A tervek szerint 2023. május 8-án, tehát ma tartották volna a Török Ádám 75 / Mini 55 jubileumi koncertet, benne a tavaly elmaradt Syrius-Mini Jam pótlásával és a Nyitott kapu Bartók költői világára album díszbemutatójával. Továbbá a Lemezleltár Török Ádámmal könyv megjelenése és dedikálása is ma, a nagy buli napján lett volna esedékes.
Gyugyó gőzerővel dolgozott a szuperkoncert előkészületein, miközben Jozé kollégánkkal nyomda alá rendezte az évfordulóhoz időzített legújabb könyvét, valamint Török Ádám 75 címmel összeállítottak még egy tíz plusz két részes retrospektív CD sorozatot is. Aztán a munka dandárjában, nem egészen három héttel a várva-várt előadás előtt Ádám elaludt és nem kelt föl többé. Török bácsi a budai hegyekből örökre lehunyta a szemeit.
Sorozatunk első részében Jozé aznapi első gondolatait, a gyászhír kapcsán feltörő emlékképeit közöljük, majd a folytatásban Ádám utolsó munkáit mutatjuk be. A már elkészült és a már majdnem elkészült, reményeink szerint utólag azért mégiscsak megjelenő kiadványait. Mert Török Ádám vagyona a zene volt, akinek emlékét ápolni, páratlan életművét pedig továbbra is gondozni kell.
Utolsó útjára május 12-én pénteken, 13:30-kor kísérhetik el szerettei, rajongói és barátai az Óbudai temetőben.
Bem Rockpart blues, Pata Negra művek és Tabán szubjektív
Az Úr 2023. esztendejének negyedik hó tizennyolcadikán irgalmatlan rosszullétre ébredtem hajnali három környékén. Bő másfél órája feküdtem csak le, de cseppet sem lettem pihentebb. Mindenem zsibogott, lüktetett a halántékom és úgy éreztem, mindjárt szétrobban az agyam. Bár visszaaludni még sokáig nem tudtam, végül mégsem estem különösebb kétségbe. Azzal vigasztaltam magam, hogy biztos csak az elmúlt napok és éjszakák különösen feszült munkája ütközik csak ki. Meg a sok-sok idegeskedés, hogy minden rendben legyen a nyomdai előkészítés témájában. Hiszen aznap délelőttre, április 18, kedd, fél tizenegyre beszéltük meg a nyomdával, illetve a kiadói srácokkal, hogy előbb egy bejárást ejtünk meg, majd átbeszéljük a Török Ádám 75 díszdoboz, a Lemezleltár Török Ádámmal című könyv, az exkluzív képeslap-mellékletek és az esetleges egyéb alkotóelemek technikai részleteit. Például, hogy szépen belefér-e, illetve tényleg könnyen kivehető lesz-e majd a Nyitott kapu Bartók költői világára CD digipak csomagolása.
Aztán az ötórai visszafekvés és a nyolcas ébresztő után már hiába rohantam zuhanyozni, hogy aztán kiássam az archívumból a szükséges mintaanyagokat. Elkezdtek záporozni az üzenetek, leginkább azzal a kérdéssel, hogy vajon igaz-e a hír…, mikor beérkezett egy telefonhívás és ülve maradtam. Nemcsak a nyomdai bejárás maradt el, hanem az azutánra a tervezett találkozónk is. Soha többé nem fogunk asztalhoz leülni. Történt mindez nem egészen három héttel, az egyszer már elhalasztott Gyugyó 75 / Mini 55 és a másodszor halaszott Syrius-Mini Jam 50 szuperkoncert előtt. „Szent az akarat, mely így tud dönteni…”
Ismét eljött a nap, mikor a könnyeimmel küszködve próbálom összeszedni a gondolataimat. Zokog a lelkem, hogy Gyugyó elment. Lassan alig marad valaki a nagy csapatból. Ráadásul még így is simán megérhette volna a nagykoncertet és kezébe vehette volna a könyvet és a jubileumi kiadványait, ha nincs a mesterségesen gerjesztett energiaválság, majd „szénszünet” és a többi egyéb világgazdasági trükközés, mint gyakorlati népnyomorítás…
Pedig, hogy várta már a napot, mennyire nagyon készült rá szegénykém, hogy minden rendben legyen. Megint egy olyan ember ment előre hirtelen, akiben hihetetlen életigenlés dolgozott, akinek évtizednyi tervei voltak még a hátralévő időre.
Mikor az agyérgörcsét követően először találkoztunk újra, nagyon le volt gyengülve, viszont szinte lángolt a szeme, amint lelkesen sorolta, mi mindenre készül a közeljövőben. Majd ez ismétlődött újra és újra, egészen az utolsó napjaiig. Pedig a torka „vacakolt”, ami miatt néhány korábbi dalát onnantól már nem tudta kiénekelni. Pedig át kellett állnia diétás ételekre, pedig egy jó darabig még járókerettel érkezett a munkaebédekre, melyeket mindig úgy időzített, hogy még csak véletlen se ütközzenek futball közvetítésekkel vagy ismétlésekkel.
Török Ádám akkor is a mában élt, ha a múltról mesélt, miközben újabb és újabb emeleteket húzott fel a már meglévő alapokra. Ezért aztán egy percig sem kételkedtem abban, hogy fel fog épülni. Mert éltette a zene, éltette a foci és éltette a szerető családja. Meggyőződésem, hogy miközben erősen hajtotta a zene iránti szenvedélye, mégis, leginkább azért kapott újra erőre és maradt még egy kicsit köztünk, mert annyira jól elvoltak Dórival, a feleségével. Mert egy ilyen társ és egy ilyen magas fokon rezgő lélekemelő szeretetkapcsolat nemcsak a szellemet ragyogja be, de a testet is erősíti.
Sokszor elgondolkodtam rajta, hogy milyen sokan látták Gyugyót egyfajta modernkori budai Szindbádként, de szerintem mindig is sántított az ilyesfajta hasonlat. Részben azért, mert bár tényleg nagyon szerette a nőket, és míg egyedülálló volt, pillangóról-pillangóra szállt, de miután megállapodott, a foci és a zene mellett a család lett a legfőbb szenvedélye. Egyetlen egy olyan koncertre, fesztiválra, megbeszélésre, értekezletre vagy munkaebédre nem emlékszem, ahol ne beszélt volna lelkesen és szeretetteljesen a fiáról és a feleségéről, később pedig már az unokájáról is. Szinte szó szerint imádta a hozzátartozóit. Miközben a mi családtagjainkról is rendszeresen és őszintén érdeklődött, különösen az újszülött kis jövevényekről és a kisgyerekekről.
