Bár a köztudatban máig egy koncertként és egy bizonyos filmként él a „Live at Pompeii”, a valóságban több felvételi alkalom is volt és minimum négyféle változat forog belőle közkézen; illetve az utóbbi években már a fáljcserélőkön és egyéb online börzéken is.
A párizsi utófelvételek ugye eleve adottak. De a Pompejiben forgatott jelenetekben is láthatjuk ugyanazt a muzsikust trikóban és félmeztelenül, fejkendőben és hajadonfőtt, cipőben és mezítláb, napszemüvegben és a nélkül is játszani; akár még egy dalon belül is, reggeli és délutáni fényben, valamint éjszaka. Ugyanígy, az időről-időre újravágott, átrendezett és kiegészített filmverziók is jól megkülönböztethetőek. Mi több, a csodás zene mellett érdemes időt, energiát és figyelmet szentelni az Adrian Maben ideája alapján megvalósult koncertfilm sajátos evolúciójának is.
Az előző részben taglalt vegyes alapanyagból Adrian elsőre egy nagyjából egy órányi anyagot vágott össze, melynek ősbemutatójára 1972-ben került sor. Ezt, az egyórás eredeti változatot több mozi is a műsorára tűzte. Valamint elvileg néhány televíziós csatornán is bemutatásra került, bár ma már nem könnyű az itt-ott még fellelhető korabeli adásnaplók alapján rekonstruálni, melyik helyi tévétársaság, mikor, melyik változatot sugározta. 2003-ban pedig „Director’s Cut” változat DVD extrái közé is felpakolták az ős-verziót, kapcsolódó érdekességként.
Mégis, az eggyel későbbi, kibővített „theatrical version” lett igazán ismert. A pompeji koncert. Az égett be a köztudatba, köszönhetően az 1974-es intenzív mozis, majd az azt követő másfél-két évtizedes televíziós jelenlétnek, illetve a brutális mennyiségben eladott videókazetta- és lézerlemez-kiadásoknak. (A második változatnak máig nincs hivatalos DVD-kiadása. Kivétel nélkül gyalázatos minőségű kalózkiadások rontják a szemeket és a füleket. Mármint azoknak, akik bedőltek a kalózok szélhámosságainak, beleértve a netes gagyizást is.)
A „Live At Pompeii” film második, bővített verziójának fő erénye, hogy kiegészült a „Dark Side Of The Moon” londoni stúdiózásán készült, vélhetően 1972-es felvételeivel. Ezen snitteken keresztül betekinthetünk az „On The Run”, az „Eclipse”, az „Us And Them” és a „Brain Damage” munkálataiba is. Ráadásul számos olyan sávot, témát hallhatunk, melyek nem kerültek fel a rekordgyorsasággal alapművé nemesedett végleges albumváltozatra. A dalok közé ékelt egyéb bónusz felvételeken az Abbey Road Studios felvevőhelyiségeinek életképei mellett, az EMI kiadó kantinjában enni, inni és beszélgetni is láthatjuk Gilmourékat. Mindezeken túl a második változat extra képanyaga részben pótolja, részben kiváltja az első vágásban használt kiegészítő vágóképeket, különös tekintettel a vulkánkitörésekre és lávafolyásokra. Persze a látvány tekintetében a „Live at Pompeii” korábban sem szorítkozott csak és kizárólag a Vezúvra és a környező városokra, de a második és harmadik kiadás esetében Adrian aztán végkép szabadon válogatott a témában fellelhető egyéb vizuális anyagokból.
2002 folyamán ismét alapos ráncfelvarráson esett át a nagy mű. Az újabb utóforgatás ezúttal csak a romokat, műemlékeket és a Vezúv környékét érintette. Ezek a friss felvételek lettek összegyúrva az előző filmverzióval, továbbá egyéb dokumentum- és természetfilm részletekkel. Valamint kezdetleges CGI technikával készült űrbéli jelenetekkel és Pompeji reprodukciókkal, vegyes végeredménnyel.
