Bár a „Live at Pompeii” filmért rendszerint csak öt embert szokás dicsérni, Adrian Maben rendezőt és a muzsikusokat, azért másoknak is bőven vannak még érdemei abban, hogy ilyen erős lett a produkció. Steve O’Rourke menedzser rugalmassága, problémamegoldó- és szervezőkészsége ugyanúgy szükségeltetett a remekmű megszületéséhez, mint a rendhagyó koncertfilmet fényképező operatőrök művészi érzéke és egyedi látásmódja.
A „Live at Pompeii” magyar vonatkozása, hogy a két vezető operatőrének egyike, Pogány Gábor Budapestről emigrált Olaszországba, ahol gazdag életművet alkotott. A Pink Floyd film mellett több mint száz egyéb filmalkotás fűződik még Gábor nevéhez. Igen jellemző módon az átkosban soha senkinek nem jutott az eszébe, hogy a már akkor is világhírű hazánkfiát meginterjúvolja. Pedig Pogány filmjeinek egy jó részét Magyarországon is bemutatták: „Jó estét, Mrs. Campbell!”, „Darázsfészek”, „Ítélet Berlinben”, „A keresztapa másik arca”, „Egy asszony, meg a lánya”, „Azok a csodálatos férfiak” és a többi klasszikus. Ezért egyik kasszasiker sem ismeretlen a magyar közönség előtt, melyet ő fényképezett. De ha mást nem, a „Morcos misszionáriusok” pofonjeleneteit biztos, hogy mindenki látta, a T. Hill-B. Spencer páros legendás beszólásait máig kívülről fújja az egész ország…
Különös, de később, a rendszerváltásnak hívott eseménysor után sem kapkodtak utána a hazai médiumokban. Majd, mikor az ezredfordulón néhány Pink Floyd rajongóval elkezdtünk tapogatózni egy interjúval egybekötött olaszországi dokumentumfilm-forgatás ügyében, már csak a gyászhírrel szembesülhettünk. Sajnos többé már senki sem kérdezheti meg Pogány Gábort magyar vonatkozású témákról vagy a „Live at Pompeii” filmmel kapcsolatos szakmai részletekről. Vigasztaljon bennünket, hogy azért itt maradtak a munkái, melyek mesterségének remekművei.
Pogány korábbi munkásságát ismerve nem meglepő, hogy a Pink Floyd mozi is hemzseg az akkori filmművészeti újításoktól, modernnek számító képi megoldásoktól. Számos kép a képben, illetve mozaikos jelenetet láthatunk, miközben az időlegesen vagy teljesen leállított, lassított képkockákból sincs hiány, az egymásra montírozott anyagokról nem is beszélve. A „One Of These Days I’m Going To Cut You Into Little Pieces” csúcspontján látható visszaindítást például mindenütt tanítani kéne, ahol zenével foglalkoznak. Miként a filmesek képzésénél is, a ritmus fontosságát szemléltetve. Az ilyen egyszerű, de nagyszerű pillanatok, a filmes nyelven, művészi eszközökkel megfogalmazott hangsúlyozások, szavak nélkül is kiemelik a rendkívüli mozi főpontjait, illetve művészi üzeneteit. Sajnos a „Live at Pompeii” szintén egyedi látásmódú másik vezető operatőre, Willy Kurant, a lengyel származású belga mester sem él már. Idén hunyt el. Isten nyugosztalja mindkettőjüket!
Érdemes összevetni Pogányék munkáját az egy évvel korábban forgatott amerikai tévés koncerttel. Ott is közönség nélküli zenélést rögzítettek. Ott is hasonló dalokat válogattak össze és ott is komoly hatást gyakorolt a Pink Floyd művészete a KQED TV munkatársaira, mint Pompejiben, majd Párizsban. Nem csoda, hogy messze hasonló képi megjelenítésre is jutottak, mint az európai kollégáik. De máshol is hasonló képzettársításokat váltott ki a korai Pink Floyd elemi erejű művészete. Az 1972-es „Pirx kalandjai” című sci-fi tévésorozatban például rendszeresen Pink Floyd felvételek kísérik az űrbéli kalandokat. Méghozzá ugyanabból a korszakból, az „Ummagumma” és az „Atom Heart Mother” albumokról szemezgetve.
