Papp Gyula billentyűs, zeneszerző, a budapesti Újszínház zenei vezetője és a soproni Petőfi Színház zenei tanácsadója. Az elmúlt ötven év folyamán közel kétszázötven lemezt játszott fel, miközben nagyjából ugyanennyi zenés darabot tett színre. Továbbá írt három színdarabot és két évtizede a békéscsabai Jókai Színháznak is dolgozik.
Az idén 70 éves Papp Gyula 2021. október 11-én “Generációk közt” címmel tart Életműkoncertet a budapesti Erkel Színházban. Ennek kapcsán kértük fel egy karrier-összegző beszélgetésre, melyben saját szavaival mutatja be az elmúlt félszáz év fontosabb mérföldköveit. Az 1970-ig tartó első részben az indulásról, családról és tanulmányokról vallott, valamint az első zenekarok is szóba kerültek.
Kérlek, mutatkozz be az olvasóknak!
1951. november 28-án jöttem erre a világra, Nádudvaron. Hajdú vagyok. 1956. május 1-én költöztünk Budapestre. Édesapám anélkül, hogy besorozott katona lett volna, 1944 őszén hadifogoly lett és 1948-ig Odessza közelében, a Krasznij Ljucs (Vörös Fény) nevű helységben raboskodott, hadifogolyként. Valamelyik kollaboráns „ismerőse” elsők között írta fel a békés lakosság közül választott hadifoglyok közé. Gondolom irigységből.
Apám nagyszerűen szavalt, focizott. Szép ember volt. Érezte, hogy meg kell szöknie. Volt, hogy tizenegy hónapig nem volt meleg szobában. Kétszer úszta át másodmagával a fejére szíjazott ruhájával a zajló Dnyeppert. Nem jókedvében, hanem azért, mert elkapták és jól megverték, szögesdróttal körbe kötötték, majd négyen hanyattfekvésben fölemelték és elejtették. Azt mondta: „Fiam! Mintha a Föld szakadt volna rám, olyan érzés volt…” Visszavitték őket… Kénytelenek voltak ismét a jégtáblák között úszkálni. Szénbányában, kétezer méter mélyen, hatvan centi magas vájatban – amiből húsz centiméter víz- kellett légkalapáccsal a szenet fejteni. 1947. július havában egy barátja belázasodott. Neki aznap ugyan nem kellett volna lemennie, de önzetlenül azt mondta: „Maradj fenn komám, lemegyek helyetted”. Az történt, hogy belefúrt az előtte való nap fel nem robbant dinamitba. Rárobbant és mindkét szemére megvakult. Széntől kék arccal élte le az életét. 1953-ban – mit csináljon egy vak ember- felvették a budapesti Játékkártyagyár és Nyomda nevű munkahelyre telefonkezelőnek. Tehát ingázni kellett Nádudvar és Budapest között, vakon, hétvégente. Egy jóindulatú „személyzetis” hölgy megszánta és lakást kaptunk a gyárban. A volt tulajdonos fiának lakrészébe költöztünk. Nagy ugrás volt a döngölt földpadlós nádudvari ház után. Vll. kerületi „chicagói” gyerek lettem. Jó ötvözet szerintem. Egyik ősöm, aki ugyanarra a névre hallgatott, mint én – azóta az elsőszülött fiú mindig Gyula-, Bocskay fejedelmet menekítette ki szorult helyzetéből, ezt oklevél tanúsítja. A rablókból lett hajdúit a fejedelem egyébként köznemesi rangra emelte.
Volt valamilyen előzménye a zenész-pályának a családodban? Gyermekkorban tanultál zenét?