A nagyközönség csak 2003-ban találkozhatott a rendezői változattal, melyet a „Dark Side Of The Moon” harmincadik évfordulójára időzített LP-újrakiadással, valamint a hibrid SACD változattal, továbbá a „The Making of the Dark Side Of The Moon” dokumentumfilm, extrákkal szintén felturbózott DVD verziójával egy időben kezdett itthon terjeszteni. Persze nem véletlenül, hiszen a második filmváltozathoz hasonlóan a „Director’s Cut” is bőséggel használja a híres-neves album Abbey Roadon készült korabeli munkafelvételeit, illetve a kantinos csevegésből is egy jókora adagot. (Annakidején egy kisebb vagyont hagytam a lemezboltban, mikor ezt a 30 éves DSOTM csomagot kértem az eladótól. Majd halmazati büntetésként igen sokan ki is röhögtek azért, mert az optikai lemezek mellett még nagylemezen is megvásároltam a „Dark Side Of The Moon” 30 éves jubileumi kiadását. Jellemzően azok viselkedtek így, akik ma szürreális árakat kérnek és kínálnak ugyanazért az LP kiadásért. Hja, akkor épp nem volt divat a „bakelit”, akkor még nem volt agyonhájpolva a „vájnil”…)
A „Live at Pompeii – Director’s Cut” 2003-ban jött ki DVD-n, mely komoly változásokat hozott a korábbi verziókhoz képest. A legfontosabb, hogy ismét bővült a képanyag. Elsőként a párizsi Studio Europasonor fekete-fehér képsorai érdemelnek említést, lévén ismét láthatjuk Waterséket munka, interjúzás és evés-ivás közben. Bár az általános tévképzet szerint az „Echoes” itt látható ének és gitárfelvételei a „Meddle” album munkálataiba nyújtanak bepillantást, de ez duplán tévedés. Először is, mert a „Meddle” felvételei kivétel nélkül Londonban készültek, az AIR, az Abbey Road és a Morgan stúdiókban. Ráadásul, mikor 1971 decemberében Párizsban dolgoztak a fiúk, a „Meddle” LP-k és kazetták már a boltok és rajongók polcain voltak. (Egyes vélemények szerint a beszélgetős részek inkább már 1972-ben készültek, ugyanott. Az utófelvételek és utánjátszások végeztével a keverés munkálatai közben került sor az interjúkra.)
A rendezői változat esetében tehát biztosan nem a „Meddle” album stúdiófelvételeibe kapunk betekintést, hanem biztosan a „Live at Pompeii” film utómunkáit láthatjuk, hallhatjuk. Amiből egyúttal azonnal egyértelművé válik, hogy minimum az „Echoes” énektémái esetében komoly utómunka, utófelvétel zajlott a párizsi stúdióban. Mielőtt erre valaki túlzottan elkezdené húzni a száját, jó tudni, hogy nem sok olyan koncertfilm létezik a poptörténetben, melynek a hangja legalább felerészt eredeti és nem pedig – szinte végig- az utólagos stúdiós bűvészkedés eredménye. A hazai hard rock koncertfilmek esetében nem ritka a 100%-os(!) utólagos utánjátszás sem. Ez az őrület… A Pink Floyd és a Pompeii film egyszerűen csak őszinte. Kevés idő állt rendelkezésre, trágyát és szemetet pedig nem akartak kiadni az alkotók a kezeik közül, hát éltek az utómunka lehetőségével. Nem először és nem is utoljára; teszem hozzá erősen pulzálva…
A változások másik részét, a rengeteg, újonnan beékelt képanyag képezi, mely által, jóval kevesebbet láthatjuk a Floyd tagokat játék közben. Ez annak ellenére is zavaró, hogy leginkább a már megalkotásukkor is béna, úgynevezett Transflix technikával készült párizsi montázsok estek az újravágás áldozatául.