Másrészt azért sem volt sosem helytálló Gyugyó Szindbádozása, mert Török Ádám nagyon is a jelenben élt. Mesélt persze a múltról, nagyobb társaságban rekeszizom-tornáztató őrületes sztorikat, melyekkel aztán neki köszönhetően gyorsan meg is lett a jó hangulat. Szűkebb körben meg azokról a szemétségekről is, melyet a művész szakmákkal együtt járó mocskos ügyek és gázos alakok miatt neki is el kellett szenvednie. De Török bácsi ettől függetlenül folyamatosan előre tervezett, miközben a jelen projektjeiben nagyon is alapos, átgondolt és határozott volt.
Harmadsorban pedig, ami talán a legfontosabb, hogy Török Ádám nem csak a szeretteiért és az aktuális zenekarinak tagjaiért vállalt felelősséget, de az egész magyar rockszakma megbecsülését és boldogulását a szívén viselte. Ez utóbbi hozta össze az egyik legfontosabb asztaltársaságát, a hasonlóan elhivatott Benkő Laci kezdeményezésére, melyben Török Ádám egészen az utolsó hetéig aktívan részt vett. A sok egyéb haveri kör, baráti társaság és törzsasztal, törzshely mellett. Mert miként mindenki Laciját sem lehet, sőt nem is szabad kisajátítani, úgy Török bácsi hatalmas szívébe is mindenki belefért, aki akár csak egy fűszálat is odább tett a fociért vagy a zenéért.
Török Ádám számomra mindig is inkább egy mediterrán úriembernek tűnt. Ami kép csak erősödött, miután egyre több időt tölthettem a közelében. Török bácsi ugyanis egy családszerető, életvidám fazon volt, aki rajongott a fociért, aki szeretett jókat enni és inni, de ha zenéről volt szó, nem ismert tréfát. Például úgy is, hogy ha megbeszélés, konferencia, rendezvény volt, nem, hogy nem késett el, hanem mindig elsőként érkezett. Úgy is, hogy nagyon alaposan előkészítette a projektjeit. Nála nem működött az ahogy esik, úgy puffan módi. Nagyon távol állt tőle a jól van az úgy mentalitás.
1995 óta ismertük egymást. Hol máshol, mint a legendás Tabánban találkoztunk először. Egy vidám délután, ahol épp egy Blues Jamboree keretében hugyozta oldalba a hegyet kollektíve a zeneszerető ifjúság. A lélekben örökké ifjabb társaikkal, így az aznap fellépő vagy csak a szintén a helyszínen lévő, sörözgető zenészekkel együtt. Arccal előre, de közben is folytatva a sztorizgatást. Ez a legelső személyes emlékem Gyugyóról. Nyolcan-tízen egymás mellett, slagok a kézben, mindenki egy irányba, előre, a boldog jövőbe tekintve, miközben Ádi a lehető legnagyobb természetességgel nyomja tovább a felfelé sétáláskor elkezdett történetet…
Melyet lefelé sétálás közben szép nyugodtan be is fejezett. Mi meg dőltünk a röhögéstől. A már akkor is legendás múlttal bíró Bem rockpart emlékei elevenedtek meg, az egyik főszereplő személyes tolmácsolásában. Akkor már egymás szemébe is nézve. Persze akkor én még csak egy voltam a sok rajongó közül. Valószínűleg ugyanúgy nem jegyzett meg arcra, név szerint, mint sok más, csillogó szemű srácot sem, aki haverkodni ment hozzá. De már akkor is rendkívül barátságosan és segítőkészen adott tanácsot, mit és miként volna érdemes csinálni az éppen végnapjait élő, szétesőfélben lévő együttesemmel. Ezt az önzetlen jóindulatot viszont egy életre megjegyeztem magamnak. Lám-lám, íme, az élő példa, van még néhány művész, amelyik tényleg szereti a közönségét, aki nem önimádó, aki tényleg a szívét teszi elénk.
Később is rendszeresen összefutottunk a különböző rendezvényeken -szia-szia, iszol valamit?-, el is dumálgattunk néha itt-ott, fesztiválokon, öltözőkben, de komolyabb együttműködés csak 2010-től volt. Első ízben azután ültünk le komolyabban beszélgetni, mikor az egyik ritka kiadványának Rock Diszkont-os terjesztése miatt jött be a boltba. Majd felkapta a fejét az egyik kéretlenül is kibukott tanácsomra és meghívott egy teára. Aztán a rövid iszogatásokat hosszabb eszegetések váltották fel. Tőle tanultam, hogy jóllakott partnerekkel jóval könnyebb együttműködni, mint ittas üzletfelekkel kézbe csapni, akik másnapra azt is elfelejtik, kivel is találkoztak…
2011-től már a Bölcskey Mike által újrabootolt Rockinform újságírójaként és rovatvezetőjeként is segíthettem Ádám produkcióinak a promócióját. Megtiszteltetésnek éreztem, hogy megkért, ma is annak tartom. Mert Török bácsi nagyon is értette a dolgát. Gyugyó nem azért kért fel embereket, hogy segítsék a munkáját, mert nem értett a tervezéshez, szervezéshez vagy produceri tevékenységekhez, hanem pont, hogy azért, mert igen. Így aztán bártan kiadhatott részfeladatokat, olyanoknak, akikben megbízhatott, mert sosem azon remegett, hogy a pozícióját féltse, hanem inkább magabiztosan tartva a gyeplőt, a hatékonysága nőtt sokszorosára. Amire szükség is volt, mert mindig sok projekten dolgozott párhuzamosan. Nem bízta a véletlenre a karrierjét, inkább több vasat tartott tűzbe.
Ráadásul Török bácsi körül akkor is mindig történt valami, ha nem konkrétan munka céllal ültünk le poharazni, falatozni. Akár valamelyik étteremben, akár valamilyen rendezvény előtt, után, közben. Igen jellemző kis sztori, kétpercnyi szösszenet, hogy mikor az ős-Mini visszatérő koncertje után dumálgattuk többedmagunkkal a Bem Rockpart egyik asztala körül, valahogy felmerült, hogy nem könnyű a szintén visszatérő Wastaps újkori felvételeit eljuttatni a közönséghez.
