Marián Varga halálának évfordulójára
1. rész
Személy szerint valami egészen különleges kapocs köt Marián Vargához. Soha nem tudtam definiálni, de mint zenész, és billentyűs, rajta kívül talán egyetlen ember gyakorolt rám ekkora hatást: Keith Emerson. Többször is karnyújtásnyira voltam attól, hogy a Collegium Musicumot élőben láthassam-hallhassam, de amikor éppen erre jártak, én éppen nem tartózkodtam Angliában, ahol 9 évig éltem. Mindig elkerültük egymást. 2016-ban, amikor minden klappolt volna, Marián betegsége miatt a budapesti koncertet törölték. Ugyanezen évben, Keith Emerson halála után már nem hittem többet az örökkévalóságban, a balsejtelem erősebbnek bizonyult.
Marián Varga egy évre rá itt hagyott bennünket.
A közhelyeket minél inkább mellőzni szeretném. Helyette annak kívántam utána járni, miért és hogyan hatott rám ez az ember, mi a titka, miért tartják számon a szlovákok kvázi nemzeti hősként, és mit is hagyott maga után.
Forrásként több szlovák zenei szaklap és online zenei portál válogatott cikkeit, valamint kortársai, zenésztársai, és legközelebbi barátai visszaemlékezéseit használtam fel.
2017. augusztus 9-én, fél évvel hetvenedik születésnapja után meghalt Marián Varga zongoraművész, orgonaművész és zeneszerző. A csehszlovák big beat, majd progresszív rock műfaj meghatározó albumait rögzítette zenekarával a Collegium Musicummal, illetve a Pavol Hammellel közösen vezetett Prúdyval, mely a Collegium Musicum előzménye volt.
Híres volt elbűvölő személyiségéről, egyszersmind kiszámíthatatlan természetéről is.
Kísérleteivel, melyek alapját a klasszikus zenei elemek és a rock fúziója képezte, illetve különleges improvizációival a csehszlovák big beat kulcsfigurája volt. Vladimír Godár zeneszerző úgy jellemezte Vargát, mint „a szlovák kultúra folytonosságának legfőbb hordozóját”, Meka Žbirka pedig a szlovák rock egyik alappillérének tekintette.
A szlovák Denník N magazin 2017. augusztus 9-én, szerda délután számolt be Varga haláláról, a zenész, az értesülések szerint tüdőrákkal és gyomorrákkal küzdött.
A Denník N magazin cikke szerint Varga legutóbb 2017 áprilisában lépett fel a Collegium Musicummal egy koncerten, amelyet régi barátja, az egykori szlovák kultuszminiszter, Ladislav Snopko szervezett. Azt mondják, hogy a zenész utoljára néhány héttel a halála előtt jelent meg a nyilvánosság előtt, ezúttal azonban már csak a hallgatóság soraiban, a Pohoda zenei fesztiválon.
Varga több mint húsz albumot, és számos egyéb, televízióra, filmre és színdarabra komponált zenei művet hagyott az utókorra.
Egy zseni fiatalkora
„Kisfiúként megesküdtem egy istenszerű lénynek, vagy nem is tudom, kinek, hogy nem fogok visszaélni ezzel a képességemmel. Tudat alatt éreztem, hogy a hangok manipulálásának művészete tévútra vihet, és ilyenformán becsaphatja a hallgatóságot egyfajta fals, hiteltelen zenével” – magyarázta művészi hátterét.
Marián Varga 1947. január 29-én született Skalicán (Szakolca). Állítólag nagybátyja hatására kezdett zenélni, aki egy zongorát ajándékozott a családnak. A fiatal Vargát lenyűgözte a hangszer, de egyébként, elmondása szerint, “egyszerű srác” volt, és hetedik osztályos korára már „igazán tisztességes, masszív dohányos” is. Zenei nevelése korán kezdődött, már 6 éves korától művészeti általános iskolába kezdték járatni, és később magán zeneszerzési órákat vett Jan Cikker professzortól. Pár év múlva a Pozsonyi Zeneiskola tanulója lett, ahol zongorát tanult Roman Berger és zeneszerzést Andrej Očenáš osztályában.
