Hogyan találta meg a saját útját a Queen a második albummal? – 1.rész

Jon Hotten (Classic Rock)

1974-ben jelentette meg a Queen azt a meghatározó albumát, amelyen már kialakult a zenekar egyedi hangzása, és ami már megfelelt nagyszabású ambícióiknak, illetve rendíthetetlen önbizalmuk egyfajta igazolása is lett. Íme a Queen II album története és a legenda születése…

„Sokáig ez volt a kedvenc Queen-albumom. Aztán beelőzte a ’Made In Heaven’, ami szerintem furcsa módon talán a legmélyebb Queen lemez, mert Freddie halála után készítettük. De mindig is szerettem ezt a második anyagot, bizonyos értelemben ekkor ugrotta meg a legnagyobb szintet a kreativitásunk.”

Sok mindent elárul Brian Mayről az, hogy a telefoninterjú során ilyen lelkesen kezd beszélni a Queen II-ről, egy olyan lemezről, amelyet több mint fél emberöltővel ezelőtt készített.

A Queen rajongói számára, az általuk képzeletben valahogy kortalan zenekarként számontartott banda zenéje állandó, hiszen megjelenésüket videoklipjeik, koncertfilmjeik és a Bohemian Rhapsody örökre megőrzi, így nehéz elképzelniük, hogy a zenekar tagjai is megöregednek. De még a baby-boomer generáció örökmozgó és fiatalos ragyogása ellenére is, Brian May és zenésztársa, Roger Taylor halandó emberek, akik már a nyolcadik X-hez közelítenek.

Most már van egyfajta bizonyos távolság köztük és a történet között, amelyet elmesélnek. Sok minden történt az azóta. Amikor a Queen II készítéséről és önmagukról beszélnek, azt olyan szórakozott távolságtartással teszik, mintha tizenéves unokáik bohóckodásáról beszélnének.

Az idő, illetve a diszkréció mára jótékony fátylat borított ezekre az őrületes balhékra. A mára már csak az emlékeikben megmaradt hedonista életvitel keltett kreatív mámor tette lehetővé számukra, hogy mágnesszalagon rögzítsék azokat a dallamokat, amelyek attól a pillanattól a zsigereikben voltak, mióta csak a Queen ötlete megszületett a tagokban. A lemezen minden mértéktelenségük jelen van; és ez volt az, ami felemésztette és egyben előre is vitte őket – nem csak a szex, a drogok és a rock’n’roll őrület.

A Queen II bombasztikusan nagyszerű hangzása és néha vicces túlzásai jelölték ki azt az irányt, ami meghatározta az utat, melyen végig haladva azzá a bizonyos zenekarrá váltak. A Marlene Dietrich előtt tisztelgő borítótól kezdve, a „Fehér” és „Fekete” tematikus oldalakig, az album teljes egészében igen ambiciózus. Az elmúlt évtizedek során mindvégig megőrizte lenyűgöző vonzerejét, és ez tényleg nem kevés!

„Szerinetem, nincs még egy lemez, amelynek ilyen lenne a hangzása, mint ennek az albumnak” – vélekedik Roger Taylor, Dél-Anglia mélyén, a Surrey megyében lévő stúdiója árnyékos sarkában ücsörögve egy derűs téli napon. „Ekkor már mindenki mástól különböztünk… Sajátos mentális identitásunk volt, egyfajta csapattudat volt ez, és csak csináltuk, ami belőlünk jött”.

A lazán, de drága cuccokba öltözött, halk hangú és ösztönösen jól nevelt dobost könnyen összetéveszthetnénk azzal a sikeres szájsebésszel, akivé egy hagyományosabb életet élve válhatott volna. Ehelyett ő volt a Queen a leghagyományosabb értelemben vett rocksztárja: ifjúkorában androgün szépség volt, de Taylor volt az, aki szerette a sportautókat és randizott modellekkel és aki reszelős rock’n’roll hangját adta a Queen hangzását később jellemző sokrétűséghez; és aki még most, a toplistás kislemezdalok és slágerlistákon elért sikerek évtizedei után is azt mondja, hogy a Queent „albumzenekarnak” tartja.