Bátran kijelenthető, hogy a kiegészített képanyag legértékesebb részei az akkor frissen készült snittek. A Vezúv és környéke, a Pompeji romváros és a római műemlékek látványa valóban lenyűgöző. A természet, a teremtett világban duzzadó emberfeletti erő, illetve a sok nemzedékkel korábbi építészeti- és műalkotások, a korai Pink Floyd géniuszával együtt, valami döbbenetes hatást képes kifejteni. Ide, a pozitív változtatások közé tartoznak még a NASA által készített eredeti űrbéli felvételek is, illetve a vulkanikus pusztítást bemutató XX. századi dokumentarista képsorok.
Mindez sajnos ismét aktuális, e sorok írásakor épp azon sokkoló jelenetek futnak végig a világ távközlési rendszerein, hogy micsoda őrületes, ép ésszel elképzelhetetlen pusztítást is végzett a megállíthatatlan lávafolyam La Palma szigetén… Ha lehalkítjuk a tévénket és betesszük a hifibe a Pink Floydot, a híradókban ismételt szomorú képsorok alá, majd elegendő hangot adunk a „A Saucerful of Secrets” szvit második, harmadik és negyedik tételére, az igen nagyot tud ütni. Döbbenetesen aktuálisak együtt, amint egymásra találnak a lelkünkben a felfoghatatlan képsorok és az elemi erejű zene. Hidegrázósan, fájóan passzol a Pink Floyd művészete és a rideg valóság.
Az előzőekben taglaltakkal ellentétben, sajnos jóval gyengébb hatást mutatnak és jelentősen lehúzzák a „Live at Pompeii” rendezői változatának színvonalát a már megjelenésük pillanatában is elavult és erősen pixeles számítógépes grafikák, melyek részben égitesteket, részben pedig az ókori Pompeii rekonstruált látképeit hivatottak megjeleníteni. A kevesebb, néha több. Egy tévéadás, dokumentumfilm esetében még csak-csak elment volna a gyalázatos felbontású pixelháború, de ezt így, ebben a formában már akkor sem szabadott volna kiadványra engedni. Főleg nem Pink Floyd név alatt.
A változások harmadik csoportja konkrét újravágás, áthelyezés. Így az előző változatokhoz épest szabadon, ide-oda kerültek a Pompeji Amfiteátrumot belakó, az előkészületeket bemutató képsorok. Sajnos, még az előzőeknél is jobban meg lett vágva az „Echoes”, melynek első részébe ráadásul indokolatlanul, hanggal(!) együtt került be a londoni metró. WTF? Az ilyen gyalázat önmagában is büntetőjogi kategória kéne, hogy legyen! Bosszantó és érthetetlen. Végezetül új helyre, korábbra került a „Mademoiselle Nobs”, aminek a végéről pedig sajnos lemaradt a főszereplő orosz agár szukát kiemelő Írisz-törlő vagy – átmenet (Iris wipe vagy Iris transition), szintén sokat rontva a művön. Három évtized múltán jóval gyengébb végeredményre jutva a korábbi vágás hatásmechanizmusához képest.
Egyébként a „Mademoiselle Nobs” az egyik legjobb példa arra, hogy mekkora ereje van az írott szónak. Miután megjelent a szép, nagy, vastag és drága könyvben, hogy a kedves Nobs kutyus szája előtt Waters tartotta a mikrofont, futótűzként terjedt el a netes sajtóban a nyilvánvaló hülyeség. Annak ellenére idézték egymást bőszen a felszínes firkászok, illetve jelölték meg forrásként a drága, vastag, nagy és szép könyvet, hogy két kattintás is elég ahhoz, hogy világosan látsszon, hogy Wright a mikrofonos ember, Gilmour szájharmonikázik, Waters pedig gitározik. (Az bezzeg egyik önjelölt rockszakírónak sem ütött szöget a fejébe, hogy vajon ki és mikor basszusgitározta fel a dalt… A párizsi helyszínről már nem is beszélve, ha már madmazell, ugyebár…)
A „Live at Pompeii” első három változatának közös vonása, hogy a film elején és végén látható, hallható kettévágott „Echoes” keretet alkot. Ez a megoldás egyfajta mintául szolgált a későbbi sorlemezeikhez, hiszen a „Wish You Were Here” és az „Animals” albumokat konkrétan egy-egy félbevágott – a „Pigs On The Wing” esetében középen még meg is csonkított- dal foglalja keretbe. De persze a „Dark Side Of The Moon” és a „The Wall” esetében is jól érzékelhető a keret, bár szolidabb formában.
