Negyedszázad mély bíborban - Scholtz Atka interjú

1. rész

Scholtz Attila énekes gyermekkora óta zenél. Deep Purple cover bandájával huszonöt éve ápolja hard rock alapvetésének számító legendás együttes életművét. 2019 augusztusától a Dinamit frontembere is ő lett. A beszélgetés első részében megismerkedhetünk Atka korai zenekaraival, a Noise Agency-vel és a Sweet Red Wine-nal, valamint az idén jubiláló Cry Free történetének érdekesebb fejezeteivel is.

Kezdjük a legelején! Kérlek, mutatkozz be az olvasóknak!

Budapesten születtem, 1973. június 7-én. Születésnapom két nappal a néhai Jon Lordé előtt van, és sok hasonlóság is van a személyiségünk között, így tiszteletbeli második apukámmá fogadtam, amit jóvá is hagyott. Hehe!

Egyébként muzikális családból származom, anyukám szokta mesélni, hogy az iskolában az énekórákon mindig őt kérték meg, hogy énekelje elő az aktuális népdalt az osztálynak, mivel olyan kristálytiszta és csengő hangja van. Apukám a beatkorszak igazi szülötteként gitározott, és testvérével közösen fabrikáltak is elektromos gitárt, ahogy kell. Ennek egy utódját később együtt elkészítettük mi is az öregemmel. Amikor nagybátyám átjött hozzánk, mindig játszogatták a Beatles dalokat, együtt bogarászva ki az akkordokat a gitáron. Idővel – úgy 13-14 éves koromban – én is jelentkeztem, hogy szeretném megtanulni ezeket a dalokat. A Beatles nagy favorit volt a családban; ha utaztunk valahova, a fater Lada 1200-esével, mindig szóltak a zenék kazettáról, és több szólamban énekelt a család! Ott eszméltem rá először a többszólamú éneklés varázsára, és kezdtem elsajátítani a mikéntjét, ami jól is jött, amikor pár évtizeddel később csatlakoztam a Heep Freedom nevű Uriah Heep tribute bandához.

Az említett gitározás mellett más hangszeren is tanultál?

Nyolcadik osztályban alapítottam meg az első rockzenekaromat, és mivel otthon volt egy kis játék-szintetizátorom, én lettem a billentyűs. Mindenki olyan posztot kapott, amilyen hangszerrel éppen rendelkezett otthon. Haha! A dobos cimborának saját kezűleg készítettük a dobokat. Az énekes kiválasztása pedig úgy történt, hogy akinek a legkevésbé volt gázos a hangja a csapatban, az lett a frontember! Így lettem én rockénekes. Akkor egyébként már az iskolai kórusnak is tagja voltam, de azt is csak a beígért ének-zene jelesért vállaltam be, még nem törtem énekesi babérokra. Egyébként a billentyűzés érdekelt jobban, még hetedik osztályban babonázott meg Thomas Anders nyakában az a szép, piros, gitárra emlékeztető, menő szinti, amit egy Modern Talking klipben láttam. Hahaha!

A legjobb inspiráció a rockerkedéshez…

El is kezdtem járni először klasszikus zongorára, majd a legendás Esze Jenőtől – aki ma a Kőbányai Zenesuli tanszakvezetője- a könnyűzenei alapokat tanultam meg. Közben autodidaktaként a gitárt is nyüstöltem. Később vettem basszusgitárt, meg szájharmonikákat is, ezeket is önképző módszerrel próbáltam magamévá tenni, de csak alapszinten. Kongázni viszont évekig tanultam egy kiváló perkástól, Szendi Gábortól. A kongák ötlete a Cry Free zenekar kapcsán jött, az autentikus Deep Purple színpadképhez volt szükségem rájuk. Ian Gillan énekes nem képzett kongás, csak jókedvvel püföli a hangszereket a Purple koncertek terjedelmes instrumentális részei közben. Én viszont meg akartam tanulni rajtuk játszani, ami később jól is jött, amikor a Jon Lord koncerteken ez volt a színpadi belépőm, mivel Jon saját énekessel turnézott eredendően, viszont a percussion egy olyan extra volt, amit szívesen alkalmazott az előadásain.