Nagy szükség is volt Pogány és Kurant modern és kifejező képi kompozícióira, valamint Maben vázlataira, mert 1971 októberében a pompeji római amfiteátrumban valami olyasmibe vágták a fejszéjüket, ami gyökeresen más volt, mint az előző évtizedek zenés mozijai.
A legtöbb zenés film ugyanis elsősorban a közönségre koncentrált és nem a zenészekre. Pontosabban a filmben látható-hallható közönségre, arra a hatásra, amit a zene ott, a kamerák előtt rájuk gyakorolt. Az ilyenfajta esztétikához pedig bőven elég volt a művészek papírmasé ábrázolása. Lett légyenek épp idealizált bálványok vagy abszolút statisztaszerepben, a közönségben jövő-menő valódi főhősök előtt.
Ebből a skatulyából elsőként Michelangelo Antonioni lépett ki, 1966-ban, a „Nagyítás” (Blow-Up) című film forgatásakor. Melyben ugyan a Yardbirds még mindig csak a cselekmény hátterében muzsikál, mintegy mellékesen, bemutatva a koncertek hangerejét, hangulatát és tömegpszichózisát, hangsúlyozva azok közönségre gyakorolt együttes hatását. De a következő jelenet, melyben Thomas, a főszereplő lazán eldobja azt a gitárnyakat, melyért néhány pillanattal korábban még közelharc folyt a bulin, zárójelbe teszi az egészet. Egyben az XX. század bizonytalannak bizonyuló relatív értékeit és az ifjúsági extázis kiváltotta időleges viselkedésformák jelentőségét is.
Miközben Antonioni azok elé is görbe tükröt tart, akik számára csak időleges szórakozás a villanygitáros esti cirkusz, egyben azokat is szembesíti a múlandó világ hiábavalóságaival, akik meg túlértékelve a zenét, irracionálisan ragaszkodnak bizonyos használhatatlan lomokhoz. Ez az akkor friss és kifejezetten aktuális üzenet kikacsintott a mezőnyből. De attól még továbbra is a közönségről szólt, a nézőkről a nézőknek.
Összességében kijelenthető, hogy a korszak koncertfilmjei – vagy koncertet is tartalmazó filmjei- egyaránt a közönségre, a filmben látható közönségre fókuszálnak és a rajongásról szólnak. Lényegét tekintve a zene közönségre gyakorolt látható és láttatható hatásait nagyítják fel a képsoraikon.
Ez a tendencia teljesedett és csúcsosodott ki az 1970 márciusában debütáló „Woodstock”, illetve decemberében bemutatott „Gimme Shelter” mozifilmekben. Abba az irányba nem volt hová tovább menni. Értelme sem lett volna még nagyobb sárdagonyát dagasztani, még több drogost filmre venni. Mert amit a rockzene az emberekben valójában kivált, amitől gondolatindító, identitásképző, adott esetben még mozgósító erővel is bír, azt nem lehet filmre venni. A lényeg ugyanis láthatatlan. Nem motorokban, bőrökben, csajokban, sikerben vagy erőszakban mérik, mert az a valami, a zene non verbális kommunikációjának hatásaként a belsőnkben zajlik, miként annak eredménye is belül dől el. Ettől (is) zseniális a „Nagyítás” végső pantomimjelenete. Főleg, hogy üdítő kivételként eleve nem a gyilkos kilétére futott ki a történetmesélés…
Tehát Maben is olyasmit kívánt elérni, ami eltért az akkori fősodorbeli narratívától. Egy merőben újfajta koncertfilmet. Egy olyan egyedi alkotást, ahol az adott közönség ilyen-olyan láttatása helyett inkább magán a zenén, a konkrét zenén legyen a hangsúly. Az pedig egyfajta interaktív módon a moziban ülő nézőket érintse meg, késztesse gondolkodásra. Radikális módon tehát a közönség teljes kizárása mellett döntött. Ez azonban csak az első lépés volt, hogy a többrétű művészi üzenet célba is érhessen. Sokan nem értették, hogy a „Live at Pompeii” esetében nem magán a közönségnélküliségen és még csak nem is az ókori romokon van a hangsúly, hanem a Pink Floyd zenéjéhez természetes módon, erőlködés nélkül illeszthető egyéb látványelemekről, melyek kiteljesítik a kompozíciók gondolatiságát és felerősítik a dalok érzelmi hatását. Ami értelemszerűen más művészek esetében másfajta narratívát és kulisszákat kíván meg, intelligensen a kompozícióik jellegéhez idomulva.
