A „Live at Pompeii” filmben alapvetően hat szerzemény szerepel, melyeket többféleképpen is lehet arányosan csoportosítani. Például három, többé-kevésbé pompeji felvétel, plusz három javarészt párizsi. Vagy három új dal és három korábbi klasszikus. Mely felosztás a hőskorszakbeli Pink Floyd működést is szépen archiválta. Ugyanis a Gilmour-Mason-Waters-Wright kvartett 1968 és 1975 között úgy dolgozott, hogy csak akkor rögzítették az új szerzeményeiket, miután azokat az adott turnén már alaposan bejátszották, kipróbálták, alakítgatták, készre csiszolták.
A későbbi „Meddle” anyagát illetően a pompeji film tervezésekor Adriannak még csak egy demókazetta állt a rendelkezésére, hogy véglegesítse a forgatókönyvet. Már ezerrel zajlottak a film előkészületei mikor az album még csak formálódott; a koncerteken pedig, szokásukhoz híven, próbálgatták a dalokat. Így Maben kénytelen volt a szalagon hallható munkafelvételekre hagyatkozni, mivel Gilmourék, a róluk készülő mozifilmben konkrétan és kifejezetten az akkor még csak formálódó „Echoes” és a „One Of These Days…” kompozíciókat akarták látni-hallani. Amit Adrian elfogadott, majd a pompeji setlistet közös megegyezéssel kiegészítették még néhány folyamatosan műsoron tartott koncertfavorittal, így állt össze a film hanganyagának törzse. Az 1971 szeptemberéig tartó „Atom Heart Mother” turné címadója vélhetőleg azért maradt ki, mert nem akartak még egy albumot bevonni, vagy mert nem volt elég a keret a kamarazenekar és a vegyeskórus költségeire. A négyesben rögzített rockverziót ráadásul alig egy évvel korábban adta le a kaliforniai KQED TV.
Tartalmát tekintve tehát zeneileg igen egyszerű a „Live at Pompeii” szerkesztése. A filmben szereplő hat kompozíció két stúdióalbumhoz köthető, egyenlő arányban: egy-egy dal, hosszú szvit és kapcsolódó szerzemény. Tehát a forgatás idején még csak demóként létező, készülőfélben lévő „Meddle” LP-ről a „One Of These Days I’m Gonna Cut You Up Into Little Pieces”, az „Echoes” és a „Seamus” variációként értékelhető Mademoiselle Nobs”.
„A Saucerful Of Secrets” LP-ről pedig a „Set The Controls For The Heart Of The Sun” és a címadó opus mellett a „Careful With That Axe, Eugene”, mint a nagylemezhez kapcsolódó kislemezdal. Utóbbi blokk megegyezik az 1968 és 1972 közötti koncertek magjával, így az 1969-es „Ummagumma” live album velejével is. Csak az „Astronomy Domine” maradt le, aminek akár az is lehetett az oka, hogy az már egy harmadik LP-t hozott volna be a képbe; miként az is, hogy lehetséges, akkor már nem akartak Barrett szerzeményt filmre venni az új felállással. Nyilván az sem véletlen, hogy az „An Hour with Pink Floyd” című KQED tévés koncertfilmből szintúgy kimaradt az „Astronomy Domine”, pedig azt is felvették San Francisco-ban. Adta is magát a stúdiókoncerten, miután a többivel együtt szintén a sztenderd koncertprogram részét képezte.
Mivel a „Live at Pompeii” hanganyaga ez idáig még nem jelent meg hivatalos hanglemezen, az első CD kiadásra pedig negyvenöt évet kellett várni, a zenei anyag bootleg kiadásai az első évtizedben értelemszerűen a mozis kalózfelvételek alapján készültek. A szűkre szabott információáramlás és a „jól van az úgy” mentalitás szörnyű ötvözetének eredményeként gyakran irgalmatlan hülyeségek is kerültek kísérő információként a lemezborítókra. Szinte mindegyik korabeli kalózlemezen és kazettán 1972 vagy 1974 szerepel az „egy bizonyos” pompeji koncert dátumaként, készpénznek véve az „egy koncert, egy felvétel” elvét, beleértve a többség által nem tudott, így nem is kalkulált párizsi utófelvételek eredményét is. Ezeket forgatva születtek aztán az olyan nagyszerű cikkek, melyek szerint „a Pink Floyd 1972-ben Pompejiben megénekeltette a kutyát” és a többi hasonló blődség. Szintén egy igénytelen bootleg az eredete, a színes, szagos, gyönyörű könyvekben is szereplő „Mademoiselle Nobbs” címváltozatnak, mely nyomdai trehányságból idővel szinte tényt kreáltak az egymást plagizáló felületes firkászok. Nincs mese, anno a mesés Nyugaton is pont olyan gyarló volt az emberi természet, mint a Vasfüggöny ezen oldalán…
A kalózlemezek második nemzedéke a ’80-as évek terméke, melyek kivétel nélkül a második filmverziót vették alapul, méghozzá a hivatalos VHS és LD kiadásokról leszedve a hangot. Utóbbi képe nyilván nagyságrendekkel jobban nézett ki, miközben a nem túl acélos hangsávja azért rendszerint az olcsó videómagnókon lejátszott, ezerszer agyonmásolt videókazetták hangjánál is jóval többet nyújtott. Nyilván cucc kérdése is, de a tapasztalat az, hogy a profitorientált hálószoba- és kalózkiadók mindig sokkal igénytelenebbek a rajongóknál. Jól van az úgy! Elég, ha a pénztárgép szépen muzsikál… Ennek megfelelően a kalózkiadványok is úgy szólnak, ahogy; olyan információkkal súlyosbítva terjesztették a hülyeséget, ami épp adódott; és nyilván képben is ott lett kétfelé törve a műsor, ahol az adott LaserDisc kiadás esetében fordítani kell a lézerlemezt.