„Vidd be hozzánk hétfőn, dumáljátok meg Ervinnel (Gyémánt Ervin, a Rock Diszkont tulajdonosa – a szerkesztő) az árakat és minden rendben lesz!” – ajánlottam a nyilvánvaló megoldást, Charlie Nice felé fordulva. De miért működne ott jobban, mint máshol? – vágott közbe valaki. „Mert a Rock Diszkontba eleve az a közönségréteg jár, akit érdekelnek a magyar rock, blues, funky, soul és jazz ritka ínyencségei. Ráadásul van idő és szakértelem, hogy elmagyarázzuk, melyik korongon ki hallható. Mondjuk, hogy a Wastaps akkori tagságából, ki hol játszik és játszott korábban. Egyből itt van például Nagyi (Nagy István basszusgitáros – a szerkesztő), itt és most is el lehetne adni pár Wastaps CD-t, ha valaki bemondaná a bejáratnál, hogy a most fellépő basszusgitárművész másik zenekara, aki örömmel dedikálja is…” – mutattam a pár méterrel odébb dumálgató muzsikusra, immár általános derültség közepette, mert a mondókám végére persze felharsant az egyetértő bólogatásokkal társult röhögés.
A vidám hangulatot tovább fokozta, hogy Gyugyó kedélyesen oldalba vágott, majd a vállamra téve a kezét, azzal toldotta meg, részben Ervinre is utalva: „Jó a csávó, nekem is ők adták el a koncsertó dévédét, én is oda vittem a cédéket.” Ezután elérhetőséget váltottunk Karcsival és dumálgattunk tovább hajnalig, mindenféléről.
Úgy tűnik Charlie vette lapot, mert a következő hétfőn már meg is egyeztek Ervinnel. Mire kora délután beértem az aznapi beszerző körútról, már a Diszkont honlapjára is felkerültek a Wastaps CD-k, az azonnal kapható „újdonságok”, illetve rendelhető termékek közé. Csepp a tengerben, szinte szóra sem érdemes történés, de annyiban mégis, hogy Gyugyó körül tényleg minden nap történt valami hasonló apróság, ami másoknak viszont komoly segítséget jelentett.
Török Ádám rendkívül komolyan támogatta a fiatal zenészeket is. Rengeteg kezdőnek mutatott utat. Példamutató módon fel is léptette őket. Akár a Bem Rockparton, akár a RABB vagy a Mini előtt. De rendszeresen meg is hívott ifjú titánokat, hogy megossza velük a fényt, a színpadot, hogy megtapasztalhassák a siker ízét. Az egyik szokásos eszegetés alkalmával rákérdeztem, hogy annakidején miért vette be a kis Kaszást (ifjabb Kaszás Péter dobos, énekes – a szerkesztő) az Unplugged műsorba. „Mert jó volt a kiscsávó. Tudod, én mindig szerettem színesíteni a műsort, hogy ne unjanak rá. A Petike meg nagyon jó, fantasztikó. Látod, azóta már sokra vitte, Al di Meolával játszik.”
Amikor aztán úgy alakult, hogy egye több projektjét és tervét osztotta meg velem, azt javasoltam, hogy a hazai zenei életre vonatkozó megfigyeléseivel kapcsolatos ügyekben inkább ne egyedül házaljon az öltönyösöknél. Van egy csomó értelmes ember, akiket ismer és elismer, egy csomó működőképes ötlettel, szinopszissal és konkrét munkaanyagokkal, fésüljük össze és lépjünk fel együtt! Meghallgatott, de nem reagált érdemben. El sem utasított, de nem is folytatta a témát, másba kezdett. Másnap viszont elkezdett telefonálgatni és hamar felmérte, hogy komoly a dolog. Biztos, mert ő maga is elmesélte mire jutott, de Papp Gyula és Gidó már fel is hívtak az örömhírrel, hogy Ádi milyen jó anyaggal állt elő.
Végeredményben Benkő Laci hozott össze minket. Gyugyó rendszeresen mondogatta, még az utolsó napján(!) is, hogy nagyon hálás Benkő Lacinak, amiért összehozta a barátságunkat. Aminek viszont Csiga Sanyi békítő missziójának azon köre volt az előzménye, hogy elsimította a kettejük közti régről származó, de még mindig érzékelhető feszültséget.
Mert bár Ádám jogosan orrolt meg a Hungaroton egykori vezetésére, amit a belső körben időről-időre szóvá is tett, Csiga egy hosszabb uzsonnázáskor szép nyugodtan kifejtette, hogy az anyagi dolgokat illetően mennyire meg volt kötve akkor Laciék keze. Így bár valóban nem valósult meg a klasszikus Mini albumok önálló CD kiadása, és valóban bemondtak rá egy gurigát (értsd: egymillió forintot, 1992-ben), de inkább annak örüljön, hogy legalább egy válogatást sikerült áttolni. Ádám pedig elfogadta Sanyi érvelését, már csak azért is, mert Csiga nélkül egészen más irányt vett volna a történet, így aztán a nagy zabálásba torkolló megbeszélés végére földbe került a csatabárd. Elkezdődhetett az érdemi építő tevékenység. Együtt, egy szívvel, egy akarattal.
Aminek része volt a Török Ádám által kezdeményezett két projekt is. A Petőfi Csarnok azonos méretű és funkciójú, belvárosban megvalósuló pótlása. Valamint a vidéki klubhálózat kihasználatlan kapacitásainak értelmes célokra való felhasználása. Mindkettő mögé komolyabb állami költségvetést, törvényi (újra) szabályozást és állami garanciákat állítva, hogy a jobbító szándékokat sokadszorra is kisiklatva ne legyen az így felépített vagy feljavított helyszínekből fél év múlva ismét diszkó, meg a piac által is remekül eltartott playback gagyik pénznyelője.
Török Ádám mindezt felnőtt, komoly ember módjára komoly szinopszisokkal, munkaanyagokkal, javaslatokkal és szakmai véleményekkel bástyázta körbe. Egy picivel normálisabb világban már rég működne az elképzelései nyomán beindított program. Egy picivel normálisabb világban már rég állami kitüntetések sorát vehette volna át ezért a kultúrmissziós társadalmi tevékenységért. Természetesen a zenei életműve után már régen kijáró legmagasabb elismerés, a Kossuth-díj után…
A többiek projektjeit átnézve Gyugyó azonnal beszállt a közgyűjtemény céllal összefésülendő magánkézben lévő bootleg archívumok, valamint a hanglemezgyári és rádiós archívum összefésülésének kidolgozásába, valamint a lobbitevékenységbe is. A nemzeti rockarcívum mellett pedig eljött még Bartók és Dankó rádiók mintájára felállítandó országos rockcsatorna működésének kidolgozásának folyamatába is. Különösképpen az új rádiós kvóták bevezetése és a meglévők sávosítása ügyében, valamint olyan a rockzenében kompetens személyi állomány kialakításában, akik nem kompromittálták magukat az elmúlt évtizedek gyalázatos műsorpolitikájával és vállalhatatlan lejátszási listáival.
