Marián Varga halálának évfordulójára
A Collegium Musicum élő koncertjeinek hangulatát és az akkorra már tökéletesre érlelt, pazar virtuozitásról tanúbizonyságot adó játékstílusukat kiválóan tükrözi a következő évben, 1973-ban kiadott Collegium Musicum Live (a zenerajongói köznyelvben az “úthengeres” album), amin azonban a Konvergencie csapatához képest mindössze hárman játszanak, Varga, Frešo és Hájek. Az album akár válasz lehetne az első két albuma után szintén trióvá zsugorodott The Nice zenekar pályafutására, és egyben felső polcos reprezentálása a trió formátummal együtt járó fokozott zenei kihívások és az ez által feltett magas léc parádés megugrásának.
Billentyűsök és elsősorban Hammond orgonisták generációi hivatkoznak erre az albumra, az Emerson, Lake and Palmer Tarkusa, vagy Rick Wakeman albumai mellett, mint első és legerősebb inspirációra. Be kell, hogy valljam, ezzel én sem vagyok másképp.
A Collegium Musicumra jellemző, szokásosan magas színvonalat folytatja a következő, 1975-ös Marián Varga & Collegium Musicum című album is, ami már egy érett, letisztult, a Konvergencie experimentális koncepciójához képest talán kevésbé vakmerő, de még mindig pazar zeneiséggel kivitelezett album.
Az irányváltás, vagy legalábbis a hangzás drasztikus megváltozása a következő, 1978-as Continuo albumtól érhető tetten, ami aztán az 1979-es, On a Ona című lemezen folytatódik. Utóbbival már Varga sem volt elégedett, sőt, kimondottan rossz albumnak titulálta, és a klasszikus Collegium albumok sorában utolsó, 1981-es Divergencie talán ezért is próbált meg visszatérni a régi hagyományokhoz – sokak szerint sikerrel. A hangzását tekintve sajnos „a 80-as évek betegség” még a Collegium Musicumot sem kerülte el, de vitathatatlanul akadnak az albumon igazi gyöngyszemek is, amik a régi idők fényét idézik.
A Collegium Musicum pályafutásának első szakasza 1981-ben zárult le eme dupla album felvételével és az azt követő szakítással. Később azonban Varga többször is újjáélesztette a zenekart, és fel is léptek az elmúlt években, ezúttal már több generációt felölelő hallgatóság előtt.
Marián Varga szólópályán
1979 után egyedül maradtam – emlékezett – egyszerűen, azért mert egyedül akartam maradni.
Mivel a kommunizmus idején mindenkit foglalkoztatni kellett, legalábbis pro forma, Varga zenei dramaturgként dolgozott egy színházban – nagyon alacsony fizetésért. Koncert fellépésekért is kapott ugyan pénzt; de az összeg ugyanolyan volt egy apró klub, mint mondjuk egy hatalmas prágai kultúrpalota esetén.
Később Varga színházi zenével foglalkozott. Egy alkalommal megjegyezte, hogy a rendezők hajlamosak voltak változtatni zenei elképzelésein, de dicsérte az előnyt, hogy a munka kívánalmaiból adódóan otthon végre be tudott rendezni egy mini stúdiót. A posztkommunista korszakban a Cyrano remake-jét is elmarasztalta, mivel úgy modernizálták, hogy új dalokat adtak hozzá „ami megtörte a dalok, a musical egész felépítését; ráadásul ezt el is felejtették velem közölni” – jegyezte meg.
A Collegium Musicum széthullása után Varga számos szólókoncertet is adott, később az ilyen előadásokon az abszolút improvizációnak hódolt. Állítólag ez kihatott a későbbi kompozíciós módszereire is.
„A dalaim valamiféle furcsa rendetlenségben születtek. Valamit játszottam, hirtelen félrecsúszott a kezem, oda, ahová nem kellene, és ami ebből született, azt kezdtem el tudatosan fejleszteni aztán” – mondta a zenész, aki annak idején állítólag „véletlenül” talált rá a Hammond orgonára is, és valójában mindig közelebb állt a klasszikus zongorához.
„Minél tovább játszottam a Hammond orgonán, annál nehezebben ment aztán a zongorázás“ – panaszkodott Varga, arról, hogy az egyik hangszer hogyan korlátozta játéktechnikáját a másik rovására. Ennek ellenére a Collegium Musicum időszakában elsősorban orgonát és különféle effektusokat használt, a harmonizátoroktól a szekvenszereken át a vokoderekig.