Ugyanez ismétlődött, csak már a CD-írók elterjedésével arányosan, ipari méretekben, a 2000-es évek elején – a jellemzően Ázsiában megjelent 2xVCD verziókkal is. Ahol a film szintén nem fért el egy korongra egyben, így hát a dupla CD-s kiadványt ismét ott törték a szélhámosok, ahol a lemezcsere adta. Még ma is tucatjával találni olyan kalózvideókat, ahol a feltétlen muszáj volt a „Live at Pompeii” film második, bővített verzióját egy CD-nyi adatmennyiségre összetömöríteni, okosba. Hát, a hang is romlott, kép is gagyi lett, viszont a magabiztos hozzá nem értés okán közép tájt azért maradt a vágás nyomán tapasztalható bumfordi ugrás…
Itthon, a módszerváltást követő másfél évtizedben az ócsított irodai vagy otthoni számítógépekből leggyakrabban rendszerint a hangkártyát, a CD-játszót és a megfelelő mennyiségű RAM-ot spórolták ki. Mivel három, a multimédiához szükséges sarkalatos elem is tömegesen hiányzott a hazai készülékekből és a közvetlen a tévékhez köthető asztali lejátszókban sem bővelkedtek a háztartások, így a VCD és SVCD korszak Magyarországon gyakorlatilag ugyanúgy kimaradt, mint a LaserDisc. Az, hogy eredendően mégis ezekről készültek a kalózkiadások, tehát szó szerint nyugati szemetet másoltak a hazai kontárok, azt a lemezváltás -, illetve az oldalfordítás okán történő váltás, az összefűzött videóanyagban lévő apró döccenés leplezte le, melyek pont ott és akkor vannak, mint a donorként szolgáló nyugati és japán digitális korongokon…
Utóbbiakról ismét irgalmatlan sokféle kalózverzió készült, de mivel sokaknál még az információs korszakban is elnyomta a tudásvágyat a pénz szeretete, hát a harmadik hullámban is rengeteg hibával és téves információval dobták piacra a kalózok a bűnrossz hamis kiadványaikat.
Ezek együttesen okozták a köztudatban a népszerű téveszméket. Kezdődött az átkosban, amikor még a határon becsempészett kalózlemezek és kazetták képezték alapját a hazai sajtóban és beat-rock témájú könyvekben megjelent tárgyi tévedéseknek és kapitális hibáknak. Majd jött a digitális korszakot kihasználó, az optikai lemezek könnyű másolhatóságával történő tömeges visszaélés, mely jelenség a hamis adatokat tartalmazó tokokba csomagolt kalózkiadásokban csúcsosodott ki. Az azokon szereplő valótlanságok pedig a többi népszerű tévedéshez hasonlóan idővel az FTP-szervereken és DC hubokon robbanásszerűen terjedtek. A szélessávú internet elterjedésével egyre gyorsabban és gyorsabban, köszönhetően az addigi hülyeségeket összegző torrentoldalaknak, majd a kalózanyagokból „tájékozódó”, egymást is kopizó „rockszakíróknak”. Nincs új a Nap alatt.
Ez ment tehát hosszú évtizedeken át. Furcsamód egészen a 45. évfordulóig, tehát 2016-ig kellett várni az első hivatalos „Live at Pompeii” CD-re. De még az sem egyezik meg a filmben hallható hanganyaggal. Ezért nem is érdemes „official soundtrack” albumként értékelni, mert nem az. Sokkal inkább egy önálló kiadvány, egy hivatalos variáció, mely nem váltja ki a filmből, például a hivatalos DVD kiadásról leszedett hangsávot.