Például a filmben, a fokozatosan építkező inzerttel induló „Careful With That Axe, Eugene” képi anyaga, az szám elején és végén pompeji műalkotásokat úsztat át és vissza a párizsi stúdióban rögzített zenélős képsorokba. Mégsem zavaró az idegen filmanyag, mert a Vezúv környékén tett kirándulás képsorai, majd a Waters üvöltésével harmonizáló vulkánkitöréses és lávaömléses képsorok végig erőteljesen szorítják a téma ütőereit. A dal folyamán látható képanyag egyenértékű a zenével, egy pillanatra sem válik érdektelenné. Ilyen kiegyensúlyozott, mégis erőteljes szerkesztésre pedig tényleg csak a legnagyobbak képesek. Különösen, ha egy kompozíció még öt perc felett sem fordul unalomba, hanem a fejezet legvégéig képes fenntartani és irányítani a figyelmet.
Nem sokkal később, mikor a „Live at Pompeii” kirobbanó sikert aratott, Adrian komoly gerincességről tett tanúbizonyságot. Simán nemet mondott arra, hogy a pénzéhes producerek olcsó recepté silányítsák a pompeji koncert egyedi arculatát, olyan ötlettelen ötletekkel, mint „Deep Purple a Tadzs Mahalnál” és egyéb idétlenségek. Példaértékű, hogy sem a siker, sem a hírnév, sem a mammon nem tudta megbolondítani és eltéríteni. Maradt inkább továbbra is az a független dokumentumfilmes, aki arról és úgy készít filmeket, amiről akar. Például Roger Waters „Ca Ira” operájáról vagy René Magritte szürrealista festőművészről, Waters és Bartók zenéjével…
A közönség nélküli – magyarán nézőként te magad vagy a közönség-, üres amfiteátrumban rögzített anyag tehát csak az első lépés volt. Egy üres vászon, végre egy üres vászon, amire bármit szabadon fel lehetett festeni, amit a mű elbír. Hogy tartalmilag mi került a dalok mellé, azt pedig a különleges helyszín és a Pink Floyd nem kevésbé különleges zenéje adta, a közös gondolkodás egyfajta összművészeti metszeteként. A moziszékeken ülő, tehát már a filmen kívüli közönség megérintésének igényével és lehetőségével, a zeneélvezet mellett egyfajta multimédiás élményt, interaktív szellemi utazást is kiváltva.
A Pink Floyd zenéje gyakran meditatív és melankolikus. Művészetük pedig jellemzően patetikus, nem ritkán monumentális. A korai műveik meg aztán különösen azok. Ezért ez a különös ötvözet rendkívül jól alkalmas „utazós” zenehallgatásra. Ami alatt messze nem csak a drogos vagy bepiált zenehallgatás értendő, hanem minden, ami pszichedelikus, transzcendens utazás vagy szellemi állapot. Álmok, vágyak, csodák, merengések, sejtések, megérzések, rádöbbenések, mesék, mondák, legendák, elképzelt világok. A ködbevesző távoli múlt, a ködös távoli jövő.
Jól passzol hozzá az űrutazás, az időutazás és a sci-fi is. Messze nem véletlen, hogy az első négy Pink Floyd nagylemez a sok egyéb kulturális hivatkozás mellett konkrét sci-fi képregényes utalásokat is tartalmaz. Szóval van egy film, ahol megjelennek a hatalmas időtávlatok, a soknemzedéknyi múlt, a mitológiai alakokkal tűzdelt ókori történelem. Aztán hatalmas távlatok és távolságok, égitestek és a végtelen űr, emberi ésszel szinte felfoghatatlan mélységei. Valamint az emberfeletti erő, az emberiség által kontrollálhatatlan, pusztító erejű természeti jelenségek. Mindegyik a halandó emberi lény kicsiségét és az egymás után következő nemzedékek erősen korlátozott jelentőségét tárja szemeink elé. Szavak nélkül késztet gondolkodásra, vita nélkül indít vitát, melyet a székben ülve, egy-másfél óra alatt magunkkal folytathatunk le. Feltéve, ha nem ijedünk meg egy kis önkritikától, illetve a magunk vélt vagy valós jelentőségének bátor újragondolásától.