Visszatérve az éneklésre, ha jól tudom, ezen a téren is képezted magad, és talán szükség is volt rá, amikor olyan frontemberek helyébe kellett lépned, mint Ian Gillan, Glenn Hughes, Rudán Joe, vagy éppen Vikidál Gyula.

Valóban, így van… A ‘70-es, ‘80-as évek rockéneklése abszolút csúcsteljesítményt igényel vokálisan, alaposan fel kell hozzá kötni a gatyát. Ráadásul az énektémák gyakran igen magasak, néha a legendás „magas C”-t ostromolva, olykor meg is haladva azt, ami már a klasszikus tenor éneklésben sem létezik hivatalosan. Ennek okáról az az elméletem, hogy a korai énekfelszerelések nem bírták a versenyt a brutálisan szóló gitárerősítőkkel és ládákkal, így azok az énekesek tudtak sikerrel működni, akik kifejlesztették a legerőteljesebb megszólalásukat, és akik a legmagasabbra jutottak regiszterben. A magasabb hangok ugyanis jobban kiemelkednek a hangképből. Az én lágém eredetileg a bariton és a tenor között van, így a hangképzésem fő vonala a hangterjedelmem felfelé történő bővítése volt. Tíz éven át jártam Chiovini Márta tanárnőhöz, akinek sokat köszönhetek, többek között azt is, hogy úgynevezett „felhúzott tenorként” most már hosszú évek óta bármilyen klasszikus rocknótát bevállalhatok, anélkül, hogy aggódnék, vajon a legfelső hangok is kijönnek-e majd. Sok kolléga fél a hangképzéstől, attól tartva, hogy „elrontják a hangjukat” vagy „túl operás lesz a stílusuk”, de ha a megfelelő tanárhoz kerülsz, és jó érzékkel építed be az új tudásodat a saját képességeid közé, csodák születhetnek.

Mesélj kérlek, az első zenekarodról!

A legelső együttesem neve eredetileg Noise volt, ezt később átkereszteltük Noise Agency-re, mert azt menőbb hangzásúnak gondoltuk. (nevet) Ez volt az a bizonyos sulizenekar, amit említettem az imént, úgyhogy szerintem már sejted is, hogy a „noise”, ami ugye a „zaj” szó angol megfelelője, nagyjából le is írja, hogy miről volt ott szó, haha! Legalábbis eleinte, mert aztán fennállásának három esztendeje alatt egészen kikupálódott a történet. Saját dalokat játszottunk, magyar nyelven, többségében én írtam a nótákat. Vicces volt, mert a korabeli magyar dallamos rock csapatokat koppintottuk, és mivel a bakancsos Edda volt az első számú inspirációnk, a szövegeink a magányos, csóró, hányatott sorsú csöves srácok világát idézték, miközben mindannyian normális anyagi helyzetű, szerető családokból származtunk. Arra persze jó volt ez az első csapat, hogy ráérezzünk, milyen a színpadon állni, és a suli bulikon tomboltak is ránk szépen az osztálytársak, ahogy az lenni szokott.

Időben hol járunk? Maradt a Noise Agency után valami hanganyag, demó, koncertfelvétel?

1987 és 1990 között működött ez a zenekar. Akad néhány VHS felvétel, de jó mélyen eldugtam egy doboz aljára, nehogy előkerüljenek! Haha! Bár a szüleim a mai napig emlegetik, hogy milyen jó kis számok voltak azok, és elő kellene venni őket. Szerintem, csak elfogultak…

Mondj néhány szót az első komolyabb bandádról is?