„Tisztán emlékszem a Queen II időszakára, ugyanis ez egy igazán meghatározó korszak volt” – kezdi mondandóját. „A dolgok akkoriban kezdtek kikristályosodni. Az első albumot az úgynevezett szabad stúdióidőket kihasználva vettük fel. A Queen II egy egységes mű, nem pedig egy albumra felpakolt dalok gyűjteménye – ellentétben az első lemezzel. Itt már tényleg elkezdtük feszegetni a stúdió határait a többsávos felvételek és a vokális lehetőségek tekintetében, amikbe addig csak bele-belekóstoltunk. Rájöttünk, hogy nagyon nagy vokális potenciál rejlik bennünk, és ezeket ki is aknáztuk. Rengeteg nagyon összetett témát énekeltünk fel.”

Az 1970-es évek eleje ma már nagyon távolinak tűnik, mintha egy más világ lett volna. 1974 pedig különösen színtelen és komor volt: a két általános választás volt ebben az évben, bevezették az úgynevezett „háromnapos hét korlátozásokat”, illetve a rendkívüli állapotot Észak-Írországban, és ekkor követték el a birminghami kocsmai merényleteket. Németország két részből állt, Keletből és Nyugatból, Leonyid Brezsnyev vezette a Szovjetuniót, Richard Nixon a Watergate után lemondott amerikai elnöki tisztségéről és ekkor tűnt el Lord Lucan. Az utca embere még nem látott számítógépet, és a brit háztartások többségében még fekete-fehér televízió volt.

Ebben a szürke világban, ahol nem sok lehetőség volt a kitörésre, a rock’n’roll hihetetlen vonzerővel bírt. Bon Scott ekkor csatlakozott az AC/DC-hez, Neil Peart lett a Rush dobosa, a Yes teltházas koncertet adott a Madison Square Gardenben, a Genesis kiadta a The Lamb Lies Down On Broadway albumot, a Deep Purple a Burnt és a Stormbringert, a Kiss és a Bad Company megjelentette debütáló albumát, a punk hullámra pedig még két évet kellett várni…

Queen nem igazán illett be sehova. A zene számukra nem a nincstelenség zsákutcájából való menekülést jelentette. Roger Taylor fogorvosi, Brian May fizikusi végzettséggel rendelkezett, a basszusgitáros, John Deacon elektronikai vonalon, a zanzibári születésű Freddie ’Mercury’ Bulsara pedig művészeti és grafikai tervezést tanult.

Már a kezdetektől művészetekből és költészetből fakadó komoly vízióval rendelkeztek. Volt bennük valami közös a progresszív rockot játszó állami suliba járó arcokkal, esztétikai közösséget vállaltak a glam művészi, New York-i oldalával, és slágereket akartak írni. Mégis kissé kívülállóknak számítottak: önfejűek, magabiztosak és céltudatosak voltak, és talán nem is volt olyan könnyű őket szeretni.

Roger Taylor és Brian May a Smile együttesben találkoztak először, és ott játszottak együtt. Ott – ahogy Roger fogalmaz – Freddie „nem oldalborda volt, nem lenne fair így leírni őt…”. Keresi a megfelelő kifejezést… „A barátunk és egyértelműen a társunk is volt. Aztán később Freddie és én nagyon közel kerültünk egymáshoz”.

Taylort és Mercury-t a ruhák, May-t és Mercury-t pedig a Jimi Hendrix iránti szeretete kötötte össze. Az 1973-as Freddie Mercury saját magát egyfajta „szárnyait bontogató pillangónak” tartotta, és személyiségében a mély félénkségét egyfajta, ugyancsak veleszületett extravagancia leplezte.

Iszonyú szüksége volt arra, hogy újra feltalálja magát, és azt kívánta, hogy bárcsak huszonegy évesen, Felthamben kezdődött volna az élete. Szinte bármilyen dalt el tudott játszani hallás után a zongorán, tizenkét éves korától kezdve „kedves”-nek szólította a férfiakat és a nőket egyaránt, és olyan személyiséget alakított ki, amely valahogy túlzottan szexuális töltetű és színpadias volt – miközben ez a személyiség lehetővé tette számára, hogy beállítottságát szinte élete végéig titokban tartsa.