Édesapámat nem lehetett nem szeretni. Bárkit az ujja köré csavart, könnyűszerrel pillanatok alatt. Amikor operáció után az egyik szemével annyit látott, hogy nagyítóval még olvasni is tudott, egyből „showman”-ként viselkedett. Bolondozott, képes volt fehér köpenyben eljátszani az orvost. De könnyelműségében aratott, cipekedett és úgy begyulladt az a szeme, amivel látott, hogy ki kellett venni! De előtte még a szemklinikán odament fehér köpenyben az egyik beteghez: „Ki kell vennünk a szemét!” – mondta a betegnek. „Jaj, doktor úr! Csak azt ne, félek!” Fater erre: „Ne féljen! Egy vágás jobbra, egy vágás balra, szem a kosárban”. „Gondolja?” – szólalt meg mögötte Horrai professzor, aki őt is operálta, hogy lásson. Erre apám elejtette a karbid lámpát, amit, mint „orvos” tartott… Imádta mindenki. Az egyik ápolónőnek távozáskor azt kiáltotta: “Ha fiam születik, kegyed lesz a keresztanyja!” Így is lett. Bár én református vagyok apai részről, anyám katolikus volt, mint a keresztanyám, akinek nagyon sokat köszönhetek. Múzeumok, templomba járás, illemtankönyv, Andersen mesék, satöbbi, sorolhatnám a végtelenségig. Az európai műveltség alapjait neki köszönhetem.
Édesapám egyébként a vakok „Homérosz” kórusában énekelt és ő volt a társadalmi vezető is. Mielőtt első osztályos lettem, összeült a családi tanács. „Mi legyen a gyerekből?” „Pap!” – mondta a keresztanyám. „Az, biztosan nem” – mondta apám. “Már eleve Papp!” „Akkor zenész!” – javasolta keresztanyám. Ebbe apám belement és az első osztállyal parallel beírattak a két utcára lévő zeneoktatói munkaközösségbe, Ehrenfeldné Bán Stefániához zongorázni.
A zongora a te választásod volt?
“Gyuszika! Mit akarsz tanulni? Harmonikát, vagy zongorát?” – ez volt a kérdés. Anélkül, hogy olyat valaha láttam volna, magam sem tudtam miért, de rávágtam, hogy: “Zongorát!” Apám egyébként tudott harmonikázni, egyik zseniálisan játszó nádudvari barátjával még lakodalomban is sokszor szerepeltek. Mai napig őrzöm a Hohner 32 basszusos gyöngyházbillentyűs hangszerét.
Miként folytatódott az iskola?
A Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolába kerültem, Kertész Lajos lett a zongora tanszakon a tanárom. Délelőtt Budapesti Zenei Gimnáziumnak hívták. Padtársam Ránki Dezső, előttem Berkes Kálmán ült, aki a legjobb barátja volt Kocsis Zolinak. Emiatt Zoli, minden szünetben átjött hozzánk. Suli után fociztunk, a Teréz templom egyik iskolánk felé eső oldalhajójának kiszögellése volt az egyik focikapu, a templom végén ugyanolyan távolságban ledobtuk egyikünk iskolatáskáját, az volt a másik kapu. Kis foci, majd habos kávét ittunk, az akkor Lenin körúti Pálma presszóban. Másodikban a zongora mellé felvettek zeneszerzés szakra is. Huzella Elek volt a tanárom.
Gondolom mellette a zenekarozás is hamar beindult…
1968. január 18-án, egy csütörtöki napon egy negyedikes fiú, Huszti István, aki bőgős volt, átjött a mellettünk lévő osztályából és a következőket mondta: „Gyula! A Lenin körút 96-ban, az Autóközlekedési Tröszt székházában – rá fél évre lett Volán Tröszt-, ott áll egy Selmer Thunderbird és egy Selmer Super Foundation. Egyiken megy a gitár és az ének, a másik basszuserősítő. Ezek mellett áll egy piros Capri orgona egy Elka erősítővel, és nincs. aki játsszon rajta”. Ott és abban a pillanatban a tízórai nagyszünetben dőlt el a sorsom örökre! Este hatra lementem próbára és a zenekar tagja lettem.
Mesélj, kérlek az első együttesedről! Mi volt a neve? Kik voltak a társaid? Készült valamilyen felvétel?
Az első együttesem a “Volán” zenekar volt. Dobó Endre tehetséges gitáros-énekes-zeneszerző vezetésével. Pécsi srác volt. Nagy kár érte… A sikertelenség, az alkohol karjaiba hajtotta. Korán meghalt. Marton Árpád dobolt, Kiss Róbert kísérő gitározott, és aki elcsalt, a konzis Huszti István, basszusgitározott. Saját dalaink már 1968-ban is voltak! Felvétel nem született, de nekem mégis emlékezetes marad örökre, hiszen ez volt az első zenekarom.