„Nem akartam az általános zeneiskolába járni, ezért anyám, aki ismerte Cikkert, elvitt hozzá” – írta. „Cikker 16-féleképp eljátszatta velem a Prší, Prší című egyszerű, de igen népszerű népdalt, valószínűleg azért, hogy megtudja, szorult-e belém némi tehetség. Aztán azt mondta, tehetséges vagyok, ezért körülbelül hat évig tanultam tőle.”
Varga viszont nemcsak kiemelkedően tehetséges volt, hanem egyben született lázadó is, és ő maga is készséggel elismerte, hogy az órák kihagyása miatt dobták ki végül a pozsonyi konzervatóriumból. Azt is megjegyezte, hogy valahol szégyellte, amit tanul: huligán akart lenni, nem pedig karmester.
„A szüleim nem voltak boldogok, ez igaz – nyilatkozta a Sme magazinnak. „Nem tudtam biztosítani a megélhetésemet, ezért ők támogattak engem. De aztán beleástam magam a szépirodalomba, és azt kell mondanom, hogy apám volt az, aki a leg messzemenőkig támogatott ebben.”
Prúdy
Miután otthagyta a zeneiskolát, nem sokkal később tagja lett a Prúdy zenekarnak, amellyel 1969-ben felvették a Zvoňte, zvonky (Harangok, zúgjatok) című korszakalkotó albumot, melyhez Varga első önálló dalait komponálta. A zene olyan volt, amely mintha orgona, csembaló és vonós centrikus hangszerelésével visszafordult volna a régi időkhöz.
Varga szerint az album olyan szempontból is rendkívüli volt, hogy a szlovák nyelvet a rockzene igényeihez igyekezték igazítani. „Valahol például több hangot préseltünk egy-egy szótagba. Ezt a módszert régóta használják az operában, de a beat- illetve rockzene eszköztárán belül akkoriban ez meglehetősen forradalmi újítás volt hazánkban” – mondta később.
Zongoristát kerestünk, és bevettük Mariánt – emlékezett vissza Pavol Hammel, a Prúdy énekese. Abban az időben a Hammond orgona még nem volt elterjedt nálunk, inkább csak a klasszikus zongora. Rendhagyó megközelítésével Marián alakította ki a Prúdy hangzásvilágát, miatta szólt a zenekar úgy, ahogy.
Varga ekkortájt vonta be az alkotásba Kamil Peteraj-t is, akit még a konzervatóriumi évekből ismert, és aki aztán aktívan részt vett a Prúdy munkájában, dalszövegírói fronton.
Marianko-nak hívtam – emlékszik vissza Peteraj. A Rybná utcai konzervatóriumban találkoztunk, a szünetben kimentünk dohányozni az udvarra, ott ismerkedtünk meg. Időnként beültünk egy kávézóba, és hosszas vitákat folytattunk a zenéről. Aztán elváltak útjaink, én elmentem a VŠMU-ba. Később véletlenül találkoztunk össze a Carlton előtt, 1968-ban, körülbelül két héttel a szovjet csapatok bevonulását megelőzően. Marián később felhívott, hogy nézzem meg a zenekart, amelyben akkor játszott. Ez a Prúdy volt, el is mentünk a Csehszlovák Rádióba, ahol a Prúdy éppen az első albumán dolgozott, és Marián eljátszotta nekem a Čierna ruža (Fekete rózsa)című dalt. Azt javasolta, hogy írjam meg a dalszöveget. Néhány nappal később le is mentem egy zenekari próbára, ahol találkoztam néhány újabb zenésszel, adtam nekik két szöveget, az egyik a Jesenné litánie (Őszi litánia) volt, a másik a Dám ti lampu. Mindkettő a Zvoňte, zvonky albumon jelent meg aztán. Így kezdődött (…) Nagyon művelt, rugalmas, inspiráló egyéniség volt. Remek zenei gondolkodással bírt, nagyon jól tudott harmonizálni, és elérni, hogy a hangszerek hangszíne tökéletesen illeszkedjen egymáshoz. Elegánsan kezelte a megérintett hangok tónusát, mintha úgymond megszentelte volna őket. És még valami: soha nem volt teljesen elégedett az eredménnyel, mindig javítani akart a végső formán.
