Manowar a la Rossini  – William’s tale (Battle Hymns, 1982)

Hard rock és klasszikus zene. Tűz és víz. Ecet és méz. Mindkét oldalon jelenlévő zenészként elképesztően érdekes volt végig élni az elmúlt évtizedeket úgy, hogy a két tábor rajongói állandóan fújtak egymásra, miközben persze a zenészeket folyamatosan inspirálta a másik műfaj, legalábbis rock vonalon mindenképpen. Látszólagos megbékélést csak a „bámelyik banda plusz szimfonikusok” divathullám hozott. A klasszikus zene közönsége azonban – tisztelet a kivételnek – a mai napig sem sejti, hogy a szent színpadi deszkákon, mai értelemben vett rock ikonok zenéjét hallja és persze a rockrajongók sem tudják, hogy bálványaik viselkedése sáros nyomába sem érhet az igazán old school zeneszerzők életvitelének.

Írásaimmal szeretnék igazságot szolgáltatni a letűnt korok – szerencsére – nem letűnt sztárjainak úgy, hogy egy-egy mai rock/metal nótához kötve fellebbentem a fátylat a dalban megidézett műről és annak szerzőjéről.

„Nem kell persze zenetudományi értekezésre gondolni, egyszerűen csak szeretném megmutatni, hogy Slash elszégyellné magát, ha ismerné Beethoven életének sztorijait és például Ozzy az összes hülyeségével együtt is elbújhat, ha mondjuk Hector Berlioz a viszonyítási alap.”

Tehát a Manowar és Gioacchino (Dzsoakkínó) Rossini. Mi köti össze ezeket a kigyúrtnak tűnő metal harcosokat és a 18. századi olasz vígopera leghíresebb és legelismertebb szerzőjét? Nem más, mint Joey DeMaio basszusgitár mágus hirtelen felindulásból elkövetett 8 húros basszusgitár szólója a William’s Tale, amely részlet eredetileg a Tell Vilmos című opera nyitányában hangzik el. De mit is kell tudnunk az opera szerzőjéről, anélkül, hogy görcsös fejfájással feküdnénk neki a zenei lexikonnak és a Manowar összesnek.

Nos, emberünk – Rossini- a zsenik és a rocksztárok összes ismérvével rendelkezett. Tízévesen már tudott kottát olvasni, zongorázni, trombitálni, tizennégy évesen lett a bolognai konzervatórium növendéke. Gyerekkorában a zenélés mellett azzal múlatta idejét, hogy templomokban randalírozott – már-már a szentségtörés határát súrolva. Mit nekünk norvég black metal! 21 évesen már Európa-szerte bálványozták, olyannyira, hogy – 150 évvel a The Beatles előtt- menekülnie kellett a rajongói elől, mert a hajtincseit ereklyeként hordták magukkal az akkori fiatalok és persze folyamatosan vadásztak rá.

„Figaro itt, Figaro ott”. Egy manapság is ismerős sor „A sevilla-i borbély” című operájából. Abban az időben, ha lett volna rádió, biztos, hogy minden nap többször is felcsendültek volna a mű legjobb áriái, amelyet akkoriban tényleg még a cipészinas is fütyült. Rossini rocker hozzáállására jellemző, hogy már az opera második előadására sem ment el, mert a premieren annyira megsértődött az „ellentábor” füttykoncertjén. (Nem elírás, akkoriban egy operaelőadás inkább arénakoncert hangulatú volt. Lehetett inni, enni, köpködni, dobálózni, sőt gyakran verekedés tört ki a rajongók és az ellenzők között.)

„Ezek után hiába küldtek érte követeket, ő punkos egyszerűséggel csak annyit mondott: „Tojok a közönségre!”

