Mottó:
„And if love remains
Though everything is lost
We will pay the price
But we will not count the cost”
(Neil Peart-Bravado)
A kanadai Rush a világ egyik legreménytelenebben sztárolható zenekara. Zenéjük, az első lemez kivételével, meglehetősen matekos, gógyis muzsika. Szövegeik, amelyekért furcsaságként végig a dobos, Neil Peart volt felelős, szintén nem illeszkednek a rock and roll klisékhez. Poszter fiúknak szintén nehéz lenne őket nevezni, és erre csak rátettek egy lapáttal egy darabig, például az idétlen kimonós öltözködésükkel.
Mégis sikerült nekik! Minden ellentmondás dacára, a nagyon kemény munkának és eltökéltségnek köszönhetően a hetvenes évek végére, a Permanent Waves album idejére, világosan látszott, hogy nem nyeretlen kétévesekkel van dolgunk, és hogy a Rush-sal évtizedekre számolni kell. Kanada büszkeségei sok-sok hányattatás után 2012-ben pályafutásuk újabb remekművéhez értek a Clockwork Angles albummal és turnéval. 2015-ben az előbb említett Neil Peart bejelentette, hogy visszavonul a Los Angeles-i utolsó fellépés után. 2020-ban pedig jött a szörnyű hír: a dobos 67 éves korában elhunyt.
A trió megmaradt két tagja azóta sok mindennel próbálja pótolni a pótolhatatlan űrt. Míg Alex Lifeson gitáros főleg zenei projektekben éli ki alkotó szenvedélyét, addig Geddy Lee énekes-basszusgitáros sokrétű kreativitással lepi meg rajongóit. Írt egy nagy és szép könyvet a basszusgitárról-bőgőről Geddy Lee’s Big Beautiful Book of Bass címmel, majd erre alapozva Tv sorozatot is indított Geddy Lee asks: Are Bass Players Human Too? címmel, ahol más híres bőgősökkel beszélget, leginkább arról, hogy mi minden is van a basszusgitáron túl az életben.
Szintén tavaly jelent meg, hosszú évek előkészítő munkája után önéletrajza My Effin’ Life címmel, ami ennek a portrénak az apropóját is adja.
A nevéről
Az 1953 július 29-én született Geddy Lee egészséges identitásának kialakulását több minden gátolta. Először is, egyáltalán nem így hívták… Gary Lorne (Elizier) Weinrib néven nevezték tini koráig, majd az angolul, különösen kezdetben, alig beszélő édesanyja rájött, hogy az unokatestvére a Lorne, ő pedig a Lee. Na de tényleg!
A nyelvi problémák okán anyja otthon eleve csak Garshonnak (ti. Gerzson) szólította, a Gary megmaradt a külvilág számára. Ott sem sokáig, mert a lengyel kivándorló zsidóként fura akcentussal beszélő Mama Gary-jét az utcai játszótársak végig Geddy-nek értették , így ez ragadt rajta. Innen szép nyerni… Pláne, ha hozzávesszük, hogy a jóképű jelzőt talán saját édesanyja sem merte volna használni vele kapcsolatban.
A gyökerek
Ami a basszusgitáros személyiségét nagyon meghatározza, az a zsidó családi gyökerek. Mindkét szülő lengyel gyökerű Holocaust túlélő, akiknek számos, haláltábort túlélő szerelemről és Kanadába menekülésről szóló történetét meséli el hosszasan könyvében. Sőt, egy egész fejezetet szentel a történelem szörnyűséges időszakának a Weinrib család perspektíváján keresztül. Elegánsan hozzáteszi a fejezet elején, hogy nyugodtan ugorja át az, aki nem szeretne egy rockzenész memoárjában ilyeneket olvasni. Utólag az is tudható azonban, hogy az egész önéletrajz megírásában az egyik szerzői feltétele volt a kiadó felé, hogy szerepelhessen benne egy ilyen, nem szokványos fejezet.
A koncentrációs táborok megpróbáltatásait megsínylő édesapját nagyon korán, tizenkét évesen veszítette el. Édesanyja idős korában viszont visszatértek Lengyelországba, meglátogatni a szörnyű korszak helyszíneit, aki addigra érezte magát elég erősnek az emlékekkel való szembesüléshez.
Önéletrajzi könyvében több sztorit is említ Lee, amikor tizenéves korában a nyurga, szemüveges és szégyenlős fiút atrocitások érték, kifejezetten a származása miatt Toronto külvárosának utcáin.
A Rush albumain leginkább az 1984-es Grace Under Pressure-ön történnek utalások a történelem ezen szörnyű időszakára, például a Red Sector A című dalban : ”Are we the last ones left alive? Are we the only human beings to survive?”
Vagy ugyanott: ” I hear the sound of gunfire at the prison gate, Are the liberators here? Do I hope or do I fear? For my father and my brother, it’s too late But I must help my mother stand up straight.”