A „Live at Pompeii” tehát nemcsak zeneileg üt nagyot, hanem az ahhoz társított, komolyan átgondolt és bravúrosan vágott képi anyaggal is. A film anti-Woodstock jellegét pedig tovább erősítik a srácokról bevágott interjúk, stúdiós és étkezős életképek. Míg a legtöbb koncertfilm bálványozza azok főszereplőit, isteníti az abban szereplő zenészeket, addig Adrian Maben mozijában két rendkívüli művészi teljesítmény között premier- és szuper plánban láthatjuk a pattanásos és foghíjas világsztárt. A valódi életből vett hiteles életképek megmutatják, hogy a monumentális összművészeti alkotások kiagyalói, meghangszerelői és előadói ugyanolyan emberi lények, akik ugyanolyan gyarlóságokkal küzdenek, mint minden más halandó ember e Földön.
Látni és hallani, hogy Nick Mason mit művel az „One Of These Days…” című dalban, hogy miként korrigál azonnal, mikor kirepül az egyik kezéből a dobverő. Ráadásul eme filmes gesztus biztosan szándékos, mert amikor a francia Pop Deux tévécsatorna leadta a San Tropez-ben rögzített koncertjüket, az „Atom Heart Mother” előadása közben Mason szintén kiejti az egyik dobverőt, ami szintén benne maradt a végleges anyagban, pedig végig bőven használtak vágóképeket. Ugyanakkor szembesülhetünk azzal is, hogy mikor Nick pitét kíván, ugyanúgy csak a puha közepét szeretné annak kemény héja nélkül, mint a szomszéd Pistike. Így kerek az alma. Ez a fajta emberarcú, szolid idoltalanítás legalább annyira fontos a „Live at Pompeii” filmben, mint maguk a szerzemények és az azokhoz tartozó művészi üzenet. Még mai szemmel is figyelemreméltó az alkotás szerénysége. Az pedig felmérhetetlen, hogy mit jelentett ez a normális hozzáállás a ’70-es évek elején, a rockzenészek bálványozásának tetőpontján, mikor tömegek tértek be a mozikba, Pink Floydot nézni, majd szembesültek, hogy lehet másként is rockerkedni, mint amit a korábbi mozifilmekben láthattak.
De David Gilmour se semmi, mikor gyanúsan csillogó, begyógyult szemekkel biztosítja a riporter szerepét is betöltő rendezőt, hogy már nem élnek tudatmódosító szerekkel, megbízhat bennük… Néhány perccel odébb viszont akkorát gitározik a „Brain Damage” többé-kevésbé már késznek tekinthető felvételére, hogy az ember zokogva kaparja a falat, hogy ezeket a futamokat vajon miért hagyták le a stúdiólemezről? Az érem két oldala. A halandó ember valódi természete.