Talán ez a perfekcionizmus lehetett végül az oka annak, hogy a Prúdy zenekarban töltött közel három év után Varga úgy érezte, a korabeli technológia nem teszi lehetővé, hogy ugyanazt a minőségű zenét játssza a koncerteken, mint a stúdióban, és szabályosan gyűlölte a hangzásbeli különbséget.
A zenész, ezen okok miatt, még a Zvoňte, zvonky lemez hivatalos megjelenése előtt (más források szerint közvetlenül utána) otthagyta a Prúdy együttest, hogy megalakítsa azt a kulcsfontosságú csehszlovák rock és art rock bandát, a Collegium Musicumot, ahová az elmúlt évek során leghűségesebb társa, és egyik legközelebbi barátja, Fedor Frešo basszusgitáros is követte.
Collegium Musicum
A Collegium Musicum szándékosan semleges név, amelyet azért választottak a tagok, hogy ne provokálja az állami szerveket – a formáció zenei értelemben voltaképp szintén a big beat műfajból nőtt ki, de a Prúdyval ellentétben sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek a klasszikus zenei inspirációk és egyéb hatások, úgymint jazz, és kortárs zenei elemek integrálására.
Varga soha nem értett egyet azzal a nézettel, hogy a popzenét és klasszikus zenét szigorúan külön kategóriaként kell kezelni, és állította, hogy a rockhoz maga is “kerülő úton, Bartók Bélán keresztül” jutott. Huncut mosollyal a Collegium Musicumot így jellemezte: “komolyzene big beat-esítve“. A klasszikus zenére épülő hangszeres kompozíciók mellett a csapat Bach, Haydn és Rimský-Korsakov műveinek rock-feldolgozásait is műsorra tűzte.
Bach zenéjében mindig ott lüktet valamiféle ritmus, egyfajta mozgalmasság. Ez a zene nem határoktól mentes tapogatózás a sötétben” – magyarázta Varga, hozzátéve, hogy ez évtizedek elteltével is még mindig lenyűgözi őt Bachban.
A Collegium Musicum számára írt “Hommage á J. S. Bach” című szerzeményével kapcsolatban mindig szerette kihangsúlyozni, hogy csak azt kívánta felidézni vele, mintha Bach komponálta volna. „Azt hiszem, sikerült, mert egyesek még mindig Bach adaptációnak hiszik a darabot” – mondta.
Kezdetben, a Collegium hangzását minden bizonnyal inspirálta Keith Emerson angol orgonista is. Varga még 1968 decemberében, a második csehszlovák beatfesztiválon látta-hallotta Emersont a The Nice nevű trióval a prágai Lucernában.
Varga, játékstílusával azonban azt is jelezte, hogy érdeklődik és tisztelettel viszonyul a modern klasszikus zene, a szlovák népdalok és általában a dalok világához is.
A Collegium Musicum afféle zenei szenzációnak számított, és kezdettől fogva nagy sikereket ért el, az akkori lehetőségekhez mérten legalábbis. A fénykorukban átlagosan évente kétszáz koncertet adtak Fedor Frešo basszusgitárossal és Dušan Hájek dobossal, sorozatosan teltházas előadásokat produkáltak az akkori Csehszlovákia, az NDK és Magyarország területén. Eleinte népszerűbbek voltak Prágában, mint Pozsonyban. Amikor Varga, 1971-ben, egy akkor csillagászatinak számító 250 ezer koronás összeget keresett a Konvergencie albummal, ezt mesélte: “Körbetelefonáltam, akit csak ismertem, hogy nincs-e szüksége kölcsönre” – emlékezett nevetve.