Mercury találta ki a zenekar későbbi nevét. „Megvan egy naplóbejegyzésemben” – emlékszik vissza Roger Taylor. „Úgy döntöttem, hogy a Queen a legjobb név a zenekarnak… Addig a Build Your Own Boat nevet akartuk felvenni.”

A Queen név magán hordozta a „Mercury-jegyeket” – többféleképpen lehetett értelmezni, egyszerre volt fenséges és provokatív. Amikor a srácok hozzáláttak a debütáló albumuk felvételeinek, különféle lakásokban és albérletekben éltek. Brian részmunkaidőben tanított, Roger és Freddie pedig ruhaüzletet működtetett a Kensington piacon. Mindeközben olcsó stúdióidőben vették fel a lemezüket, akkor dolgoztak, amikor senki más nem foglalta le a stúdiót, így az album meglehetősen darabosra sikeredett, és egyáltalán nem felelt meg az alakulófélben lévő zenekar víziójának. Az New Musical Express magazin „egy vödör áporodott húgynak” nevezte az eredményt.

A Queen meglehetősen kényelmetlen helyzetbe került akkoriban, valahol David Bowie és a Roxy Music, illetve a Led Zeppelin és társai közé sorolták be a zenekart (a Roxy Music dobosa „mesterkéltnek” tartotta őket, az érinthetetlen Zeppelin pedig tudomást se vett róluk). A Queen zenéjéjét később jellemző nagyszerűség nem jött át, és így a pózolás, az előkelőség, a szemceruza, a festett körmök és a platform csizmák miatt csak utánzóknak tűntek, pedig ennél jóval több volt bennük.

Ami viszont már akkor is megvolt, az a sziklaszilárd önbizalom volt, ami lehetővé tette számukra, hogy színpadi cuccaikban szálljanak buszra és úgy menjenek be a stúdióba, és hogy Tony Brainsby személyében saját publicistát fogadjanak fel (ő volt az, aki révén közvetlenül a Queen II felvételeinek megkezdése előtt cikk jelent meg róluk a Mirabelle magazinban, amit Brian a „macskák, Herman Hesse és garnélarákkoktélok” kedvencének tartott, Freddie pedig bevallotta, hogy az volt akkor az egyik legnagyobb vágya, hogy szerepeljen a Liza Minelli Show-ban).

Aztán ők is belefutottak egy szokatlan és bonyolult lemezfelvételi munkakapcsolatba. A zenekart eredetileg két testvér, Norman és Barry Sheffield szerződtette le, akik a londoni Soho szívében lévő Trident stúdió tulajdonosai voltak – ebben az volt a csali, hogy csak itt dolgozhatnak. A Queennek külön kiadói szerződése volt egy olyan céggel, amelyet az EMI vett át, és ez a váltás EMI-os szerződés lehetőségével kecsegtetette őket. Mire eljutottak a Queen II elindításához, az EMI kivásárolta őket a Trident-szerződésből, azonban a zenekarnak szokatlan módon valahogy mégis sikerült megőriznie önállóságát. Keményen küzdöttek azért, hogy megfelelő stúdióidőt kapjanak, és visszautasították azt, hogy az EMI A&R részlege átvegye felettük az irányítást.

„Túlságosan önfejűek voltunk ahhoz, hogy bárki is beleszóljon abba, hogy mit csinálunk” – teszi hozzá Roger.

Az első lemez felvételei tökéletesek voltak arra, hogy munkakapcsolatot alakítsanak ki a Trident házi producerével, Roy Thomas Bakerrel és hangmérnökével, Mike Stone-nal. Később alapvető fontosságúvá vált az, hogy Baker a Decca lemezcégnél kezdte pályafutását, ahol megtanulta, hogyan is kell klasszikus zenét felvenni. Így aztán amikor Brian többsávos gitár-, a zenekar pedig nagyvolumenű és bonyolult vokális témákkal kezdett operálni, akkor pontosan tudta, hogyan kell mindezeket mágnesszalagra venni.

„Azt akartuk, hogy nagyívű és grandiózus legyen” – mondja erről Roger. „Ez most borzasztóan ódivatúnak hangzik, de igen, ezt akartuk.”