Miért és hogyan születtek az első Bartók átdolgozásaid?
Nos, ezután Balázs Fecó és Várkonyi Matyi – akik eggyel felettem jártak a suliban- nyomdokaiba léptem. Matyi sosem, de Fecó és én renegátok lettünk. Apám kirúgatott a zenekarból, mert lógtam, nem gyakoroltam rendesen. Természetesen önerőből, egyik zenekarból a másikba mentem. De azért hihetetlenül hatott rám a tanárom, Kertész Lajos, akiről az egész iskola váltig állította, hogy a Világon ő játszik a legjobban Bartókot. Az ő interpretálásában nagyon megfogott az „Első román tánc”. Az „Egy este a székelyeknél” című darabbal – ami megegyezik az „Ősi Székely Himnusz”-szal-, tízéves koromban, az „Úttörők Kulturális Seregszemléje” versenyén, kerületi szinten első lettem. Ráadásul úgy, hogy nem is szólítottak játékra! Amikor a zsűri elnöke azt mondta, hogy: „a zsűri visszavonul dönteni”, előrementem és azt mondtam: „Elnézést! Én a Hernád utca 46-ban megnyertem az iskolai versenyt és nem szólítottak, hogy játsszak!” Tizenöt másodpercig tanakodtak, majd azt mondták: „Játsszon!” Ezen történések miatt született 1970 nyarán, e két műből az első Bartók átdolgozás.
Miként jutott el a Bartók feldolgozásod híre a rockszakmához?
A Royal szálló étterme – ami éjfélig volt nyitva-, és a vele szemben lévő Erzsébet söröző – ami egyig tartott nyitva- volt a zenészek törzshelye. Kevés pénzünk volt, ezért halkan mondtuk a pincérnek: „Egy hasábburgonyát kérek, tartárral”. „Egy hippi menüt!” – ordította át a csálinger a kollégájának. Orszáczky Jackie, Pataki Laci a Syrius-ból, Varga Laci a Scampolo-ból, „Vadölő”, azaz Várady Laci, Radics Béla dobosa, Bélával együtt, Szűcs Totya, aki akkor a Szivárványban pengetett – vége-hossza nincs a zenészek sokaságának-, minden nap ott voltak. Nyáron Rusznák Iván jött oda hozzám a „Bözskében”: „Gyula! Egész nyárra Balatonalmádiba van szerződésem az Auróra étterembe. Jössz?” “Naná, hogyne mennék!” – mondtam. Új orgonára gyűjtök úgyis, gondoltam… A Royalban ősszel híre ment, hogy készítettem egy Bartók átdolgozást.
A nagy Syrius figyelmét is sikerült felkeltened…
Az Állatorvosi Főiskola egyik klubhelyiségében próbáltunk. Egyszer csak megjelent Orszáczky Jackie és Pataki Laci: „Mutasd a Bartókot!” A zenekar addig félrevonult. Meghallgatták, majd elmentek. Ez októberben volt. Fél évvel előtte, még tavasszal, egy „Ex” nevű amatőr zenekarral a Gundel étteremben egész éjjel játszottunk, vállalati rendezvény volt. Varga Laci – aki a Liversing-ben volt a Scampolo előtt-, mivel a barátunk volt, lejött oda. Beszállt zenélni, de úgy, hogy hol én improvizáltam a négykezesünkben a zongorán, a felső tartományban, hol pedig kísértem őt, az alsóban… Onnantól minden klubba vitt magával és hirdette azt, hogy nagy jövő előtt állok.
Szeptemberben ő, Bertalan István „Güzü” és jómagam lementünk a Xlll. kerületbe, a Csanády utcai KISZ pince klubjába. Ez a csodálatos Syrius zenekar klubja volt. Egy kanyart játszott a Syrius, majd jam-session következett, tehát aki akart, az megmutathatta, mit tud. Mi hárman is beszálltunk. Előttünk Demjén Rózsi játszott valakikkel. Ott tartózkodott még Szörényi Levente, Török Ádám, Frenreisz Károly, Fogarassy János és még még jó néhányan. Azt hiszem, ez életem legnagyobb mázlija volt! Egyszerre hallott mindenki, akiről eddig beszéltem. Abban a pillanatban magába fogadott a zenésztársadalom. Éreztem, hogy szeretnek. Tizennyolc éves voltam, de a legközelebbi csütörtökön, amikor lementem ugyanoda, Veszelinov Andris, a Metro, majd akkor már a Syrius dobosa, a büfében a pultnál rám nézett és szeretettel azt mondta: „Hello, vén részeges!”
