(Universal, 2022)

Ki hitte volna 40 évvel ezelőtt, hogy az NDK (fiatalabbak kedvéért: Németország azon, keleti fele, akik a bráner rossz oldalára születtek), más nyomot is tud hagyni a világban, mint környezetüket halálba füstölő négykerekű bádogdobozokat, meg telefonfülke-alkatúra tenyésztett birkózónőket? De lám, azóta kierőltettek magukból egy középiskolai tanár nagymamát, aki figyelmeztetés nélkül össznémet kancellár lett, és igen: itt van a Rammstein – túlzás nélkül a legnagyobb dobásuk világszinten.

Különleges zenekar ez mindenképpen. Az a fajta csapat, akit eleinte csak heccből, kicsit később sznob divatból kedvelt a széles közönség, ám aki szívós munkával és döbbenetes színpadi produkcióival teljes értékű A-ligás játékossá nőtte ki magát. Dalaikat igazából csak szöveggel együtt lehet 100 százalékosan értékelni – e tekintetben engem a Tankcsapdára emlékeztet -, mert önmagukban eléggé egydimenziósak, ezt azonban nem könnyíti meg a német nyelv; az angolszász rock-kultúra burjánzása hozzászoktatott minket, hogy kedvenceink angolul énekelnek, és aki nem idomult, az bizony vajas kenyeret vacsorázott, halálos vékonyan megkenve. Annál furább, hogy a Rammstein végül németül vergődött világhírre, minden extrém zeneiségükkel együtt, amihez teljesen adekvát díszlet lehetne, hogy a Wehrmacht lerohanja a várost, lángszóróval szerezve érvényt az indusztriális igazságnak.

Koncepció terén lemezek során át nem történt különösebb változás: a szögletes, katonásan brutális riffelést szépen ellenpontozzák a teljesen más tőről fakadó altis billentyűk, ám ha ehhez hozzáolvasod Lindemann, a megszállott költő szövegeit, elképedsz. Aki próbálkozott már ilyesmivel, az tudhatja, van itt minden: sötét romantika, maró irónia, szóviccek, szexuális fixációk, társadalomkritika, kiskorú traumák sebeit tépkedő sötét lázálmok, vagy egyszerűen csak perverz, beteges képzettársítások. Miért pont a Zeit lenne másmilyen?

Alapvetően el lehet mondani, hogy aki ismeri a csapat korábbi lemezeit, ismeri ezt is, bár nem tartom fölöslegesnek megemlíteni, hogy a dalsorrendre azért elég könnyen rá lehet sütni a „szarvashiba” jelzőt. Ez például olyasmi, ami eddig nem fordult elő náluk. A Rammstein ugyanis valami okból úgy döntött, hogy a korongot három kifejezetten depresszív, csüggesztő szövegvilágú nótával indítja – s míg a kezdő Armee der Tristen legalább tisztességgel betonoz a maga megfáradt tempójában, a címadó Zeit és a Schwarz zeneileg is igazodik a melankóliához. Majdnem 10 perc szabályos altatás e két dal a lemez elején; szöveggel hallgatva persze kiderül, hogy gyönyörűen megírt, érvényes gondolatokat tartalmaz mindkettő mulandóságról és sötétségről, de hát ettől még kifejezetten kemény büntetőfékezés ez az olyan arcoknak, akik – hozzám hasonlóan – a Links 2-3-4 miatt kedvelték meg a bandát.

Hogy a dolog még groteszkebb legyen, ezután három olyan tőrőlmetszett zakatolás következik, hogy az ember nyaka belefájdul: Giftig, Zick Zack, OK (Nem tudom kihagyni: ez utóbbi Ohne Kondom, rövidítve… Hát ezért kell olvasgatni is a zene mellé.). Szögegyszerű, ám zsírosan röfögő, kifejezetten húzós riffek, menetelős 2-4-ek: illusztratív három nóta a javából. A Zick Zack (kb. Nyissz-nyissz) lóg ki közülük szövegileg, mert míg a másik kettő erotikus kisugárzású, emez a plasztikázást állítja pellengérre.

Újabb hangulati hajtűkanyarként ezután Lindemann gyermekkori traumáiba kapunk betekintést. A két sötét nyomasztás (Meine Tränen és Angst) közül a gyermekijesztgetés, mint fegyelmezési eszköz hosszú távra húzódó hatásait bemutató utóbbi az ütősebb kíméletlen riffelésévelA két sötét nyomasztás (Meine Tränen és Angst) közül a gyermekijesztgetés, mint fegyelmezési eszköz hosszú távra húzódó hatásait bemutató utóbbi az ütősebb kíméletlen riffelésével, míg a Meine Tränen más szemszögből közelíti a kiszolgáltatottságot: itt az önmagán kívül senkit nem szerető anya tűnik föl, aki felnőttkorára is egyedüli támasza marad végleg megnyomorított lelkivilágú gyermekének.

És hogy ne maradjunk szándékoltan giccses röhögnivaló nélkül, arról a Dicke Titten (Vaskos dudák) gondoskodik. Nem kell, hogy szép legyen, vagy okos, egy a lényeg: a vaskos dudák. Mindezt kontrasztos verze-refrén hangulati elemekkel és teljesen beteg fúvós hangszereléssel teszik feledhetetlenné.

A zárásra a lemez visszakanyarodik a melankóliába: a képmutatás természetét elemző Lügen leginkább a tőlük idegen autotune-os ének miatt meglepő, bár ez azért legutóbb talán Cher-nél volt divatos effektelem. Az Adieu pedig lassú, masszív búcsú, mintegy keretbe foglalva a Zeit mondanivalóját: semmi sem tart örökké.

Ha jó fejek vagyunk, akkor ez itt az érett Rammstein, ha gonoszok, akkor meg a vén Rammstein: a dalok életutat összegző jellegük mellett is mindkét értelmezésben igényesek maradnak, és jutalma nem marad el annak, kinek van türelme kivárni az első három nótát: egyre inkább jó fejnek fogja érezni magát.