An Hour Before It’s Dark
/Intact- earMUSIC/
A brit ötös fogat egy valamit nagyon tud: finoman, rétegzetten bemutatni érzelmeket. Ezen belül is a Marillion zenészei a „fájdalmasan szép” megfestésében kifejezetten nagy tudásúak és tapasztalatuk is rengeteg.
A vészjósló cím, ti. a világ teljes elsötétedése előtt egy órányival, még a múlt évben született, a bolygó minden értelemben vett túlfogyasztása és akaratlanul is a világjárvány nyomása alatt. De még a 2022. február 24-én kitört háború előtt…
A csapat 20. albuma gyönyörű organikus egész, nem kiabál ki belőle egy szerzemény sem, miközben szinte mindegyik lélegzik a dinamikai váltásoktól. Marillion perspektívából nézve nagy meglepetés nincs a zenében, de nagyon mai a hangzás és a prog-rockot oly gyakran megkísértő mesterkéltségtől is mentes az album. Amiben tobzódnak a szerzemények, azok a jellegzetes dallamfolyamok, amelyek megindulnak a dal elején és valamikor négy-öt perc múlva érnek véget, hogy aztán újra elinduljon a hullám.
Súlyában a kétezres évek talán legsikeresebb albumához a Marbles-höz mérhető az An Hour Before Dark, bár a dalok egyénileg nem ütnek akkorát. Ki lehet természetesen emelni a már klipen is megjelenített Be Hard on Yourself-et és a Murder Machines-t, de leginkább a záró, négytételes Care-t.
Mind az organikusságban, mind az érzelmek, főleg a fájdalom, megfestésében kiemelkedő a zenészek szerepe, akik az évtizedek alatt olyannyira összeértek, hogy az egyébként csodálatos egyéni teljesítményeket csak akkor vesszük észre, ha akarjuk. A hangulatfestés fő felelősei Steve Hogarth énekművész és Steve Rothery fájdalom-festő gitáros. Nyugodtan hozzátehetjük Mark Kelly tájkép-festő billentyűs ízes, visszafogott játékát is és akkor már majdnem teljes a kör.
A Marillion a sok fájdalom megjelenítése mellett mindig is boldogság kereső zenekar volt (ti. Happiness is the Road) és most pár perccel az elsötétedés előtt, az utolsó, már említett Care-ben adnak is némi reményt.
„The angels in this world are not in the walls of churches…
The heroes in this world are not in the hall of fame”
És a hétköznapi emberekbe vetett remény mindig erősebb, mint bármi más.