A színpadon folytatott híres improvizációiról azt mondta: „Azért nem teljesen a színpadon kezdem a valós idejű komponálást, ez így nem volna igaz… A program dramaturgiája mindig jó előre pontosan meg van fogalmazva. Csakis azt engedem meg magamnak, hogy a kompozíció szerkezetén belül improvizáljak.”
1980-ban Varga és Dežo Ursiny részt vettek a Modrý vrch album felvételén, négy évvel később pedig Varga kiadta első szólólemezét, a Stále tie dni -t.
Az 1989-es bársonyos forradalom után nagylemezt rögzített Vladimír Mertával is, és zenét írt Karel Kryl verslemezéhez.
Továbbra is lázadó maradt, de a kommunista rezsim akkoriban nem sok teret engedett neki. Vargát egész életében egészségügyi problémák sújtották, különösen a gyomorfájdalom – ezen nem segített a dohányzás és az alkoholfogyasztás sem. Az 1989-es forradalom után, amely megdöntötte a kommunizmust, alig játszott, állítólag azért, mert végre az egészségével szeretett volna törődni. De bármilyen fizikai állapotban is volt, még akkor is, ha problémái voltak a színpadra lépéssel, azonnal visszatért fiatalos lendülete és kiviláglott elképesztő zenei tudása, amint ujjai hozzáértek a billentyűzethez – írja az Sme.
„Minden hang, amit hallok, egyfajta érzés, mint egy kéz a billentyűzeten. A zene nem kottán jelenik meg a fejemben. A hangjegyek helyett a kezem jelenik meg.” – mondta egyszer Varga.
A Collegium Musicum későbbi feltámasztása és aktív – gyakorlatilag a haláláig tartó- koncertsorozatai mellett számos produkcióban is részt vett, melyek közül az egyik legkiemelkedőbb a Moyzes Kvartettel készített klasszikus zenei albuma, melyen saját szerzeményeinek átiratait játszotta.
Nekrológ
Akik személyesen ismerték, már régóta féltek a tragikus hírtől, mely 2017. augusztus 9-én meg is érkezett. A legtöbben még mindig azt hitték, hogy valahogy kilábal problémáiból, pedig a betegségek egyre jobban felőrölték. Régóta nem volt jól, és a gyomorproblémái után rákot is diagnosztizáltak nála az obstruktív tüdőbetegségek mellett. Januárban már a hetvenes éveiben járt, és úgy tűnt, még mindig képes ellenállni a betegségnek, és visszanyerni az egészségét. Ezt megelőzően és utána is, több eseményre elment, amelyeket a barátai szerveztek és egyértelmű volt, hogy a zene jót tesz neki. Mindig látványosan összeszedte magát. A hatvanas évek óta őt fényképező Petr Procházka kiállításának megnyitójára azonban nem jutott el, és születésnapját is az ágyban ünnepelte.
„Azt gondoltam, hogy minden rossz, ami velem történt tavaly, a múlté, és lesznek jobb idők, de ez az újév sem kezdődött jól számomra – eltörtem a lábam. Így ünneplem a hetvenedik születésnapomat: az ágyban fekve. De elég jó hangulatban, mert olyan dolgok történnek velem, amelyek miatt most elkerül a depresszió. Hosszú idő után megint kedvem van zenét hallgatni, filmeket nézni és valamit olvasni.” – mondta a Denník N-nek adott interjújában, ami végül sajnos az utolsó lett.
Az áprilisi születésnapi és életműkoncerten, amelyet régi barátja, Ladislav „Agnes” Snopko szervezett a tiszteletére, még fel tudott lépni, és eljátszott egy dalt a Collegium Musicummal. Egy teljes koncertet már nem tudott volna végigjátszani, de az első sorban ülve megtapsolta régi barátait és a résztvevő zenészek fiatal generációját, akik az elejétől az utolsó albumig végighaladtak munkássága állomásain.
Az este hosszú volt, mivel Marián 1967-ben debütált a Prúdy együttesben, és első lemezével, amelynek ő volt a fő szerzője, kezdődött el a big beat korszak Szlovákiában. Ő és Dežo Ursiny voltak az alapító atyák, bár ehhez a titulushoz soha egyikük sem ragaszkodott.
Marián utoljára néhány héttel a halála előtt jelent meg a nyilvánosság előtt a Pohodában, ahol egy a szerzeményeit játszó vonósnégyest hallgatott meg, egy másik közeli barátja, Jozef Lupták csellista közreműködésével. Az első sorban ült, tolószékben, figyelmesen hallgatott, és bár oxigénpalackkal kellett lélegeznie, nem hagyta otthon elmaradhatatlan szivarját sem.