Az ötletet persze, mint annyi más egyéb esetben, már korábban kipróbálták az „Ummagumma” albumon. A stúdiólemez záró szvitje, a „The Grand Vizier’s Garden Party” szintén hasonlóan szerkesztett.
A film első két verziójában az „Echoes” első részének elejétől madártávlatból láthatjuk a római amfiteátrum belső részében muzsikáló fiúkat, majd az arénabelsőt befogó nagytotálból szépen lassan közelít a kamera a zenekarra. Egészen az első vágásig, miután a folyamatos közelítés már egy Nick Mason kistotálig jutott. Majd a mozi végén, az „Echoes” második része úgy ér véget, hogy visszafelé haladva, komótosan eltávolodunk Waterséktől.
Ez önmagában is működőképes keret, a harmadik kiadásra kiegészült különböző úrhajós és űrbéli jelenetekkel, melyeket be-bevágtak az addigi lassú közelítés és távolítás képsorai közé. Ezáltal az „Echoes” és egyben a „Live at Pompeii” kapott egy új narratívát, mely szerint a földönkívüliek felfigyeltek a földkörüli pályákon keringő műholdak által szórt műsorokra, majd kíváncsian űrhajóba szálltak… Ezért nincs a filmben látható rakétán felségjelzés, NASA vagy egyéb felirat. Ezért látunk a mozi elején először a Földtől távolabbi égitesteket, majd az utazás végén a Holdat és végül szülőbolygónkat, majd a végén fordítva. Ezen kiegészítések sajnos nem sokat adnak hozzá az eredeti koncertfilm hangulatához, viszont a tízedik újranézésre már könnyen jöhetnek olyan gondolatok, hogy miért nem a Pink Floyd tagjait látjuk inkább a hőskorban, fiatalon, erejük teljében?
A „Live at Pompeii” film negyedik kiadása 2016-ban érkezett. Méghozzá a monstre, harminchárom(!) lemezes „The Early Years 1965–1972” box set egyik alcsomagjának, az „Obfusc/ation 1972” című gyűjtemény részeként, BD-n és DVD-n. Ez a variáció alapvetően a rendezői változaton alapul, viszont kikerült belőle a „Speak To Me”, a „Mademoiselle Nobs” és az összes interjú és dokumentumfilmes részlet. Továbbá az „Echoes”-t ismét újravágták, ami ezúttal egyben szerepel, a film végén. Duplán felrúgva az előző három filmverzió átgondolt szerkesztését és alapvető felépítését…
A rendkívül igénytelen munka sajnos ordít a megúszós, pitiáner hozzáállásról. Így például a zene alá bevágott bizonyos képsorok ismétlődnek(!), sajnos senkinek sem volt arra figyelme, igénye, energiája, hogy legalább olyan snittek szerepeljenek a műemlékekről, romokról és a vulkáni tevékenységről, melyek ebben a vágásban nem láthatók máshol, még egyszer… Ami még ennél is felháborítóbb, hogy nagy valószínűséggel nem digitalizálták újra a filmet, csak felskálázták a 2003-as DVD-n látható anyagból átvett részeket. A már megalkotásukkor kínos, pixeles CGI képsorok az új kiadáson már egy közepes LED-tévén is meghalnak; egy professzionális projektor előtt ülve pedig könnyen harakiri-kívánós állapotba kerülhetnek az „Obfusc/ation 1972” Blu-ray nézői…
Folytatjuk!
A szerző a Hungarian Pink Floyd Club elnöke. A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Pink Floyd könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése, részben, vagy egészében, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