A Noise búcsúkoncertje után két-három évvel kihelyeztem pár hirdetőcédulát hangszerboltok kirakatába – emlékszel, a ‘90-es évek elején így ment a zenészkeresés-, hogy: kizárólag Deep Purple számokat játszó zenekarhoz keresek társakat. Ez 1993-ban volt, és akkor még nem létezett a ma már mindenki által ismert – és nagyjából végre el is fogadott- tribute műfaj, így abszolút formabontó ötlet volt, hogy valaki nem a hagyományos feldolgozás-zenekarban gondolkodik, ahol egy adott zsánert képviselő több banda dalait játsszák vegyesen. Ennek megfelelően a srácok, akik aztán megkerestek, maguk is inkább egy, a ‘70-es éveket átfogó zenekarban gondolkodtak, így a Purple nóták mellett játszottunk egyebek közt némi Led Zeppelint és sok Black Sabbath-ot is, amelyet mindannyian imádtunk. A bandát Sweet Red Wine-ra kereszteltük – pedig akkoriban inkább fehér boroztunk, haha-, és nagyjából két-három éven át muzsikáltunk együtt, barátságban, partizás hegyek közepette. Csupa óriási rőzséjű, tökös, rocker srác volt a bandában. Mindannyian szeretettel gondolunk vissza ezekre az időkre, de ez még mindig inkább hobbizenélés volt, én pedig akkor már rég tudtam, hogy az életem középpontjába akarom helyezni a rockzenét. Ezért aztán 1996 januárjában a csapat elszántabb tagjaival és egy új belépővel létrehoztam a Cry Free együttest, hogy megvalósíthassam eredeti koncepciómat, a kizárólag Deep Purple dalokat játszó emlékzenekart.

Miért pont Cry Free lett a név? Sokaknak meglepő lehetett, hogy egy hazánkban kevésbé ismert Deep Purple albumon publikált, kevésbé ismert dal címét választottátok zenekarnévnek.

Jogos a kérdés. Az nyilvánvaló volt, hogy nem akarunk túl tipikus nevet választani, mondjuk, Smoke On The Water vagy Highway Star együttes lenni, valamint úgy gondoltuk, hogy egy ritka dal címével megszólítjuk a hardcore Deep Purple rajongókat, és ezzel egyértelművé tesszük, hogy mi nem egy slágerparádés haknibrigád vagyunk. Abból már akkor is volt elég… A „cry” és a „free” ismert angol szavak, jól csengenek együtt, jól is mutatnak plakáton vagy lemezborítón, és naivan azt hittük, könnyen megjegyezhetők a magyar fej számára. Nos, ehhez képest 25 éves fennállásunk alatt voltunk mi „Care Free”, „Cry Fry”, de még „Krajfi”, sőt „Királyfi” is! haha!

Mai fejemmel már egy egyértelműbb és tipikusabb tribute nevet adnék a zenekarnak, olyat, mint a „Deepest Purple” vagy a „Deep In Purple”, amiről mindenki azonnal kapcsol, de a szívem mélyén azért most is örülök, hogy a mi nevünk egyedibb, izgalmasabb. A közérthetőség kedvéért azért hamar kapcsoltunk hozzá egy kvázi alcímet is, így lettünk teljes néven Cry Free – Deep Purple Cover Band.

Ez érthető, sőt értékelendő! De miért pont a Cry Free dal? Az mondjuk biztosan jól jött, hogy a kezdőbetűkből könnyű a klasszikus DP emblémára hajazó dizájnt alkotni…

Nem a dal fogott meg minket, hanem a címe. Ritkán is játsszuk, pedig a közönség időről-időre követeli rajtunk.

Jogosan. Ha már névadó…

Annakidején, az “In Rock” album születésekor Ritchie Blackmore kijelentette, nem kerülhet fel másfajta szerzemény a lemezre, csak ami ütős és drámai. Hát a “Cry Free” le is maradt róla. De jópofa történet, hogy amikor 2003-ban zenekarilag bemutatkoztunk a Deep Purple tagjainak, egy szervezett találkozó alkalmával, Roger Glover így kiáltott fel: „Hé, azt a dalt nem én írtam!?” A logóra akkor még nem gondoltunk, de később tényleg jókat terveztünk a CF kombinációból.