Szóval van egy közönség nélküli film, ahol a közönség reakciói helyett végre a zenéé a főszerep. De ezt még megfejelik a zenészekben jellemzően mindig túltengő ego olyan aprócska megnyilvánulásaival, mikor mondjuk a művész urak azon poénkodnak, hogy az operatőr inkább ne pazarolja a filmet a technikusra, ő nem fontos… Persze tudjuk, hogy minden viccben van valami komoly. Miként azt is, hogy ennél sokkal durvább dolgok is szoktak menni az öltözőkben és a backstage egyéb területein a roadok rovására. Csak a „Live at Pompeii” póztalan őszinteségének éles ellentétként az imádott bálványaink többsége valamiért – ki tudja miért-, nem az olcsó poénokat, pitiánerségeket vagy alávalóságokat szokta kitenni a kirakatba…
További vetülete a témának, mely egyben a „Live at Pompeii” film egy újabb rétege: maga a helyszín és annak múltja. Talán nem mindenkinek esik le elsőre, de az ókori Pompeii sok tekintetben maga volt a pokol, mely leginkább két szóval jellemezhető: szex és halál. A korának Szodomájaként is tekinthető városban ugyanis virágzott a prostitúció, valamint nem csak, hogy eltűrték, de ráadásul még bátorították is a házasságtörést, illetve a legkülönfélébb nemi eltévelyedéseket. Minderről nem csak a római történetíróktól tudunk, hanem a vulkáni hamu alól kiásott romváros freskóin, mozaikjain és festett edényein is gazdag illusztrációt kaphatnak a régészek, történészek, kutatók, turisták és egyéb érdeklődők. Az erotikus alkotások ráadásul nem csak a bordélyházakat díszítették, hanem városszerte mindenhol megtalálhatók. A virágzó prostitúció mellett Pompeii-ben és a környező településeken élénk kereskedelem is folyt, melyet a Vezúv tövében, lávatalapzaton fekvő szőlőültetvények, tehát a szinte végtelen mennyiségben rendelkezésre álló jó minőségű bor, mint kiviteli cserealap és a közeli kikötő tett különösen eredményessé.
E mellett, a Pompeji Római Amfiteátrumban, tehát konkrétan a „Live at Pompeii” fő helyszínén halálos gladiátorjátékok zajlottak, a római üdülővárosként is üzemelő település lakóinak és látogatóinak szórakoztatására. A legcsekélyebb becslések szerint is ezres nagyságrendű áldozat lelte halálát eme időszakban – jellemzően véres kínhalálát- azon a küzdőtéren, melyen bő kétezer évvel később Gilmourék koncerteztek.
A helyi elit persze hatalmas vagyonra tett szert ezekből a súlyos vétkekből és bűnökből. Nem véletlen, hogy már a kortársaik is az istenek büntetésének tekintették Pompeii Krisztus előtt 79-ben történő pusztulását. Az azt megelőző 62-es brutális földrengést pedig amolyan utolsó figyelmeztetésnek. Ezt a nézetet számos művészeti alkotás is magánénak tudja, például a nyugatnémet New Triumvirat 1977-es „Pompeii” című prog-rock koncept-albuma.
Valamint számos egyéb pompeji témájú játékfilm és dokumentumfilm is a „bűnös város” nézőpontra helyezkedett. Esetleg „a bűnös Római Birodalom megrontotta város” narratíváját használva dolgozták fel a tragikus legendát.
Szex és halál, nagy tömegben. Egy mindenestül elpusztult város, a távoli múltból előásva. Kell ennél több egy jó rock and roll filmhez? Aligha. Adrian Maben mégis inkább maradt dokumentumfilmes. Méghozzá a deviancia éltetése helyett inkább egy olyan zenébe csomagolt dokumentumfilmet készített, melyben egy szó sem hangzik el a konkrét altémáról. Beszélnek helyette a képek, illetve idővel a lelkiismeretünk is megszólalhat. Feltéve, ha hagyjuk, ha nem nyomjuk el mesterségesen az ilyenkor természetszerűen felmerülő komoly és mély gondolatokat, intelmeket és szégyenérzetet.
A Pink Floydtól persze sosem volt idegen az ilyesfajta, etikai kérdéseket is feszegető alkotásokban való részvétel. Elég, ha csak néhány példát elevenítünk fel. Például az 1968-as „A Bizottság” (The Committee) kettős dilemmáját, vagy az 1969-es „Többet” (More) mozifilm szex- és drogfüggő szereplői sorsának természetszerűleg tragédiába fordulását felidézni, melyhez Watersék zseniálisan illeszkedő zenéket írtak. Aztán ott van Antonioni egy másik remekműve, a „Zabriskie Point”, mely az amerikai diáklázadások erőszakba torkollásával indul. Majd a nagy hippy idea egyik fő sarokpontja szerinti „kivonulás a világból” projekt gyakorlati megvalósíthatatlanságára fókuszál. Végül a főszereplők kitörési kísérlete kudarcot vall, lázadásuk sikertelenségének érzékletes bemutatásával zárul. A „Careful With That Axe, Eugene” egy újabb változatának zenés aláfestésével esik darabjaira az irigyelt nyugati életforma, jellemző kellékeivel egyetemben…
Ide érdemes még felidézni Richard Wright „Summer ’68” című csodálatos dalát, amiben Rick vélhetően nem csak az egyéjszakás kalandtól, a bájos Charlotte Pringle-től vesz búcsút, hanem egyúttal a fiatalkori illúzióktól, vélhetően az egész flower power mozgalomtól is.