1973 augusztusában a Queen a Wardour Street-i, a St Anne’s Court-i és a Trident stúdióba vette be magát. Egy hónapnyi napközbeni felvételi idő állt rendelkezésükre. Elhatározták, hogy olyan albumot készítenek, amely egybecseng a saját tehetségükről alkotott véleményükkel (közvetlenül a munkálatok megkezdése előtt Roger Taylor azt nyilatkozta a Record Mirror magazinnak, hogy a lemez rendben lesz, „ha kordában tudjuk tartani az egónkat”). A Trident stúdiót az első lemezük kapcsán ismerték, és nem voltak igazán pozitív a véleménnyel róla.

„Nem voltam elégedett a dobhangzással” – meséli Roger a Queen I albumról. „A Trident az akkoriban nagyon divatos, úgynevezett nagyon száraz dobhangzásáról volt híres. Elton John összes lemezén ez hallható. David Bowie lemezeit is ugyanez a „nagyon halott”, száraz dobhangzás jellemezte. Én ennél valami sokkal élőbbet akartam. A második lemezzel tettük meg az első lépést afelé, ahová el akartam jutni.”

Roger Taylor nagy figyelmet fordított a hangzás minden apró részletére. Az elképzelés grandiózus volt és mégis részlet gazdag; ez utóbbiak kidolgozása került a középpontba. Bár egy hónap nagyon kevésnek tűnik egy ilyen aprólékosan megtervezett lemez elkészítéséhez, mégis a Queen számára ez sokkal nagyobb lehetőség volt, mint addig bármi.

A dobos egyik első emléke az, ahogy Brian May felépítette a Procession-t, a lemezt nyitó instrumentális tételt. „Ült a sarokban, és csak újra és újra játszotta…”

Bár a felvételek eredetileg csak nappal zajlottak volna, Roger Taylor több, egész éjszakás melóra is emlékszik. Semmit sem bíztak a véletlenre. Freddie Mercury egyik első húzása az volt, hogy Roy Thomas Bakert elrángatta a Tate Múzeumba, hogy nézze meg Richard Dadd „The Fairy Feller’s Master-Stroke” című festményét, amely az énekest az azonos című, ennek megfelelően igen légies dal megírására inspirálta.

„Teljesen olyan élmény volt, mintha kiengedtük volna a szellemet a palackból” – emlékszik vissza Brian. „Az első albumot úgy készítettük, hogy állandóan le kellett állnunk a felvételekkel, mert lejárt az időnk, és így alapjában irgalmatlan zűrzavarrá vált az egész felvételsor. Most viszont végre már tényleg bent voltunk, és minden motyót korlátlanul használhattunk, és végre lehetőségünk volt arra, hogy mindent úgy használjunk, ahogyan mi akartuk. Végre egy kicsit nagyobb beleszólásunk volt az egészbe! Nagyon interaktívan dolgoztunk Roy-jal. Olyan érzés volt, mint amikor egy festő végre a teljes színkészlettel dolgozhat.”

„Ez persze nagyon korai időszakunk volt, és John még nem írt semmit, vagy legalábbis nem mutatta meg nekünk, hogy mit ír” – teszi hozzá Brian May. „Roger is nagyon korai stádiumban volt még. Teljesen sajátos szférában mozgott, így az ő száma (The Loser in the End) bizonyos értelemben egy kicsit más térbe került az albumon. Freddie és én elég sokat kommunikáltunk. Rengeteget beszélgettünk arról, hogy milyen elképzeléseink vannak, és hogyan tudnánk felépíteni az új albumot.

Az egész fekete és a fehér oldal ötlete, a királynők különböző formáira való utalás volt, amin már elég régóta agyaltunk. Elképesztő érzés volt bemenni a stúdióba, és mindezt életre kelteni a többsávos felvételi technológia segítségével. A hangok, a hangszerelés sztrádáján száguldottunk, és ez az egész egy valóra vált álom volt nekünk. Mindez már nagyon régóta a bennünk volt, és ekkor végre sikerült megvalósítanunk.”

Folyt. köv.