Huszonöt év alatt sok zenész megfordult a Cry Free-ben. Visszatekintve melyik felállásokat tekinted kiemelkedőnek?

Negyedszázad nem kevés idő, a legtöbb házasság sem éri meg ezt a szép kort, és azokban ugyebár csak két ember céljait és működését kell összehangolni, nálunk viszont mindig legalább öt embernek kell hatékonyan összedolgozni egy közös célért úgy, hogy közben jól is érezzük magukat. Ráadásul a kompromisszum mentesen működő zenekarban olykor keményen kell dolgozni, miközben nagy pénzeket itt sem lehet keresni, ami üzletileg ugye nem túl csábító kombináció. Ennek ellenére hosszú éveket tölt el nálunk minden muzsikus, mert van egy utánozhatatlan varázsa a zenekarnak, amellett, hogy időről időre nemzetközi szinten is kimagasló eredményekkel rukkolunk elő. Visszatekintve, sok szívemnek kedves formációt tudok említeni. Elsőként a ’97-98-as időszak jut eszembe, amikor az igazi alapozás zajlott. Vermes Márk barátommal, aki az első néhány felállás basszusgitárosa volt, konkrétan hajnali 4-kor keltünk, hogy az előre bekevert csirizzel plakátokat ragasztgassunk a városban. Természetesen illegálisan! Haha! Az akkori gitáros, Nagy Pisti pedig hangról hangra játszotta a szólókat, de a billentyűszólókat is, ugyanis egy ideig nem volt orgonistánk. Az volt az az időszak, amikor elszántuk magunkat, hogy mindent egy az egyben reprodukálunk, hogy tökéletes tribute legyünk. Később rájöttünk, hogy a Deep Purple egyik fontos eleme az improvizálás is, az, hogy egyik koncertjük sem olyan, mint a másik, úgyhogy aztán elengedtük ezt a 100%-os reprodukció koncepciót.

Igen, a Purple esetében feltétlen ez a helyes megközelítés. Aztán következett jónéhány black night…

Az utána következő időszakban is megszállott munka folyt: akkoriban csak éjszaka ért rá egyidejűleg a tagság, így az érdi próbahelyünkre az utolsó vonattal mentünk ki Budapestről próbálni, és a hajnali elsővel jöttünk haza. Őrület! Aztán összeállt az a csapat, amely sokak szerint a Cry Free klasszikus felállása: Kállai Jani gitár, aki ma a Zanzibárban játszik, Kecskeméti Csabi basszusgitár, ma Ék együttes, Soulavy Gabi billentyű, Blaskó György dob és jómagam. Gyurival rengeteg energiát tettünk a produkcióba, ez idő tájt találtuk ki ugyanis azt, hogy a többi emlékzenekartól eltérően, mi hangzóanyagokat is meg fogunk jelentetni.

Igen, erre feltétlenül rá is akartam kérdezni. Honnan jött az inspiráció, hiszen ilyesmi addig szinte csak külföldi tribute vagy cover bandáknál volt jellemző…

Az egyik hatás, akkori zenésztársam, Szekeres Tamás volt, aki rendszeresen adott ki gitárzenés cover albumokat. De, ha belegondolunk, a komolyzenei és jazz lemezek jelentős része is feldolgozásokból áll. Eddig négy CD-t és három DVD-t hoztunk ki, és mindegyiknek mi ketten voltunk a producerei Gyurival, óriási munkát bevállalva. Majd ezzel a csapattal kezdtünk külföldi turnékra is járni, rengeteget játszottunk, hogy elterjedjen a köztudatban a zenekar. Ekkor már menedzserek is segítették a munkánkat, nagy volt a pörgés, de a csapat is erős egységet alkotott, hosszú évekig nyomtuk ebben a felállásban.

Máig sokan gondolják azt aranycsapatnak.