Bár az öntevékeny társaságból pont Török Ádi volt az egyik olyan főkolompos, aki nem rajongott különösebben a heavy metalért, mégis ő támogatta leginkább, hogy az archívummal nyissunk a metalosok felé is. Ők is a magyar rockkultúra részei, nélkülük nem volna teljes a gyűjtemény, amit magunk után hagyunk. Mivel százszázalékosan egyetértettünk, megszerveztem néhány találkozót a metalisták prominenseivel. Aztán érdekes módon azt történt, hogy semmi érdemleges nem történt. A helyszíneken teázgatva számomra nagyon úgy tűnt, hogy Gyugyónak még mindig sokkal fontosabb a régi hard rock és heavy metal demók, kazetták anyagainak digitalizálása és összefésülése, mint maguknak az érintetteknek, a témában megkerülhetetlennek tűnő alap arcoknak. Néhány udvarias falatozást, illetve kedélyes beszélgetést követően minden maradt a régiben. „Ne törődj vele! Csinálunk mást!” – mondogatta, mikor néha morgolódtam volna ez ügyben.
A hagyományos rock műfajokban utazókkal jobban jártunk. Legalábbis látszólag. Mert azok meg –tisztelet a kivételnek- bólogatva végighallgatták a mondókánkat, majd a begyűjtött infókkal és anyagokkal rohantak a hivatalokba, a sajátjukként előadva Laci, Csiga, Fecó, Gidó, Munyó vagy Gyugyó projektjeit. Nemcsak lenyúlva azokat, az eltapsolható közpénzekre utazva, de le is züllesztve. A valódi alkotók szándékait mélyen figyelmen kívül hagyva. Érdekes módon ezekre a jelenségekre, a gagyizásra és a jellemtelen álbarátokra egészen másként reagált az utolsó kereszteslovag, mint a többiek. Ugyanis Ádi valóban különutas volt. Mert valóban egészen más mentalitással élt ebben a világban, mint a többség.
Komolyan érdemes egy-két a régebbi rádióadást végighallgatni, hogy Török Ádám milyen elveket vallott és milyen gondolatokat fogalmazott meg e témákban. Különösen azok számára tanácsos Gyugyó beszédes félmondatait, keserű tapasztalatokból származó kiszólásait kiszúrni és alaposan átgondolni, akik csak a bohém, vagy csak annak gondolt Török Ádit ismerték. A hosszútávra tervező, nagyon komoly szándékokkal munkálkodó, az egész magyar zenei életért felelősséget érző, a szinte államférfiúi bölcsességgel megnyilvánuló hazafit pedig talán kevésbé.
Török Ádám mindvégig hippynek tartotta magát. Aki lélekben mindvégig szabad volt. Aki viszont akár arra is szabad volt, hogy a hazai rockzene ügyéért felelősséget vállaljon, majd önként és dalolva nekifeszüljön az azzal járó kemény és macerás munkának. Aki szabad akaratából még azt is bevállalta, hogy az ilyesmivel járó gáncsoskodást is elviselje. Mert tudva-tudta mivel jár az, ha valaki elkezdi a jelenlegi könnyűzenei struktúrákat megkérdőjelezni és az ilyen-olyan érdekcsoportok által régen megszállt fennálló keretrendszert feszegetni.
Török Ádám mindvégig hippynek tartotta magát. Aki távol tartja magát az alantas megélhetési szélhámosságoktól. Ezért aztán az álságos történések az évek során csak megerősítették benne, hogy jó utat választott a kívülállóságával, illetve a konfliktusoktól való távolmaradásával. Így bár nagy árat fizetett a brancson-kívüliségéért és sok mindenből kihagyták, de legalább nem lett olyan, mint azok.
Végül közel két év pofonzápor után arra jutott, hogy ha újra és újra mindig kisiklatják a zenei struktúrákat érintő projektjeit, akkor a társadalmi munkát illetően máshová helyezi a hangsúlyt. Egyrészt némileg talonba kerültek az általa készített alapos szinopszisok a vidéki művelődési ház hálózat kihasználatlan kapacitásainak állami pénzekből és állami koordinálással történő felfejlesztéséhez. A lobbizásban onnantól fogva Gyugyó csak arra az egy főpontra helyezte a hangsúlyt, hogy a PeCsa pótlásánál feltétlen legyen állami részvétel a programok finanszírozásában és közülünk való legyen a programszervező. Nehogy végül megint a „botfülű vendéglősök” profitszempontjai érvényesüljenek és pénzhajszolás okán ott is kiirthassa a gagyi a kultúrát.
Másrészt Csigával a nyakukba vették a várost és hivatalról-hivatalra, irodáról-irodára, öltönyöstől-öltönyösig járva kezdtek komoly lobbizásba az eltűnt ORI-papírok miatt elmaradt zenész- és road-nyugdíjak rendezése ügyében. Többek között ez volt az egyik projekt, ami miatt engem is megkerestek már az érintettek közül korábban, hogy segítsek. Én pedig valóban szóltam néhány jó szakembernek, köztük Bernhardt György Hugónak, aki paragrafusig menően tette helyre a dolgok jogi hátterét.
Nem az ő hibájuk, hogy végül mégsem került a törvénymódosítást előkészítő anyag a törvényhozás elé. Nem tudom, hogy azok az „öntelt kis dögök”, akik sikerrel fúrták meg Csigáék projektjét, felfogták-e, hogy miközben ők még a gazdasági nehézségek idején is igen jól keresnek a lenyúlt és „karcsúsított” anyagaikból-anyagainkból, addig a kis habzsi-dőzsijüknek vajon mi a valódi ára? Mert a megfúrt projekteknek az lett az eredménye, a leállított törvénymódosításoknak az lett az ára, hogy éhezve, fázva és betegen, idejekorán haltak meg azok az idősödő zenészek és roadok, akikről egyébként olyan szépeket szoktak posztolni és lájkolni az illető gazemberek…
Érdekes módon még ez a sok árulás és júdáscsók sem szegte Ádám kedvét, mert továbbra sem állt le a közjó érdekében tett jó szándékú tevékenységeivel. Olyan volt, mint egy keljfeljancsi. Akárhányszor leküldték, mindig újra felállt. Legyen az valamelyik projektje, valamelyik saját zenekara, vagy akár az ötven éven keresztül kitartóan megcélozott Bartók lemeze.