Történt pedig, hogy az eredetileg harminckét(!) koronggal meghirdetett „The Early Years 1965-1972” című óriás díszdoboz valamiért menetközben kapott egy bónusz CD-t. Az akkor még exkluzív kiadásnak gondolt „Live at Pompeii” CD-t azonban 2017-ben integrálták az „Obfusc/ation 1972” önálló kiadásába is. Így esett, hogy bár a „The Early Years 1965-1972” box első hat alcsomagja külön-külön is megvásárolhatóvá vált, de a hatodik tartalma nem teljesen egyezik. Ugyanis az „Obfusc/ation 1972” kibővítve lett újra kiadva. A nagydobozos három helyett immáron négy optikai koronggal. Így viszont csak a hetedik gyűjtemény és a kislemezes box maradt a komoly gyűjtőknek nyújtott exkluzív tartalom, a „Live at Pompeii” CD mindenki által elérhetővé vált. (Nem árt tudni, hogy a négykorongos önálló „Obfusc/ation 1972” készlet nyomdai kivitelében és anyagminőségében is jobb, mint a monstre box setben található háromkorongos elődje. Magyarán akkor is megéri az árát, ha erősen lehúzásszagúnak is tűnik a duplázás.)
Sarokpont, ezért fontos újra és újra leszögezni és sokszorosan aláhúzni, hogy a „Live at Pompeii” című CD 2016-os és 2017-es kiadásainak hanganyaga NEM maga a soundtrack, mert a hivatalos audiókiadvány műsora a „Live at Pomeii” film egyik változatának hanganyagával sem egyezik. Nyilván akkor és ott készültek a felvételek, 1971-ben Pompejiben és Párizsban, mint a filmben hallható verziók is, de sok tekintetben mégis jól megkülönböztethetően eltérő verziók. A „Live at Pompeii” CD-n kapásból nem szerepel a „Speak To Me” / „Pompeii” valamint a „Mademoiselle Nobs”. Az „Echoes” igen, de végig egyben és a műsor „belső” részeként, ugyanis ezúttal a két(!) verzióban is hallható „Careful With That Axe, Eugene” jelenti az album keretét.
A legfőbb különbség azonban az, hogy a hivatalos, gyári „Live at Pompeii” CD-ken gyakorlatilag az összes dal eltérő időtartamban, jellemzően hosszabban szerepel, mint a filmváltozatokban. Leginkább a két hosszú szvit, tehát „A Saucerful Of Secrets” és az „Echoes” esetében érezhető különbség. Előbbi majd három perccel hosszabb, mint a filmen. A „Something Else” alcímet viselő első tétel annakidején alaposan meg lett kurtítva a mozik közönsége számára. Negyvenöt év kellett hozzá, hogy a teljes nyitány visszakerülhessen a maga helyére. Az audió-albumon az „Echoes” is hosszabb fél perccel. Végre valahára visszakerültek a filmes kettéválasztáskor teljesen kivágott részek. Ez a szerkesztés pedig sokszorosan aláhúzza, hogy 1971-ben valóban néhány perces szegmenseket rögzíttek, majd azokból állították össze a zenei trackeket. Miként a CD indirekt módon azokat a korábbi pletykákat is megerősíti, hogy a „Set The Controls For The Heart Of The Sun” és a „Careful With That Axe, Eugene” Párizs mellett Pompejiben is elhangzott. Vélhetően jó néhány változatban, jó néhányszor.
Egy reális kiadás tehát többé-kevésbé úgy nézne ki, három plusz egy dal Pompeiiből, majd három plusz egy szerzemény Párizsból. A „Careful With That Axe, Eugene” itt is, ott is. Persze azt is tudva és belekalkulálva, hogy nyilván maguk a konkrét pompeji koncertfelvételek is kaptak némi párizsi utómunkát…
Íme:
Live at Pompeii 1971 LP:
Side A:
1. Echoes, parts 1-2 (live 1971)
Side B:
2. Careful With That Axe, Eugene (live 1971)
3. A Saucerful Of Secrets, parts 1-4 (live 1971)
a, Something Else
b, Syncopated Pandemonium
c, Storm Signal
d, Celestial Voices
4. One Of These Days I’m Going To Cut You Into Little Pieces (live 1971)
After Pompeii – The Paris Tapes 1971 LP:
Side A:
1. Pompeii (early version of Speak To Me)
2. Careful With That Axe, Eugene
3. Set The Controls For The Heart Of The Sun
4. Mademoiselle Nobs
Side B:
5. Echoes (guitar theme, excerpt)
6. Band interview (in Paris 1971 / 1972)
After Pompeii – The London Tapes 1972 LP:
Side A:
1. On The Run (studio rehearsal, excerpt)
2. Us And Them, part 1 (studio rehearsal, excerpt)
3. Eclipse (studio rehearsal, excerpt)
4. Us And Them, part 2 (studio rehearsal, excerpt)
5. Brain Damage (studio rehearsal, excerpt)
Side B:
6. Band interview (in London 1972)
Folytatjuk!
A szerző a Hungarian Pink Floyd Club elnöke. A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Pink Floyd könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése, részben, vagy egészében, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