Ez akkor felért egy Kossuth-díjjal… Főleg, hogy akkoriban elsősorban még vendéglátó zenekarokban billentyűztél. Miként teltek vendéglátósként akkoriban a napjaid, éjszakáid?
Akiket az előbb felsoroltam – Fogarassyn kívül-, többüknek játszottam albumaikon. Tudom, hogy szabad akaratunk van. De hiszek, az eleve elrendelésben is! Miért mondom ezt? Visszatérve a Continental együttesnek Balatonalmádiban, az Auróra étteremben töltött nyarára… Rockzenészként folyton beszálltam jam-session-ökre, ahol csak lehetett. A Rusznák Iván által elnevezett teremfőnökünk, ő ” fehérarcú nagyfőnöknek” hívta, mert egy magas, vékony szigorúnak látszó, de egyébként nagyszerű ember volt. Ez többek közt abból adódott, hogy nyár elején módosította a munkaidőnket – ami igazából a koncert idősávját jelentette. Elvileg 18-24 óráig kellett volna muzsikálnunk, de ő igen jótékonyan azt mondta: „Elég, ha 19-től 23-ig dolgoznak.”
Ellenben történt olyan is, hogy odajött – mivel csak 5-10 vendég tartózkodott az asztaloknál-, és fél tizenegykor azt mondta: „Most játszanak valami hülye jazzt, hogy elmeneküljenek!” Tehát, ettől kezdve 17-től 19-ig beszálltam a Tulipán étteremben is muzsikálni, ahol Baracs Öcsi, a Neoton későbbi basszusgitárosa játszott zenekarával. Majd elmentem az Aranyhíd vendéglőbe, ahol este 9-től hajnali 3-ig szólt a zene. Ott is beszálltam. Nagyon megszerettek a zenészek. Volt olyan, hogy beteg lett a zongoristájuk és akkor „sprinter” lettem egy hétre. Este kilenckor mindkét helyen beindult a meló. Mivel a mi helyünkön az említett teremfőnök engedékeny volt, a következő izgalmas és fáradságos dolgot voltam kénytelen tenni. Belekezdtem este 9-kor az Aranyhídban a zongorázásba 25 percre. Sprint, az Aurórába 1 kilométert. Ott is 25 percet nyomtunk. Ez így ment, amíg már nem kellett az Aurórában játszanunk. Hajnali 3 után pedig átmentem az Auróra bárjába, ahol akkor már szinte vendég sem volt. Ott Fazekas Gyuri zenekara, az Orkán játszott. 5-ig szólt a munkaidejük. A pincérek is imádtak engem mindenütt. Snubi, Köller Pista és még többen… Sírtak részegen, mert Bach “Wohltemperiertes Klavier”-t, Gershwin “Rhapsody in Blue”-t és hasonló gyönyörűségeket játszottam.
Hogyan ért véget ez a korszak? Miért váltottál?
Egész nap nem ettem, mert új orgonára gyűjtöttem és az egész fizetésemet postán elküldtem apámnak. Meg is lett az az új Matador, amiben már volt olyan hangszín, ami tiszta Hammondnak hallatszott. Alá volt építve egy láda, hogy össze is lehessen keverni. Ezen játszottam később a Miniben is.
De miért is beszéltem előbb az eleve elrendelésről? Végül az Aranyhíd zenekara elcsalt. Egy éves szerződést írtam alá a Hotel Veszprém bárjába, az Aranyhíd zenészeinek kedvéért. Majd éreztem, hogy valami csavarja a szívem és másnap bementem Veszprémbe és az igazgatónak azt füllentettem: apám nem engedi, hogy ott játsszak. Ha ezt nem teszem, se Mini, se Szörényi szólólemez, se Skorpió vagy Dinamit, örökre elnyelt volna a vendéglátóipar…
Folytatjuk!
Fotók: Papp Gyula 70 Életműkoncert / Papp Gyula archívuma