Varga színpadi előadásai mindig emlékezetesek voltak: szivar és cigaretta, egy üveg bor a zongorán, vagy, ahogy a hangszere fölé görnyedt, átszellemült arckifejezéssel azokban a pillanatokban, amikor hosszú ujjai a klasszikus motívumok pazar variációit játszották. Josef Vlček publicista felidézett egy koncertet, amelyet Varga negyed óra múltán félbeszakított, hogy visszasétáljon a kulisszák mögé egy ottfelejtett doboz cigarettáért.
Varga néhány dala telis-tele volt szomorúsággal, mely nehéz és küzdelmes életútjához, komplikált természetéhez, az alkoholfüggőséggel folytatott küzdelméhez, vagy egyéb egészségügyi problémáihoz kapcsolódhatott. Az interjúban Varga nyíltan felidézte azt az időszakot, amikor havi 2800 koronáért alkalmazott egy férfit, akinek az volt a feladata, hogy alkoholt hozzon neki, majd azt igya meg vele. „Fokozatosan, és leginkább önállóan sikerült végül megfékeznem a függőségemet. De előtte kétszer is jártam alkoholelvonó kúrán”- mondta.
Másutt Varga elmesélte, mi volt a munkamódszere, húsztól ötven éves koráig – például egyhuzamban három napig virrasztott és komponált, majd a következő két napot átaludta. „Elég nagy gondot okozott így a találkozók, koncertidőpontok egyeztetése. Mindig bele kellett kalkulálnom, hogy az adott dátumkor épp ébren leszek-e, vagy alszom” – nevetett, majd hozzátette, hogy “a szűk időkorlátok ismeretében” nem igazán tudott komponálni, ezért arra gondolt, hogy mi lenne, ha például a következő hetvenkét órát folyamatosan ébren, munkával töltené.
„Úgy éreztem, hogy minden alvás egy mikro-halál, és egyfajta újrarendeződés, ami viszont meg fog változtatni. Felébredek és más vagyok. Ilyen megszakításokkal nem tudtam fenntartani a komponálás folytonosságát. Így hát az a megszállott ötletem támadt, hogy medve ritmusban oldjam ezt meg, ahogy a barátaim nevezték.”
A Collegium Musicum első kislemeze még 1970-ben megjelent, rajta a korábban említett Hommage à J. S. Bach-al, és a szintén instrumentális Ulica plná plášťov do dažďa (Esőkabátokkal teli utca) című darabbal.
Az ezt követő, 1971-es első nagylemezen Varga és Fedor Frešo mellett Dušan Hájek dobos, és Rasťo Vacho gitáros működött közre. Az albumon, ekkor még rendhagyó módon, angol nyelven énekeltek – ezt a feladatot Frešo vállalta magára. Az albumon erősen érezhető Keith Emerson hatása, bár a The Nice-hoz viszonyítva erős hangsúlyt kaptak a fúvós hangszerek is, és Vacho kifinomult, jazzes eleganciával fűszerezett gitárjátéka. Azt is hozzá kell tenni, hogy Emerson hatása sosem másolásról szólt, sem hangzás, sem zenei felfogás szempontjából, rendkívül lényeges kiemelni ugyanis, hogy Vargának már ekkor megvolt a csak rá jellemző, összetéveszthetetlenül egyéni stílusa.
Erre a legkézzelfoghatóbb bizonyíték a zenekar második, sokak szerint (és szerintem is – a szerz.) legerősebb albuma, a szintén 1971-es Konvergencie. A dupla album, nemcsak hogy a szlovák, de a világ progresszív rockzenéjének viszonylatában is az egyik legjelentősebb, legeklektikusabb és legpazarabb módon kivitelezett mestermű. Itt, a zenei innováció, a hangszerelés, a Vargára jellemző zenei szélsőségek (dallamos pop elemek, majd pedig majdnem átmenet nélkül a zenei posztmodernizmus jegyeit hordozó, avantgarde-ba hajló kvázi zajkollázsok) olyan tökéletes balansszal és olyan mesteri módon tálalva jelennek meg, hogy az album – bár bizonyos részei a tapasztalt és nyitottabb füllel rendelkező hallgatók számára is kihívást jelentenek – egy pillanatra sem siklik ki.