Már sok mindenen túl voltunk, mikor azt mondta, hogy ha törik, ha szakad, felveszi még „élete főművét” a teljes és autentikus Bartók CD-t. De többé egy kiadóval sem hajlandó szóba állni. Mert vagy nem fizetik ki őket rendesen…, márpedig nem szeretné még egyszer végighallgatni Papp Gyula amúgy teljesen jogos panaszait az elszámolással kapcsolatban. Vagy, ha esetleg kivételesen minden rendben is volna, akkor is hamar eltűnnek a kiadványai a polcokról, mert a rendes kiadók meg nem hajlandók újragyártani azokat.
Azt feleltem, hogy teljesen egyetértek. Sőt, a hócipőm tele van azzal, ami ebben a szakmában folyik. De a mérleg másik serpenyőjében meg az van, hogy ha lekapcsolják az internetet, akár globálisan, akár csak annak egyes részeit, akkor fennáll a veszély, hogy semmi sem marad belőle. Márpedig a teljes Bartók anyag túl értékes ahhoz, hogy külföldi nagytestvérekre bízzuk…
Ebben is egyetértettünk, hát elkezdődött a hosszas agyalás, egy sokrétű terjesztésről. CD + digitális mocsár. Valamint díszdobozos könyves újrakiadás a Török Ádám 75-re és persze audiofil LP is. Így aztán mind könyvtárak, mind a gyűjtők polcain jó helyen tudhatja a legfontosabbnak érzett zenei örökségét. Ehhez kellenek jó kiadványtervek. Ehhez kellenek jó partnerek. Így már a hangfelvételeket megelőzően elkezdődtek az értekezletek. Hol kettesben, hol a lehetséges társakkal közösen. Leginkább a Dunához közeli éttermekben, ahogyan korábban is.
A szó szoros értelmében egymás táljából ettünk. Sőt, közösen mártogattuk ki a mennyei finomságú spenótos mártást, sok-sok fokhagymával, ahogy Török bácsi szereti… Nagyon nem mellesleg, a sok-sok munkaebéd közben Gyugyó szoktatott rá a ristrettóra, engem, aki addig szinte mindig mindenhol, minden lehetséges alkalommal cappuccinót fogyasztottam. De hát, mire jó az öreg a háznál, ha nem arra, hogy rávezesse az ifjú és már nem is annyira ifjú bikákat, hogy nem a mennyiség a lényeg. Hanem a minőség és az élmény. Pont, mint a zenében. Márpedig egy jó alapanyagokból, jól elkészített ristretto minden más kávéváltozatnál lágyabb és gyümölcsösebb élményt ad. Hiába, hogy alig van valami a pohárban. Hogy, hogy jön ez ide? Mindenhogy. Ádám prog, rock, jazz, blues, étel, ital, foci és nők témakörökben maga volt a kifinomultság. A rengeteg tapasztalattal társult idényesség, mely még abban is maximálisan megmutatkozott, hogy egy egyszerű megbeszélést sem volt hajlandó bárhol megejteni.
Miután beütött nála az agyérgörcs, szinte mindig a Pata Negra Buda Tapas Bar volt a helyszín. Lévén, hogy közel volt neki, mellette pedig Ádi cseppet sem alacsony igényeinek is megfelelt. Korábban pedig olyan helyszíneken tanácskoztunk és készítettünk minisztériumi anyagokat, mint a szintén minden szinten felsőkategóriás Polo Pub Angol Söröző, ahol ráadásul még a galériát is használhattuk.
Nem véletlen, hogy miután a gyászhírt követően kizokogtam magam és gyorsan lemondtam minden egyéb előkészítő munkát, még kora délután átmentem Budára. Majd este elmentem a Pata Negrába. Nem tudtam volna máshogy jobban elbúcsúzni tőle, mint a Tabán, a Bem rockpart 6. emlékeivel, illetve, hogy a törzsasztalunknál, a törzshelyén kikértem egy Ádám menüt. Majd miközben megjöttek a kedvencei és a pincér kirakta az asztalához, egy mécses társaságában ismét elbőgtem magam…
Néhány nappal azelőtt még ugyanott ültünk. Mint korábban is, oly sokszor. Mikor a Bartók CD promócióját készítettük elő, megkértem, hogy a következő kis falatozásukhoz hozzon magával valami hangszert vagy Bartók-relikviát. Oké! – mondta. A következő alkalommal egy jól láthatóan viseltes Bartók kötettel fogadott a Patában, a kedvenc helyén ücsörögve. Nem várt meg az ebéddel, lazán eszegette kedvencét, a jamon con espinacas nevezetű ínyencséget, friss bagett és az elmaradhatatlan ristretto mellett. Nekem is kérdés nélkül azonnal kikérte a szokásos teát és a setas a la crema tálkát. Majd, miközben meggyőzte magát, hogy ezúttal inkább saját sültpaprika-levest is kér, nem csak egy plusz kanalat az enyém mellé, belefogott az érvelésbe: „Bartók szellemisége a lényeg, azt kell hangsúlyozni, milyen baró!”
„Értem – feleltem, de akárhonnét is fotózzuk majd, ezen a könyvön látszik, hogy gyűrött és használt.”
„Az a jó!” – felelte, és végre megértettem, hogy miért olyan nagyon jó üzenet az, ha Török bácsi könyve jól láthatóan gyakran volt forgatva. Hát végre beletoltam a kanalat az ínycsiklandozó levesbe és elkezdtem kiélvezni a crema de pimiento asado utánozhatatlan örömeit.
Tényleg a bartóki szellemiség a lényeg. Ami ráadásul egyénenként mást és mást is jelenthet. Török Ádám például egy olyan világpolgár volt, aki szerette a magyarokat és szeretett Magyarországon élni. Mellette pedig nagyon szerette a kárpát-medencei népzenét. Az összeset. De nem egymást kizárólag. Még csak nem is tézis, antitézis, szintézis alapon, egymást ellensúlyozva, kiegészítve, hanem, mint az itt élő emberek egységes alapokon nyugvó, egymáshoz szervesen illeszkedő, az ősidők óta kikristályosodott kultúráját.
Míg én a magam részéről elsősorban mindig is a gyűjtő Bartókot favorizáltam. Azt a heroikus küzdelmet, hogy eljusson a Kárpát-medence minden kultúregységébe és a hangrögzítés által megmentse a már csak az öregek által ismert autentikus dallamvilágot és szövegvilágot. Gyugyó nemcsak, hogy pártolta a Nemzeti Rockarchívum építgetését, de meg is értette a kutatómunkát hajtó elhivatottságot.
