt. Folytatva azzal, hogy a különféle kiadású Made In Europe LP-ken és CD-ken úgy tűnik, egy grazi dal sincs, miként a párizsi felvételeket is alaposan átszabták. Minden bizonnyal az történt, hogy az alapos válogatást követően a srácok bevonultak egy stúdióba és komoly utómunkán esett át a kábé 46 percnyi hanganyag. Részint rájátszások, sávcserék formájában, de még a közönségzajt is jól hallhatóan manipulálták. Majd a végén jött némi ködösítés, hogy a Made In Japan-hez hasonló című album szintén három koncert anyagából válogat és onnantól már a pénztárgépek muzsikáltak…
A történet úgy indult, hogy miután a Made In Japan gigasikere okán bebizonyosodott, hogy a normál koncertlemezeknek is van létjogosultsága, elkezdtek tervezni egy párizsi felvételt, kifejezetten élő album céljával. Mindez pedig egy maximálisan életképes projekt volt, mert a banda nemcsak, hogy túlélte a Mark II felállás megszűnését, de a Burn lemez és turné azt is bebizonyította, hogy a Mark III Deep Purple is rendületlenül hasít tovább, mintha mi sem történt volna.
Az már nem ennyire egyértelmű, hogy a koncertlemez tervezésekor ki mennyire volt tisztában azzal, hogy Blackmore hamarosan dobbantani fog. Mindenesetre a Stormbringer turné európai szakaszának utolsó három előadását rögzítették. A cél továbbra is egy párizsi koncertfelvétel volt, de mellette még tartaléknak hozzácsapták az előző két bulit is. Sőt, bizonyos források szerint a koncertek közti próbák és hangbeállások is bekerültek a felhasználható alapanyagok közé.
Ez utóbbi megmagyarázná, miért szerepel április 4-i dátum a korabeli borítóváltozatokon, miközben az egy nappal korábbi tényleges grazi koncertről semmi sem azonosítható be a Made In Europe lemezen. Ezt már a korabeli bootlegek alapján is feltételezték a komolyan vehető gyűjtők és rajongók, de a Live In Graz 1975 CD 2014-es hivatalos kiadása óta a kocarajongók számára is egyértelmű lehet a dolog. Feltéve, ha érdekelt valakit annyira, hogy vegye a fáradtságot és összehasonlítsa a trackeket.
Nagyjából ugyanez a helyzet a párizsi felvételekkel is, hiszen a 2003-ban kiadott Live In Paris 1975 – La Dernière Seance dupla CD, ami a teljes április 7-i koncertet tartalmazza, alig mutat hallható hasonlóságot. Kizárólag a You Fool No One mutat rokonságot, de az eltérő hossz, az eltérő bevezető, a dobszóló kivágása, a rájátszások és az átszabott közönségzaj okán itt-ott olyannyira különbözik a két francia felvétel, mintha két külön forrásból származna. Ami egyébként már 1996-ban is egyértelmű volt, a MK III: The Final Concerts megjelenésekor. Hiszen az a dupla CD is a párizsi és grazi koncertek műsorából válogat, szintén szerkesztés, sávcserék és rájátszások nélkül.
Egy másik kisebb hasonlóság a Mistreated / Rock Me Baby medley esetében tapasztalható, ahol bizonyos szólók, énekfutamok és zenei motívumok az április 3-i grazi koncertből lettek átemelve a Made In Europe lemezre. A többinek hivatalosan nincs nyoma vagy megerősítése. Így feltételezhető, hogy a Burn, a Stormbringer és a Lady Double Dealer dalokat teljes egészében az április 5-i saarbrückeni koncerten rögzítették, miként a Mistreated / Rock Me Baby gerincét is. Vagy pedig jobbára inkább csak stúdiófelvételek.
A fellelhető bootlegek alapján jelenleg csupán a Stormbringer tűnik egyértelműen németországi felvételnek, a többi esetében vegyes források, illetve masszív szerkesztés valószínűsíthető. Mivel a régóta ígérgetett Made In Europe box set ugyanúgy várat magára, mint a hivatalos Live In Saarbrücken 1975 kiadás, egyelőre még nem lehet kimondani a végső verdiktet.
A Made In Europe mindezek ellenére, vagy épp ezért egy csodálatos koncertalbum. Eleve dicsérendő, hogy már a harmadik élő anyag, de nincs átfedés a dalok között a korábban megjelent koncertekkel összevetve. Akkor még számított, hogy ne fulladjon unalomba ugyanazoknak a slágereknek a végtelen ismétlődése. Így még a Smoke On The Water-től sem kapunk herótot, mert nem szerepel. Aki arra volt kíváncsi, kihúzta a polcból a Made In Japan albumot.
További erőssége az anyagnak, hogy tényleg a legjobb pillanatokat válogatták össze a csúcsformában játszó harmadik felállás búcsúkoncertjeiről. Nyoma sincs depressziónak, indiszponáltságnak vagy nettó belesz.rásnak. Vérprofik szerepelnek, virtuózok, sokszoros talentummal rendelkező zsenik, akik az utolsó héten sem engedtek meg maguknak felkészületlenséget, összevissza játszást, félszívvel – arccal a kassza felé felfogású színpadra állást. A távozó Ritchie Blackmore úgy nyújtott maximumot mindhárom este, mintha sosem lett volna másnap, vagy éppen akkor formálódó Rainbow. Ez az, amit itt, az észak-balkáni banánköztársaságban valószínűleg sosem fog meghonosodni. Pedig itt is vannak ám hatalmas egók, meg narcisztikus alakok, csak épp ez a professzionalizmus és munkamorál hiányzik mellé.