„Az embereket addig kell érdekeld, amíg élsz, és nem akkor, amikor már virágot visznek a sírodra.” – mondta egy februári interjúban. Próbáltam ragaszkodni ehhez, és amikor csak lehetett, találkoztam vele. – emlékszik vissza újságíró barátja, Jozef Lupták. És én többször voltam az otthonában Čierna Vodában, ahová Vargáék évekkel ezelőtt költöztek.
Annak ellenére, hogy a múlt heti ellenőrzés után Mariánt a kórházban marasztalták, felhívtuk a feleségét, Jankát, aki a legnagyobb támogatója volt, hogy ha javul az állapota, akkor újra ellátogatunk hozzá, és egy kicsit próbáljuk elterelni a figyelmét. Nem fogja tudni most befejezni a dalt a kórus számára, de ez a legkisebb probléma.
Zeneszerzőként fogunk emlékezni rá, aki a big beatet összekapcsolta a klasszikusokkal, és aki erőteljes hangszeres kompozíciókat és dalcsodákat szerzett. A szó valódi értelmében bohémként, aki még a szocializmus vasfüggönye mögött is, élete utolsó pillanatáig is bohém és szabad ember maradt. Szenvedélyes olvasóként és szenvedélyes vitapartnerként. Emlékezni fogunk rá személyes találkozások során, de mindenekelőtt a zenéje által. Minden felvillanyozó zenei művén keresztül melyet a Zvoňte, zvonky albumtól kezdve, a Collegium Musicum felvételein keresztül a szólóalbumain és koncertjein hallhattunk.
“Nem érthetnek téged az ellentmondásaid nélkül.” – mondta Daniel Pastirčák, Marián Vargához szóló nekrológjában. Daniel, Marián legközelebbi barátaihoz tartozott, elkísérte még élete utolsó pillanataiban is, és a pozsonyi Cukrová utcai templomba is, ahol végső búcsút vettek tőle.
“Tudtuk, hogy eljön a nap. Rettegtem ettől a pillanattól. Ezért inkább téged hívtalak először, Marián. Ezúttal Kubo megelőzött: „Marián meghalt”. Egy órával később Jarkával bementünk egy csendes házba. A kapuban ugatás nélkül fogadtak minket az öreg Sunny és a fiatal Luna – Čierna Voda fehér kutyái. Még mindig itt voltál, Marián, egy szobában, nagy, kertre néző ablakokkal, még mindig itt voltál, pedig már nem voltál köztünk.
Törékenyen, mint egy megfáradt igás ló a fehér ágy közepén. Vállaid felemelve, fejed közöttük, ahogy akkor tetted, amikor hirtelen meghajoltál a rámpa fényében, hogy aztán eltűnj a sötétben. Az ágy mellett, fehér széken Janka; egyik kezével a te kezedet fogta, a másikkal a homlokod simogatta, mint mindig, annyi éven át, pontosan úgy most is. Ő – egy hamisítatlan őrangyal és te – a zavarban lévő gyermek, nagy szemekkel. Így volt mindig, és most is így van. Ezt mindannyiunknál jobban tudod.
Marián – nem voltál egy személy – ketten voltatok: te és Janka – ő volt életed rejtett ereje – türelmesen hordozva ellentmondásaid terhét. Személyiséged figyelemre méltó elegye ellentmondásokból született. A zseni nagysága egy gyermek tehetetlenségével találkozott benned. Még a munkádat illetően is van ellentmondás. Minden ortodox beatzene halhatatlan ikonja lettél, úgy, hogy magad sosem voltál ortodox.
Idegenként léptél a big beat világába, de igazán soha nem tartoztál hozzá. Valahonnan máshonnan jöttél – egy olyan világból, amely tudja, miért hívják a zenét „klasszikus zenének”. A távoli táj e pazar kelléktárából hoztál inspirációt az egyszerű rockzenébe. Ezért volt a te big beated több mint az egész big beat maga, hisz egyszerűen túlléptél, túlértél rajta. Az elmúlt években teljesen visszatértél oda, ahonnan jöttél, és olyan gyönyörű kompozíciókat hagytál ránk, amelyek már nem tartoznak a big beathez.