Kevésbé ismert dolog, de attól még fontos tény, hogy Török Ádám gyermekkorában az Aranycsapat focistáinak életét kutatta, életrajzait tanulmányozta, amit később felváltott nála a Bartók életút és életmű kutatása. Hát ezért is volt olyan nagyon jó ötlet a használt Bartók-könyv, mert ő valóban forgatta azt. Sok sznobnál vagy önjelölt zenetudósnál tudott többet Bartókról. Sokszor mosolygott is, mikor valaki előadta magát a témában, nem tudva, hogy pont a kívánt hatás ellenkezőjét éri el a tudatlan vakerjával. Gyugyó hegyként magasodott a környezete fölé, mégsem volt zavaró senki számára a zenei műveltsége, mert úgy adta el vagy épp hallgatott szerényen, hogy lehetőség szerint senkit se bántson meg. Épp ellenkezőleg, mint a rockszakma hírhedt könyöklőbajnokai…
Gyugyó azon kevesek közé tartozott, akik nemhogy kiröhögtek volna, de értették és megértették, hogy miért mondtam azt, amit, a Pink Floyd és a székelyföldi autentikus népzene rokonsága kapcsán. Mert míg mások kiröhögtek és a hátam mögött lehülyéztek érte, addig Ádám behatóan ismerte a bartóki gyűjtést. Akárcsak Papp Gyula, akivel anno azt a bizonyos egybegyúrt Este a székelyeknél + Első román tánc átdolgozást csinálták, ami szinte tálcán kínálta, hogy az ősi székely himnusz összeérjen, összeolvadjon Richard Wright talán legtökéletesebb akkordmenetével és Clare Torry ihletett dallamaival. Csak hát ugye ennek megértéséhez, befogadásához és a maga helyén kezeléséhez már tényleg szükségeltetik néminemű zenei műveltség és érzelmi intelligencia. Miként egy kevéske külső-belső hallás sem árt. Ádám mindegyiknek bővében volt, így még azzal együtt is remekelt a felvételeken, hogy számos együttest szeretett jobban a Pink Floydnál. Mert nem csak értette, de érezte is a projektet.
Sokszor éreztünk hasonlóságot a mi kis baráti társaságunk tevékenysége kapcsán a bartóki, kodályi népzenekutatással és népdalgyűjtéssel. Főleg, mikor valamelyikünk beállított egy-egy érdekesebb szalaggal, melyek megmentett és bedigizett hanganyagaiból csodás kiadványok készültek. Bár az első CD kiadásról valamiért lemaradt, de ugyanúgy nem lett volna Álomkoncert Munyó közreműködése nélkül, mint Az „első” nagylemez Csiga Sanyi nélkül…
Benkő Laci halálának éjszakáján gyakorlatilag mindannyian virrasztottunk. Még messze volt a hajnal, mikor közösen, egy akarattal eldöntöttük, hogy nem csak, hogy tovább fogunk harcolni az RTI felállításért, illetve azért, hogy adhassunk ennek az országnak egy szakértő kezekben működtetett méltó közgyűjteményt, de azt csak és kizárólag Benkő Laciról szabad elnevezni. Azóta már se Csiga, se Gyugyó. Laci és Fecó pedig Isten különleges kegyelméből úgy mentek el, gyors egymásutánban, hogy nem hallották egymás halálhírét. De látszólag még mindig egyhelyben topogunk. Ami persze nem igaz, mert rendeg előkészítő és feldolgozó munkát elvégeztünk már, azóta is. Otthon, saját forrásokból, a családra is szánható időt, erőt, energiát, pénzt és tárolási helyeket beáldozva, társadalmi munkában. Miközben az öregeket csókolgató júdások, meg a halálhírükkor nyájaskodva posztoló hamis barátaik fúrták leginkább Gyugyóék terveit és projektjeit.
Viszont e tekintetben Török Ádám nem volt különösebben lelkizős alkat. Ha megfúrták, hát megfúrták. Ha lenyúlták, hát lenyúlták. Ha elb@szták, hát elb@szták. „Akkor írja azt b@zdmeg, de nem igaz!” – mondta, írta ilyen esetekben. De pár perc múlva már oda volt az indulat. Amilyen hirtelen haragú volt néha, olyan gyorsan túl is lépett a dolgokon. Sebaj, majd mást csinálunk! És tényleg, mindig volt elég tennivaló. Éjjel-nappal mentek az üzenetek, mikor már a családtagjaink rég aludtak, akkor is dolgoztunk valamin.
Ezt a kis irományt is egy virrasztás alkalmával pötyögöm be a gépbe. Részletekben, mikor épp kilátok a könnyeim mögül. Férfiember nem sír, mondogatta Ádi Laci és Fecó halálakor. De ahogy a Gyugyó menüvel szemben való emlékezős ücsörgést sem bírtam ki zokogás nélkül a Pata Negrában, hát most sem bírok sem enni, sem aludni, sem a holnapra és holnaputánra gondolni. Felfoghatatlan, hogy egy ilyen nagyság mekkora űrt hagy maga után.
Mikor Cserháti Pityi megérezte, hogy közel a vég, megeskette az alkotótársait, hogy nem írnak még egy versszakot A zöld, a bíbor és a fekete dalhoz, mert már így is épp elég hosszú. És szomorú, tette hozzá Csiga Sanyi. Aki aztán tizenöt évvel később szintén mindenkivel letetette a nagyesküt, aki számít (és aki akkor még szóba állt vele), hogy miatta sem kell majd bővíteni az általuk véglegesnek nyilvánított örökzöldet. Gyugyó pedig pont így volt az Emlékút a balladafolyón című klasszikusával. Egy ideig még bővítgette, bővítgette, ahogy egyre gyakrabban mentek el a kiválóságaink, aztán egyszer csak úgy döntött, hogy nem csak, hogy nem írja tovább, de a lehető legkevesebbszer fogja előadni. Annyira fájdalmas volt neki és mindenki más számára is az egyre hosszabb megemlékezés…
Szegény Balázs Fecó nem érhette meg az általa várva-várt 70 éves jubileumi Aréna koncertjét. Pedig az utolsó hónapjaiban már nem csak arra gyúrt erősen, hanem az azt követő, különlegesre tervezett turnéjára is. Ahol kamarazenekari kísérettel, méghozzá hölgykoszorúban kívánt színpadra lépni. Csiga szintén nem érte meg a könyve írásának és szerkesztésének a befejezését, ahogy a szerzői lemeze összeállítását és az egykoron kurtán-furcsán félbeszakadt Black Box album felvételeinek folytatását, befejezését sem. Benkő Laci is szeretett volna még egy szólólemezt. Miközben még a kórházból is telefonálgatott, a Magyar Rockklasszikusok bélyegsorozat Omega utáni(!) előadói érdekében lobbizva, illetve a Rocktörténeti Intézet mihamarabbi felállításának és a Nemzeti Rockarchívum közgyűjteménnyé alakításának céljával. Ez utóbbi mindannyiuknak közös szívügye volt. Ez utóbbiban mindenki maximálisan egyetértett. Ádám is, aki bár telis-tele volt tervekkel, de erre mindig szakított időt, erőt és persze éttermezést, extra gavallér borravalókkal meghálálva a szíves vendéglátást.