A felvételek mindenesetre elkészültek és dobozban várták a megfelelő időt. A Mark IV Purple és a Come Taste The Band stúdiólemez értelemszerűen előnyt élvezett. De a negyedik formáció felbomlása után azonnal élesítették a projektet, mert a pénzcsináló gépezetnek az aranytojást tojó tyúk tetszhalott állapotában sem szabadott leállnia.
A Made In Europe LP-n szereplő öt dal felvételének mindegyike tartogat olyan zenei, stúdiótechnikai vagy történelmi érdekességet, ami miatt ez az album a Deep Purple diszkográfia egyik legkülönlegesebb darabja. Martin Birch producer és a zenekar egyaránt alaposan belenyúlt a felvételekbe, hogy a maximumot hozzák ki az anyagból.
Egyből ott a Burn, amit a stúdióban maximálisan feljavítottak. David Coverdale éneksávjait utólag, a müncheni Musicland Studiosban újraénekeltették és megduplázták, hogy még teltebb, erőteljesebb hangzást kapjanak. Olyan is lett. Bármelyik stúdiólemezzel kiállja a próbát. Szól, mint az atombomba, ráadásul olyan energiák vannak benne, amelyek már nagyon régóta kivesztek a hard rock lemezekből.
A Mistreated / Rock Me Baby blues-egyvelege szintén döbbenetes: szinte elementáris erővel rúgja rá az ajtót a gyanútlan hallgatókra. A vágás és szerkesztés pedig ugyanúgy mestermunka, mint az élő játék és a keverés. Blackmore zseniális, szívbemarkoló szólóját és Glenn Hughes extatikus sikolyait több különböző koncert legjobb pillanataiból vágták össze egyetlen zökkenőmentes mesterművé. Könnyen előfordulhat, hogy a saarbrückeni és grazi részletek mellett felhasználtak még stúdiórájátszásokat, illetve kevésbé jellegzetes párizsi momentumokat is.
A Lady Double Dealer főszereplője Ian Paice, ez a pörgős, gyors szám mutatja meg leginkább a dobos elképesztően precíz játékát.
A You Fool No One történelmi jelentősége, hogy részben a Mark III Purple utolsó koncertjén hangzott el. A majdnem 20 perces párizsi verziót a lemezen 17 és fél percre vágták meg, komolyan bele is nyúltak, de a felvétel így is lazán hozza a Made In Japan színvonalát. Különösképpen Jon Lord billentyűs bevezetője és orgonaszólója kiemelkedő. Előbbibe többek közt a Hava Nagila című tradicionális héber népdalt, utóbbiba pedig a The Mule témáját szőtte szépen bele, bár a legtöbb kiadáson ezek nincsenek feltüntetve. Meg persze csak tovább fokozza a kavarodást, hogy míg Párizsban a La Marseillaise, Grazban a D-moll toccata és fúga hangzott el az intróban, hivatalosan mégis „az egyetlen” „vágatlan” párizsi felvétel mítoszát erőltetik. Ezért nem kell mindent elhinni, amit a borítók közölnek, kiadók hirdetnek, zenészek mondanak, újságírók állítanak. A bölcs ember kételkedik, forrásokat keres, mérlegel, majd végül kellő csendességgel teszi helyre magában, esetleg néha másokban is a dolgokat.
A Made In Europe You Fool No One-ja ennek ellenére a valaha készült legjobb Deep Purple felvételek közé tartozik. Olyan minőségben zenéltek a srácok és olyan jól szól az anyag, főleg a korai préseléseken, ami minden tekintetben etalonnak számít.
A Stormbringer zeneileg simán csak jó. Nagyon jó, de semmi különös nem történik benne. Viszont, ha hinni lehet a visszaemlékezéseknek, a közönség reakciója olyannyira nem tetszett Birch-nek, hogy az egészet kikukázta. Vagy eleve beálláskor, stúdióban készült a felvétel. Mindenesetre a hangmérnök azt a megoldást választotta, hogy egy korábbi koncertből készített egy végtelenített szalagra közönségzaj-loopot, majd azt vágta be a zenekar alá. Akinek van füle, nyilván évtizedek óta jót mosolyog az ismétlődő részeken, például a jellegzetes fütty visszatérésén. Íme, a megfejtés, Martin nemcsak a zenei részekkel volt maximalista, hanem a közönséggel is. Azóta sem készült ilyen alaposan átgondolt, profin szerkesztett, üresjáratok nélküli, ütős koncertlemeze Ianéknak. Etalon.
Deep Purple – Made in Europe
LP 1976:
Side A:
1. Burn (live 1975)
2a. Mistreated (live 1975)
2b. Rock Me Baby (live 1975)
Side B:
3. Lady Double Dealer (live 1975)
4. You Fool No One (live 1975)
5. Stormbringer (live 1975)
David Coverdale – ének
Jon Lord – orgona, szintetizátor
Ritchie Blackmore – gitár
Glenn Hughes – basszusgitár, ének
Ian Paice – dob