Hősünk hihetetlenül gyorsan dolgozott, mert elképesztően lusta volt. Nem, ez nem ellentmondás! Mindent az utolsó pillanatra hagyott, mert tudta, neki mindössze 2-3 hétre (Saját bevallása szerint 11 napra!) van szüksége egy újabb opera megírásához. Meredek történet, hogy „A tolvaj szarka” nyitánya még a bemutató napján sem volt kész, ezért az ügyelő négy tagbaszakadt díszletmunkást állított a szerző ajtaja elé, hogy addig bizony ki ne engedjék Gioaccino mestert, amíg el nem készült a darab. „Semmi sem inspirálóbb a szükségnél” – hirdette, amely mondást ma úgy ismerjük: „a legnagyobb ihletadó a határidő.” Persze nem volt a pénz ellensége sem, hiszen, amikor tisztelői szobrot akartak állítani neki, megkérdezte, mennyibe kerül, s mikor kiderült, hogy húszezer líra, akkor felvetette: „Adjatok nekem tízezret és magam állok föl a talapzatra!”

Javíthatatlan nőcsábász volt, amely azonban nem egyszer az életét is megmentette. Az egyik szeretője – nyilván egészen véletlenül – jóban volt, egy másik akkori megasztárral, bizonyos Bonaparte Napóleon testvérével, így el tudta intézni, hogy a jó Rossini-t ne sorozzák be a hadseregbe, amely egy hét múlva az oroszországi hadjáratban megsemmisítő vereséget szenvedett és a 90.000 elesett katona közt lett volna valószínűleg a maestro is.

A legmegdöbbentőbb azonban mégis az, hogy az ereje és dicsősége teljében lévő (dúsgazdag) Rossini 38 évesen, 38 operával a háta mögött, teljesen visszavonult a zeneszerzéstől, és csak a főzésnek meg a szép fokozatosan kialakult depressziójának élt, még pontosan ugyanennyi évig. (76 évesen halt meg.) Csak akkor tért vissza rövid időre a komponáláshoz, amikor a szakácsművészetének állított emléket. Ha nem is az azóta legendássá vált „bélszín a la Rossini” volt a komponálás tárgya, de a „Négy előétel – Retek, Szardella, Ecetes uborka, Vaj” című műve így is erős kételyeket ébreszt a mester mentális épsége tekintetében.

„Gioacchino a modernitás megszállott ellensége lett. Állítólag az első vonatútja után teljesen összeomlott. Modern kollégái (pl.:Wagner) műveit olyannyira nem értette, hogy nem egyszer megpróbálta inkább fejjel lefelé fordított kottából eljátszani, hátha úgy jobb lesz.”

Ebben az időben már csak teljesen elsötétített szobában volt hajlandó játszani, hogy ne lássák, ahogy játék közben gyakran elsírja magát. Persze hozzájárulhatott ehhez az is, hogy nagy bálványa Beethoven, találkozásuknál sajátságosan dicsérte az olasz szerzőt, miszerint a vígoperái remekbe szabottak, de a drámát hagyja másra, mert az nem megy neki.

Talán ez hajtotta később, amikor a svájci népi hős, Tell Vilmos történetét megzenésítette 1829-ben. A nyitányban a csellóegyüttes által eljátszott dallam után egy egészen virtuóz résszel rukkolt elő, amely aztán olyannyira népszerű lett, hogy 1982-ben egy feltörekvő new york-i metal banda pozőrőket nem tűrő basszusgitárosa elővette és a lehető legváratlanabb pillanatban a nagyvilág elé tárta, saját elgondolásában, a Manowar Battle Hymns című csodás debütáló albumán.

Semmiképpen sem akarok részrehajló lenni, ezért egy-két gondolatot hozzáfűznék Joey DeMaio játékához is. Rá az ismerős zenész vicc „tud vagy szokott” basszusgitározni kategóriái közül mindenképpen az előbbi érvényes. Virtuózan, fölényesen teszi le elénk az opuszt, olyannyira, hogy néha a sebességet is a ritmus elé helyezi. Persze fiatal volt, kellett a pénz! Ennek ellenére azt gondolom, a leglényegesebb dolog egy feldolgozásnál az, hogy felhívja a figyelmet az eredetire, így hát azt mondhatjuk: köszönjük Joey!