Mindez persze messze nem azt jelenti, hogy a nagyjainkban az volna a közös, hogy nem valósultak meg a terveik. Épp ellenkezőleg. Többek között onnan ismerszik meg az igazi nagyság, amikor valakinek még akkor is évtizednyi ötlet van a tarsolyában, mikor már komoly életművet tett le az asztalra. Amikor valaki még mindig ontja magából a kreativitást és buzgón tevékenykedik a közjóért, mikor már biztosan túl van élete delén. Ehhez pedig mindegyikük számos hasznos partnert talált, akár együtt, akár külön-külön dolgoztak épp valamin. Művészeket, hangtechnikus szakembereket, gyűjtőket, szervezőket, rendezőket, archív gondnokokat, grafikusokat, designereket, a rock and rollban élő szürkeállományt, egyedi világgal rendelkező, hiteles arcokat.
Török Ádám a társadalmi munkában végzet közhasznú tevékenységein túl többek között a következő saját projekteken dolgozott, parallel, velük, velünk, velem, mikor elragadta a halál: Syrius-Mini Jam 50, nagykoncert, sztárvendégekkel. Török Ádám 75 jubileumi nagykoncert és országos turné. Headliner fellépés a II. Moonhead Prog Rock Fesztiválon. Sőt, Gyugyó igazából már az elsőn is szeretett volna részt venni, de szerződéses kötelezettségei miatt nem tudott a buli napján koncertezni, így telefonüzenetben köszöntötte a hazai prog rock színtér olyan kiválóságait, mint az Android, a Tompox vagy a Mandrake Moon. Végül, de messze nem utolsósorban, a kiemelt élő előadásokat illetően Ádi bácsi szerette volna még egyszer összehozni a RABBocskát, egy nagykoncert és egy mini-turné erejéig.
Továbbá nagyon foglalkoztatta az élete főművének tartott Nyitott kapu Bartók költői világára album audiofil LP kiadása. Ami nem csak puszta vágyálom volt, hanem gyártási tanácsot és árajánlatot is kértünk, hogy a Mini Akusztik Trió is legalább olyan jól szólaljon meg QVP vinilen, mint az Ádám által is csodált Djabe vagy az Android albumai. Mivel neki idénre már megvolt a támogatása, a jubileumi nagykoncert költségeinek mérséklésére, illetve már a jövő évre is rendelkezett egy ígérettel, hát Papp Gyula nevében kívántak beadni pályázatot, illetve támogatási kérvényt. Nagy kérdőjel, hogy mi lesz így a Nyitott kapu Bartók költői világára LP-vel…
E mellett készültünk egy Török Ádám 75 jubileumi CD-sorozattal, bónuszokkal kiegészített újrakiadásokkal. Mellé a Török Ádám 75 díszdoboz, exkluzív képeslap-sorral. Közte az Álomkoncert című albumának kibővített, új verziójával. Lemezleltár Török Ádámmal könyv, kétféle változatban, a díszdobozos deluxe verzió CD-melléklettel.
Aztán továbbra is folyt a Mini együttes bélyeg, bélyegblokk és díszboríték előkészítése, egy későbbi időszakra fókuszálva, a korábban megfúrt Mini-Bartók 50 jubileumi verzió helyett. (Elekes Attila André egy igazán izgalmas grafikai elrendezést vázolt fel, de ugyanúgy nem lett belőle bélyeg és blokk, mint a Taurus Ex-T: 25-75-82 együttes esetében sem. Utóbbi megfúrásával kapcsolatban Ádám kivételesen komolyan berágott, láthatóan tényleg nagyon bosszantotta a dolog. Elsősorban Fecó miatt. De nem szólalt meg. Részint, mert kerülte a konfliktust. Részint pedig, nehogy úgy tűnjön, hogy a Bartók-Mini blokk elkaszálása miatt savanyú neki a szőlő…)
Valamint szintén munkapadon van az EKG együttessel közös stúdiófelvételeinek, az Esőcseppek című albumnak az első hivatalos CD kiadása. A Tátrai-Török Tandem svájci koncert-kazettájának magyarországi CD kiadását is szerette volna Ádi lezongorázni, Kremling László úr segítségét és szíves hozzájárulását kérve. A Török Ádám és a „V” Mini Vissza Vancouverbe! című albumának európai CD kiadása szintén tervei között szerepelt. (Esetleg, ha olvassa ezt valaki az érintettek közül, kérjük, küldje már el vagy a családnak vagy a szerkesztőségünkbe az Ádám által igényelt fájlokat!)
Aztán tervben volt egy instrumentális album rögzítése a Mini Art-űr zenészeivel és egy Török-Fehér Duó koncertlemez felvétele és kiadása is. Mellette az archívum feldolgozásának újabb körében a Mini RC rádiófelvételeinek kilicencelése és CD-kiadása és az Alligátor album CD kiadása. Továbbá egy Török Ádám 75 kiállítás összeállítása, megnyitóünnepsége, egy arra az alkalomra elkészítendő Török Ádám Diszkográfia füzet, exkluzív koncert bootleg CD-vel. Aztán a Bem rockpart záróbulijának legjobb felvételeiből összeállított The End CD, a jubileumi év végére, a füzetke mellé.
Továbbá Gyugyót szintén nagyon foglalkoztatta egy új emlékdal írása, majd felvétele Kovács Tamás tiszteletére, mert az előzővel nem volt elégedett. Mindezeken túl egy film is készült róla, ami azért időről-időre újabb elfoglaltságot jelentett számára, persze örömtelit, mint a felsoroltak szinte mindegyike.
Egyszer félig viccesen be is szóltam neki, hogy mire mindez megvalósul, már 85/65 bulihoz kapcsolódó kiadványokról is el kell kezdeni gondolkodni. De kivételesen nem vette a lapot, nem is mosolyodott el, csak legyintett. Majd egy kis idő múltán azt mondta, hogy az a fontos, az igazán fontos, hogy az új Bartók lemez még mindenképpen elkészüljön, méghozzá a teljes anyaggal. Majd bekapott egy kis bagettet, kinézett az ablakon és a semmibe révedt.
