(Columbia, 2024)
A Priest is azon dinoszauruszok közé tartozik, akik az átlagosnál több és élesebb kanyart voltak kénytelenek abszolválni hosszú karrierjük során. Az ismétlődő doboscseréket még nem is számítom ide – megesik ez bizony időnként a legnagyobbakkal is -, ám túlélni egy ikonikus énekes kiválását majd „visszaválását”, egy alapító gitáros kilépését, majd a másik, nem kevésbé legendás szólógitáros/dalszerző betegségét és háttérbe vonulását – ez már külön-külön is elég lehetne a földbeállásra.
Csakhogy a Priest-et mindez nem tette taccsra, sőt: az összes kihívásra megvolt a válaszuk. Halford távozását megoldották Ripperrel, kinek dallamérzéke és árnyaltsága ugyan kanyarban sincs az öreg mesterhez képest, de a hangja megvolt a dalok előadásához. Szerencsére Rob jobb belátásra tért és újból a csapatot erősíti. K.K. Downing kilépésekor sokakkal egyetemben jómagam is fölszisszentem, mert a Judas Priest brand elengedhetetlen kellékének tartottam a fazonját, a játékát, amit kvázi pótolhatatlannak éreztem – erre mi történt? Megtalálták Richie Faulknert, akinek nemcsak a fazonja emlékeztetett kísértetiesen Downing-ra, de a játéka is maximálisan rendben volt, mi több: ha fogcsikorgatva is, de azt is el kellett ismernünk, hogy színesebben és izgalmasabban játszik elődjénél. Glenn Tipton tragédiája a Parkinson-kórral pedig a lehető legelegánsabban lett kezelve: a banda közelében maradt szerzőként és jobb napjain stúdiójátékosként, vagy egyes helyszíneken akár élőben is beugorva, teszem azt a semmi kihívást nem jelentő Metal Gods-ra vagy Living After Midnight-ra.
Mindez azért fontos adalék az új albummal kapcsolatban, mert jól mutatja, mennyi ok lett volna arra, hogy ez egy halvány vagy szétesett produkció legyen, ám az Invincible Shield-től ez igencsak távol áll. Ezen az albumon nemhogy gyenge nóta nincs, de még középszerűt sem tudnék említeni – itt olyan esszenciális priest-izmus uralkodik, amit a legbátrabbak sem mertek tán remélni még az egyébként szintén kiváló Firepower ismeretében sem.
Levegőt venni is csak a negyedikként jegyzett Devil in Disguise-nál vagyunk képesek; a Turbo korszakot felvillantó szintis intro után az első három dal úgy száguld át a hallgatón, mint valami megbokrosodott páncélvonat, a Painkiller legszebb emlékeit idézve Halford mániákus falzettjével és a kíméletlen riffeléssel. Épp jókor érkezik hát a Devil’ lazább, bluesosabb karakterű zakatolása. Innentől pedig – legnagyobb meghökkenésemre – a korong képes tovább emelni a már amúgy is baromi magasan lévő lécet három olyan nótával, amik még a leginkább felkapott, klasszikus Judas-lemezekről sem lógnának ki.
A Gates of Hell és a Crown of Horns is a dallamközpontú, nyugodt karakterű szerzemények közül való, olyan énektémákkal, amiket szinten elsőre éneklünk Halforddal, annyira jellegzetesek. Az As God is My Witness pedig a modernebb, zúzósabb vonalat képviseli elképesztő színvonalon: pazarul megírt és díszített, témagazdag riffek, gyilkos kétláb-középtempó, óriási dallamok és szólók – beleköthetetlen. A szólómunka amúgy az egész lemezen makulátlan: stílusában változatos, az adott dalhoz illeszkedő technikai és dallambeli megoldásokkal – egyszerűen élvezet hallgatni.
Nagyjából ezen a ponton, a lemez féltávjánál lehet egy vonalat húzni – no nem mintha a színvonal csökkenne egy jottányit is, csak éppen színesedik a zenei tartalom, az übertömény Priest-feeling mellé bekúsznak egyéb elemek is. A Trial by Fire-nél arra eszméltem, hogy ezt a dalt akár a Maiden is játszhatná, és azon nyomban meg is született a fejemben Bruce hangja, ahogy a verzéket énekli. Nem tipikus Judas, de attól még jó. A Tiptontól származó Escape from Reality pedig inkább sabbathos hatást kelt a riffek miatt, s pláne a bridge tipikusan ozzys énektémája nyomán (ahol még az effektezés is kissé a pályatársat idézi, amitől az egész már inkább szándékos poénnak tűnik) – a verzék és a refrén azonban megnyugtató módon priestté formálják a nótát. A szintén tipton-os Sons of Thunder komoly betonozás, ami leginkább a Metallicát idézi – bár a verzék és a bridge tipikusan halfordosak, a refrén és az egész dal kiállása, riffelése meglehetősen hajaz a friscói legendákra. Kivéve persze Tipton arpeggio-s kis szösszenetét, amihez Kirk Hammett-nek még csak hasonló sem jutott eszébe soha.
A Giants in the Sky monumentális, amolyan vonulós, egyben az album legprogresszívabb nótája akusztikus gitárszólójával, témaváltásaival; igazi lemezzáró – lenne, ha vége volna itt a lemeznek. Bár elvileg létezik egy verzió, ami valóban itt zárul, nem tudom, ki az a megveszekedett bolond, aki nem a Deluxe verziót szerzi be, amin három további dal hallható – és nehogy azt higgye bárki is, hogy ezek amolyan hentespultról lehullott nyesedékek, amiket jóárasítva elpasszolnak.
Már a Fight of Your Life refrénje is libabőr, de a Vicious Circle kvartos reszelésére garantáltan beindulnak a nyakhajlító izmok. Elképesztő nóta, csak úgy csuklóból a ráadás vége felé. A The Lodger pedig egy külső szerzős darab, és ez maximálisan le is jön róla: az a Bob Halligan Jr. követte el, aki a These Chains-t és a Some Heads are Gonna Roll-t is hozzátette a csapat munkásságához. Fura, de érdekes nóta, ami hangulatilag is kizsilipeli a hallgatót a lemezből.
Talán nem is kell külön mondanom, hogy az Andy Sneap által kreált kristálytiszta, ugyanakkor bivalyerős hangzás mekkora hozzáadott érték ezen a lemezen; ez már a Firepower-nél is így volt. Ez a csóka rájött a modern klasszikus metalhangzás titkos összetevőjére, és ahogy az Accept esetében, itt is gyakorlatilag tökéletes eredményt tett le az asztalra.
Ha valamibe mégis bele kellene kötni – mert a recenzor már csak ilyen perverz fajta: direkt keresi, mivel cseszhetné el magának az élményt -, akkor az a szövegvilág lehetne. Különösen dalcímek esetén érzem vércikinek a Gates of Hell meg Trial by Fire-féle trivialitásokat – ezeket a fordulatokat nézetem szerint a zenekarok a metaltörténelem 55 éve alatt teljesen elnyúzták, és már 30 éve is sablonosnak tűntek. No de mindegy – ez tulajdonképpen olyasmi, amire ha nem akarunk, nem kell odafigyelnünk.
Ami a fontos, hogy erre a lemezre, tisztesség ne essék, egy kurva nagy tízesnél kevesebbet lehetetlen adni. 70 évesen, majdnem 20 albummal a hátuk mögött ilyen minőségű anyaggal előrukkolni – hát kalapot le! Különben lerepül, tenné hozzá Rejtő, és a korong hallgatása közben ez bizony többször is meg fog történni.