Itt válik az is teljesen egyértelművé, hogy Keith Emerson hatása legfeljebb közvetett, Varga teljesen más megközelítésből alkalmazza a “nem zenei” elemeket, zajeffekteket. Mert, míg azok Emersonnál inkább a színpadi show velejárói voltak, Vargánál szigorúan a kompozíció részét képezték. Itt találjuk arra is a legkézzelfoghatóbb első bizonyítékot, hogy milyen széles skálán mozognak Varga zenei preferenciái és milyen színes a zenei paletta, amelyről dolgozik. A lemezen, a PF 1972 című darabban, a hagyományos rockzenekari felállás mellett például egy gyerekkórust is alkalmaztak, ami sajátságosan bájos, mai füllel hallgatva kissé szocreál-hatású. Mindez nosztalgikus ízt kölcsönöz a műnek – de ezt, igazán, csak az egykori vasfüggöny mögötti országokban élők érthetik meg.
Ami az előző lemezhez viszonyítva még erőteljes plusz, az két dolog: egyrészről az egyébként kitűnő Rasťo Vacho helyett már a Fermáta zenekarból jól ismert, és bátran zseniálisnak nevezhető František (Fero) Griglák hallható a gitáros poszton, másrészről Varga régi barátját, a Prúdy énekesét, Pavol Hammel-t is visszahívta énekelni. Így a korábbi angol nyelvű dalszövegek helyett ismét szlovák nyelven rögzítették a dalokat, melyek közül talán a legkiemelkedőbb, az egy teljes lemezoldalt elfoglaló koncepciózus mesterdarab, a Pieseň z kolovrátku. (Dal egy forgó kerékből)
Varga és Hammel zenei pályája innentől kezdve több ponton fonódik össze a történetben, amiért igen hálás lehet az utókor.
„Engem előadóként is mindig támogatott” – emlékszik vissza Hammel. „A számos közös album és dal közül meg kell említsem legalább a Zelená pošta-t, a “Na II. programe sna” címűt, és a “Všetko je inak alebo”-t a Prúdy 1999-es albumáról. Később a Collegium Musicum Konvergencie című albumán is én lettem az énekes. A lemez felvétele közben Marián több vokalistát is kipróbált, de végül elküldött valakit értem.”
Varga, Pavol Hammellel együtt komponálta a Cyrano z predmestia (Külvárosi Cyrano) című későbbi musicaljét is, mely egyébként az első musical volt az akkori Csehszlovákia történetében, és emellett további öt albumot rögzítettek együtt, köztük az 1972-es Zelená pošta (Zöld levél) című nagylemezt, ahol Varga szimfonikus zenekari hangszerelést alkalmazott.
Bár a Zelená pošta hivatalosan nem tartozik a Collegium Musicum diszkográfiájába, sokan Varga legerősebb albumának tartják, és számos cseh és szlovák zenésznek meghatározó élménye és inspirációja volt.
„Néhány régi lemezre évekkel később is emlékeznek, mivel azok klasszikussá váltak. Mások, és ők a boldogabbak, épp az időszerűségük miatt. A Zelená pošta-t mindig hallgatni fogja az a generáció, aki első kézből a tanúja volt, de nincs ok arra, hogy miért ne érinthetne meg valakit, aki holnap fogja először hallani” – írta Pavel Klusák kritikus.
Marian Varga nem versenyzett díjakért vagy elismerésekért, de a Sme-nek adott interjújában büszkén megemlítette, hogy a Zelená pošta-t nyugaton a kommunista országok legjobb zenei albumaként értékelték. Rajongói közül néhányan úgy vélik, hogy ha Varga a kommunista tömbön kívül élt volna, sokkal nagyobb dicsőséget ért volna el, mint amennyi az akkori Csehszlovákiában lehetséges volt.
Folytajuk!
Szlovák és angol nyelvű cikkek felhasználásával írta: Szász Dávid (SaxonDave)
A szerző zenész, a Mandrake Moon zenekar vezetője, énekese és billentyűse, valamint a Hungarian Pink Floyd Show énekese.