Albert Camus portréja ott lóg a könyvtárad falán. Mindig lenyűgözött, hogy ez a fénykép teljesen Miroslav Válekre emlékeztet. Szeretted Camus-t, gyakran beszéltél róla. Az állandó lázadás választott életútját talán tőle vetted át. Alapvető ellenfele voltál minden parancsnak, és előre meghatározott szabálynak. A pártdiktatúrával operáló ateista kommunisták nem úgy szaglottak, mint az egyház megkérdőjelezhetetlen tekintélyével rendelkező keresztények. De aki azt hiszi, hogy a lázadás mindannyiótoké volt, téved.
Az Isten neve által kikényszerített tekintélyelv taszított téged, de Isten, mint az abszolút valóság titka, akaratlanul is vonzott. Végül is ő élt abban is, ami téged a legjobban elbűvölt, a zene titokzatos misztériumában. Hiszen az örökkévalóságról és a végtelenről nem lehet hitelesen beszélni, csakis a zene nyelvén. Gondolod, hogy még egy hitetlen zeneszerző is képes szakrális zenét alkotni? – kérdeztél engem egyszer. Elhallgattam, zavarban voltam, nem tudtam a választ.
Az utolsó kálváriád első hónapjaiban volt. Kikötözve feküdtél az ágyban egy speciális matracon, ami a felfekvési sebek elkerülésére szolgál. Egy kis időre eljöttem Jankát helyettesíteni. Jól felkészültél az érkezésemre. Számítógép az ágyon: „Juraj Kušnierik azt mondta, hogy ne csak filozófusokat olvassak, hanem regényeket is, és filmeket is nézzek! Úgyhogy most filmet nézünk!” Így döntöttél. Ki lett volna képes dacolni a döntéseddel? Nos, megnéztük a Karamazov testvéreket. Egy szót sem szóltunk közben. Amikor a film véget ért, megkérdezted: “Nos: Van-e Isten vagy nincs?”
Rám néztél. Tudtam, hogy egyetlen színlelésre utaló jel sem kerülheti el a figyelmed, abszolút hallásod minden hamis hangot felfed. – „Van” – mondtam halkan. Az ezt követő csendben eszembe jutott egy régi telefonhívás: „Miért volt Camus ilyen egyoldalú?” – kérdeztem akkor. „Miért ragaszkodott ahhoz, hogy minden abszurd? Miért félt beismerni, hogy van értelme?” „Félt Istentől.” – válaszoltad azonnal. Emlékeimben láttam magam előtt Tonko Srholec arcát, mintha az oltár alatt kihelyezett fényképéről kissé gúnyosan mosolygott volna rád, amikor a temetésén felálltál, hogy magadhoz vedd az úrvacsorát.
Van-e Isten, avagy sem? “Szemtanúja voltam, ahogy a nehéz, fájdalmas napjaid sodrában e kérdés önkéntelenül az alázat, a bizalom, és a szeretet válaszává változik. Élni, visszatérni, alkotni akartál, de egy bizonyos pillanattól kezdve tudtad, és elfogadtad, hogy el kell menned. „Legyen meg Isten akarata” – suttogtad időnként, amikor a halál közeledni látszott. Ezt a mondatot Tonkotól vetted, de ahogy mondtad, én már hallottam benne a te saját szavaidat.
Ezt te sem értheted az ellentmondások nélkül, Marián. És van még egy ellentmondás: a legtöbb ember számára egy tipikus rock bohém mintaképe vagy. Egy ember, aki makacsul átlép minden határt, hiszen ebbe a körbe tartozik. Nem tagadható, Marián, sosem voltál az egészséges életmód mintaképe. A bohém életviteled homlokzata mögött azonban egy nagyon is hagyományos érték – a hűséges szeretet örök értéke – rejtőzött. Nem tudom, láttam-e még egy olyan kapcsolatot, amelyben a szerelem a fájdalom által ilyen gyönyörű gyümölcsöt szül.
Néhány napja láttunk így, egy kórházi ágyon, egy ölelésben, mosollyal az arcodon: – Milyen szépek – mondta Jarka. Kemény harcot vívtál, Marián, és nyertél. Otthon akartál meghalni. Többször is könyörögtél nekünk: „Ne hagyjátok, hogy kórházban haljak meg.” Otthon haltál meg, szeretteid körében. Befejezted a műved. Nemcsak egy zeneművet, amelyről mindenki tud, hanem egy ember rejtett életművét is, amellyel őszintén megküzdött saját ellentmondásaival.”
Folytatjuk!
Szlovák és angol nyelvű cikkek felhasználásával írta: Szász Dávid (SaxonDave)
A szerző zenész, a Mandrake Moon zenekar vezetője, énekese és billentyűse, valamint a Hungarian Pink Floyd Show énekese.