Szintén ebbe a vonulatba sorolható az 1972-es „A völgy” (La Vallée) című film, mely a „More” után másodikként, Barbet Schroeder és a Pink Floyd újabb együttműködésének eredményeként született. A civilizációt feladó modern ember „paradicsomkergetése” totáli kudarcba fullad. Majd, miután a zavaros viszonyrendszerben álló főszereplők mindenüket eladva és beáldozva eljutnak Új-Guinea egyik felhőkkel eltakart völgyéhez, már semmijük sincs, amivel ellátni, etetni-itatni tudnák a magukkal cipelt, kimerült, fáradt, fázó, éhes gyereket. Viszont semmihez sem értenek, amivel meg lehetne élni a vadonban. Tehet ilyet bárki egy kisgyermekkel, bármiféle szabadság jegyében is? Épp ezért, „A völgy” az egyik legjobb hippy film, mely a témában készült, mert a valóságot mutatja meg, a semmibe vezető járhatatlan utak valóságát, a világból való teljes kivonulás illúziójának groteszk voltát. Miközben húsbavágó erkölcsi kérdéseket is feszeget, amihez Watersék ismét találó zenéket kreáltak, nem kevésbé elgondolkodtató szövegekkel.
Ezeken és a hasonló alkotásokon szocializálódva persze adja magát, hogy mindig jókat derülök az olyan olcsó reklámszövegeken, mikor például rendszeresen „Woodstock Fesztiválként” hirdetik az olyan legendás előadók tribute bandáinak haknijait, akiknek hősei elvből nem léptek fel a Woodstock Fesztiválon (Led Zeppelin, The Doors stb.). Vagy akik művészi munkáikkal – részben vagy egészében- pont, hogy Woodstock szellemisége és az amerikai hippy mozgalom ellenében határozták meg magukat (Black Sabbath, Pink Floyd stb.).
A faramuci helyzetért nyilván az itthoni sajtó is felelős, melynek egyes fogalmatlan firkászai mindent mindennel összemosnak a beatkorszakról és a korai rockzenekarokról szóló felszínes irományaikban: feketét, fehéret a színessel, az őzikeszemű bölcsészlányok hagymázas álmait a kőkemény rock biznisszel… Peter Grant versus Júlia. Aztán a végén úgyis mindig a Kati jön. Persze kinn sincs kolbászból a kerítés, soha nem is volt. Az sem véletlen, hogy Nick Mason a „One Of These Days I’m Going To Cut You Into Little Pieces” mondatot eredetileg egy rádiós műsorvezetőnek címezte…
Összességében elmondható, hogy a „Live at Pompeii” úgy szakított a ’50-es és ’60-as évek koncertfilmjeinek szinte minden káros hagyományával, hogy közben mégsem ment direktben szembe a szakmával. Finoman, a művészet nyelvén üzent, hogy a rendező is mást szeretne, a zenekar is mást szeretne és szerencsére a közönség is jól fogadta a radikális újítást. Adrian Maben vizuális megoldásai, az operatőrök jól komponált képei azóta is mintául szolgálnak. A pop-rock muzsikusokat a maguk valójában bemutató részeivel a „Live at Pompeii”pedig konkrétan iskolát teremtett. Az olyan emblematikus képek, mint „Echoes” kezdő és végső képsorai az üres arénával, vagy Waters küzdelme a gonggal az ellenfényben a retinákba égtek, évtizedek után is azonnal beazonosíthatók, szinte védjeggyé váltak. Mi több, a későbbi aranykor, az öt zseniális Pink Floyd konceptalbum sikerei mellett Roger Waters-ék a „Live at Pompeii” második kiadásának is nagyban köszönhetik, hogy nemcsak, hogy világsztárok lettek, de tartósan azok is maradtak.
A szerző a Hungarian Pink Floyd Club elnöke. A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Pink Floyd könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése, részben, vagy egészében, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