Kevesen tudják, mert még nem kezdtük el a promóciót, hogy Ádám vendégművészként részt vett volna a HitRock új albumának egyik dalában is. (Igen, igen, ez valóban az én mániám. Vállalom! De Gyugyó elsőre simán igent mondott. Nem kellett hetekig nógatni, kérlelni, győzködni. Már csak azért is, mert a hőskorban volt a HIT együttessel közös fesztiválfellépése. Már csak azért is, mert az elmúlt hetekben Füxi tördelte a közös könyvünket. Ráadásul kétszer, mert Ádám kedvese Dóri még szerkesztett egy kicsit az általunk már leadhatónak gondolt szövegen. Persze semmi olyan, ami hiányérzetet kelthetne. Inkább csak olyan apróságok, hogy közbepontozta a csúnya szavakat. Ádám mondta is nevetve, hogy Dórika mindig ezt csinálja: volt, hogy még az e-mailjét is kijavította, hogy nyelvtanilag helyes legyen. De mellette roppant hálás is volt, hogy olyan társa van, aki az ilyen úgymond apróságokra is odafigyel.)
Szóval Fecó után negyven évvel Gyugyó is feljátszott volna pár jó hangot Finkiék soron következő stúdiólemezére. Mindez annyira komoly szándék volt, hogy nem csak a gázsijában egyeztünk meg, hanem a terjesztés módjában is, az együttes és a kiadó tudtával, áldásával. Modern világunk átka és egyben áldása is, hogy a nagyfivérnél minden megvan, percre pontosan…
Emellett Gyugyó még az utolsó heteiben is támogatta a valódi rocktörténészi munkát. Még öt nappal a halála előtt is képeket keresett Janó és Pinyó életműinterjúihoz, beleértve a saját gyerekkori fotóinak áttúrását is. A nyers interjúk mellett a már szerkesztett vázlatokat is átolvasta, oly annyira, hogy kilenc nappal korábban még konkrét javaslatot adott az 1968-as 1969-es dobosvándorlás ellentmondásainak feloldásához, amit minden(!) érintett elfogadott.
Majd 2023. április 2-án és 14-én elolvasta és egyetértőleg jóváhagyta az egy évvel korábban készült, de még nem publikált Csiga Sanyi rekviem első, második és harmadik részét, melyhez némi extra bevezető is került egy hiteles szemtanú támogatásának jóvoltából. Pedig péntek volt és könyvnyi hosszúságú anyagról van szó. Utolsó napján, sok egyéb mellett, a Török Ádám 75 újrakiadásokhoz, illetve az azokhoz kapcsolódó ritkaságokhoz intézett régi és új lemezborítókat. Másnap pedig a SoundCloud-on és a YouTube-on fellelhető Mini koncertanyagok egy részét (Vissza Vancouverbe!, The End – Bem Rockpart Búcsú Bál, illetve néhány Sörsátras felvétel részleteit) szerette volna elkérni, eredeti, tömörítetlen fájlokon, a sorozat lemezeinek kiegészítéséhez és a kiállításhoz járó nyalánkság CD-hez. Hetvenöt évesen, nyavalyáktól gyötörten, eltökélten, elhivatottan, rendíthetetlenül. Szó szerint rendületlenül.
Így például roppant lazán viselte, legalábbis kifelé mindenképpen, hogy a Török Ádám 75 sorozat hírére néhány héttel korábban előkerült néhány hiéna a múltjából. Olyan okostojások, akik nevetséges összegeket kívántak volna elkérni tőle egy-egy régebben megjelent CD-ben vagy újságban szereplő fotóért vagy grafikai elemért. Gyugyó vállat vont, szinte azonnal rendelt egy Török Ádám koncertfotóból, plusz a plakátokon is látható Török Ádám 75 logóból álló grafikát. Gyorsan átutalta a grafikusnak a lóvét és már csörgött is: „Használd ezt!” Majd új témába kezdett. Két percnél tovább nem foglalkozott hülyékkel. Nem ismert lehetetlent. Nyugi, megoldjuk! Megoldjuk máshogy.
Ezek után nyilván az sem lep meg senkit, hogy még a hawaii barátja, Imóka halála utáni nagy megrendülést követően is visszavágyott a Csendes-óceánra, a szigetvilágba, Polinéziába. Amit nyilván valahogy meg is valósított volna, ha marad még rá ideje.
Persze nekem is voltak vele még terveim. A legrövidebb távú az, hogy kedden aláírattam volna vele egy korábbi Mini CD-t, a lengyel Eliot komának, azaz Eligiusz Szuty barátunknak, a magyarországi progresszív zene elhivatott pártolójának. Még most is ki van készítve. Most is ott integet rajta Gyugyó, ahányszor csak odatekintek. Képtelen voltam leszedni az elintézendők polc tetejéről…
Szintén hamarjában vittem volna grafikushoz a Török Ádám és a „V” Mini formáció CD borítójához szükséges anyagokat és adatokat. Aki beszélt vele ilyesmiről, az tudhatja, hogy Török bácsi nagyon kamázta a vancouveri impróit. Fellelkesítette a hír, hogy mégiscsak létezik olyan hazai kiadó, amelyik hajlandó feljavítani és gondozni a „részegen eljátszott ragyogó imprókat”, mint baró Mini bootleget. A legutolsó fájl, amit szombat este osztott meg velem, a Vancouveri Magyar Házban (Hungarian Cultural Society Of Greater Vancouver) adott koncertjük plakátja volt. Azzal a kitétellel, hogy a „hangot küldik majd”. Vasárnap hajnalban már meg is kapta az abból kidolgozott grafikai tervet. Majd az egész hétfőt telefonálgatással és messengerezéssel töltöttük.
Az utolsó telefon-beszélgetésünkkor, hétfőn még bediktált a nyárra tizenöt turnéállomást, ahová szeretné, ha elkísérném, hogy a helyszíneken szervezzek dedikálásokat. Majd rátért az őszi turnéterveire, benne hosszabban értekezett annak a nehézségeiről, hogy mennyire nem könnyű a mostani helyzetben egy nyolcfős csapatot és minimum két roadot úgy kifizetni, hogy az mindenki számára jó legyen. Németh Karcsit és Szivacsot (Balogh Jenő dobos – a szerkesztő) név szerint is kiemelte, hogy őket, a régi harcostársakat végképp nem szeretné megalázó helyzetbe hozni. Ezért aztán milyen intézkedésekre van szükség financiálisan, hogy az őszi helyszínek és dátumok véglegesedhessenek. Majd a messengeren folytattuk, hogy másnap a nyomdai bejárás után a szokott asztalnál találkozunk a könyv és kiadványok nyomdai részletei kapcsán…
Nyugodj békében, Gyugyó!
Folytatjuk!
Fotók: Török Ádám Archívuma, Jozé / TTT Nemzeti Rockarchívum