Más rajongóink szerint meg az a felállás az „aranycsapat”, amelyben Csabin és rajtam kívül Tatai Tamás, Zep Session dobos és Lee Olivér gitáros – aki az Ék és a Trillion zenekarokból is ismert- játszott. A billentyűkön először Nagy Attilával, majd a jelenlegi orgonistánkkal, Soós Norberttel kiegészülve… Ez a társulat lépett színpadra nemzetközi rocklegendák egész sorával: Jon Lorddal, Ian Paice-szel, Nick Simper-rel, Ken Hensley-vel. Illetve később – már Nagy Dénessel, aki ma a Deák Bill Blues Band gitárosa – Bobby Rondinellivel is.

Egyik-másik ilyen közös előadás esetében még a rocktörténeti jelző sem volna túlzás. Gondolok például arra, hogy Ian Paice egy emberöltőnyi kihagyás után végül veletek adta elő a “You Keep On Moving” című Deep Purple klasszikust…

Az óriási sztori! Kérdeztük Paice mestert, hogy milyen dalokat szeretne előadni a dobbemutatóját követő minikoncerten, ő meg visszadobta a labdát: „ti mit szeretnétek játszani?” Végül abban maradtunk, hogy ő is, mi is választunk 3-3 számot. Mutattuk neki a repertoárunk listáját, ő meg tűnődve olvasta a dalcímet: „You Keep On Moving… Vagy 30 éve nem játszottam azt a dalt.” Mire én csipkelődve: „Szeretnéd most?” Ő meg rávágta, hogy miért is ne.

Csodálatos! A magam részéről már azt is ünnepnek tartottam, hogy az ezredforduló környékén szinte csak ti játszottatok az olyan, alulértékelt albumokról dalokat, mint mondjuk a Stormbringer.

A Cry Free huszonöt éve alatt mindvégig az volt a koncepciónk, hogy a teljes életművet mutatjuk be, nem csak a legendás rockhimnuszokat játsszuk. A Stormbringer 40. évfordulóján az egész albumot előadtuk – dalról dalra.

Aztán mindezt, az egész életművet átfogó koncertezést koronázta meg, a folyamat egyfajta csúcspontjaként a “Concerto for Group and Orchestra” többszöri előadása, a zeneszerzővel közösen.

Karrierünk egyértelmű csúcsa valóban ez. Szavakkal leírhatatlan élmény. Mondhatnám, hogy egy valóra vált álom, de igazából erről még álmodni sem mertünk. Egy színpadon állni a világ talán legnagyobb rockbillentyűsével, egy hetventagú szimfonikus zenekarral és egy top karmesterrel, a zenetörténet első ilyen crossover versenyművét előadva…

Nem vagyok különösebben szentimentális alkat, de a MüPa bulin egy-két könnycsepp nálam is kicsordult titokban… Gondolom nektek is életre szóló élmény volt együtt dolgozni az öreg Lorddal…

Nálunk is kicsordult néhány könnycsepp, igen. Az volt a durva, hogy szakmailag és emberileg is 100%-osan hibátlan volt a történet. Aztán amikor ebből még sorozat is lett, és jártuk sorra az országokat: Szlovákia, Oroszország, Ausztria, az már tényleg szebbnek bizonyult egy álomnál is. De kissé korán kellett ébredni belőle, amikor szegény Jont elvitte a halálos kór…

Isten nyugosztalja! Miért maradt abba a Cry Free hanghordozók készítése? Véleményem szerint egyik-másik nagyobb megmozdulásotok, akár még egy professzionálisan rögzített Blu-ray kiadást is megérne.

Köszönjük! Sajnos a letöltések, a Youtube, a Spotify egyszerűen lenullázták a fizikai hanghordozók iránti igényt. Egy darabig külföldön még volt némi kereslet a lemezeinkre, de aztán egyszerűen be kellett látnunk, hogy a CD/DVD eladás felett eljárt az idő. Viszont az oroszországi Jon Lord turnén mi több korongot adtunk el, mint Jon! Kérdezgettek is a menedzserével, hogy hogyan csináljuk… Haha!

Hogyan csináltátok?

Valamivel lenyűgözhettük az orosz rockereket, ők is olyan őrültek, mint mi!