Geddy a zsidó vallásával és az ideológiával nagyon sokat vitatkozott, és sokat kér rajta számon a mai napig is, különösen tinédzserkorát, amikor Édesapja halála után, a szokásoknak megfelelően férfiúi felelősséget (tizenkét évesen) kapott, de megértést azt nem. A vallást ortodox módon követő édesanyjával is nagyon nehéz volt a viszonya, miután nem volt hajlandó követni a meglehetősen zárt közösségben létezés szokásait, majd amiért „teljességgel érthetetlen” pályaválasztásként rockzenész lett.
Az eltökélt
Lee nem az a csélcsap fajta. Egy zenekart kezdett (néhány nagyon kezdeti próbálkozást leszámítva) és azt vitte is négy évtizednél tovább, amíg lehetett. A Rush-t hármójuk egyike sem akarta elhagyni másik zenekar kedvéért. Nehéz is lett volna a jellegzetes egyéni játékuk és közös hangzásuk miatt is. Hármójuk közül talán ő volt a legeltökéltebb a banda karrierjét illetően. Soha nem hirtelen, de ha kellett határozottan váltottak menedzsereket és producert is. Jól érezte, hogy a nyolcvanas éveknek már nem szabad nekivágni a hetvenes évek nagy sikerkovácsával, a Rusht naggyá tevő, de a puritán rockhangzást kedvelő Terry Brownnal. A szerzői jogdíjak kérdését is elég korán rendezte a csapat javára még a hetvenes években.
Neil Peart első távozása után sem esett kétségbe, hanem türelmesen várt/vártak rá. Szerencsénkre! Mert visszatérése után indult a csapat sokadik és végső virágzása a Vaport Trails lemezzel.
Magánéletében is hasonlóan tudatos. Viszonylag korán, 1976-ban kötött házasságot Nancy-vel, aki a kedvéért áttért a zsidó hitre és mind a mai napig a felesége. Azt természetesen egy percig sem tagadja, hogy nem egy hullámvölgyet élt túl kapcsolatuk, köszönhetően Geddy turné-lemez-turné életmódjának, ami sem a felesége önálló divatszakmai karrierjét, de első gyermekük felnevelését sem segítette. Többször vették igénybe tanácsadó segítségét kapcsolatuk megmentéséhez. Az eredmények azt mutatják, hogy sikerrel.
Arra is hamar ráébredt -pedig a hetvenes években nem lehetett könnyű-, hogy néha egy-egy rápöffentés elmegy, de a kokainról elég hamar lejött.
Az évek során kezdet rájönni, hogy van igénye a főnökösködésre (Bossypants, ahogy hívták a többiek) a csapatban – a zenét és a pénzügyeket illetően is. Utóbbit a többiek könnyen ráhagyták. Egyes albumok végső hangzásán, stúdiómunka utáni teljes újrakeverésén is ő dolgozott a külső szakemberekkel, perfekcionizmusával az őrületbe kergetve azokat.
A zenész
A Rush power trió jellege sosem korlátozta őket zenei céljaik elérésében. Tehették ezt azért, mert már egész korán kiderült, hogy mindhárman világszínvonalon mesterei a hangszereiknek. A munka dandárját azért Lee vállalta magára. Miközben briliáns módon basszusgitározik, kezdetektől fogva ő énekel. Énekhangja, különösen a korai korszakban azért rendesen megosztotta a rockzene rajongóit. Többször kellett neki is szembesülnie a hangját illetően olyan véleményekkel, mint, hogy úgy énekel, mint „egy Mickey egér, akinek satuba fogták a golyóit”. És ez csak a finomabb verzió. Az évek (évtizedek) során természetesen sokat finomodott a valaha valóban elég visítós hang, ami mellesleg három oktávot fog át a baritontól a mezzoszopránig.
A nyolcvanas évek elejétől pedig, brit szinti pop zenekarok hatására, Lee rákattant a billentyűs hangszerekre. A valódi nehézséget az okozta, hogy a két hangszeren egyszerre játszott és énekelt közben koncerteken. Soha nem merült fel kisegítő háttérzenész szerepeltetése. Ezen zenei komplexitást nem sok zenész tudta eddig egyszerre élőben megoldani. Sok előzetes gyakorlással ugyan, de ő igen!
A banda
A nagy hármas, ami már 1974 -re létrejött az első album után, az első amerikai turné előtt, amikoris az eredeti dobost, Rutsey-t Peart váltotta. A három nagyon különböző fickó elejétől fogva kedvelte és jól kiegészítette egymást, valamint eltűrték a másik különcségeit is. Lee és Lifeson 9. osztálytól együtt lógtak, és hamar egymásra talált a heves vérmérsékletű szerb és a béna, szemüveges zsidó srác. Ez a kötelék azóta sem enyhült, mai napig jó barátok, családilag is össze-összejárnak. Ezt a kettőst egészítette ki Peart a maga különc, magányos módján, könyveibe bújva és átvéve a szövegírás teljes feladatát.
Sok mindent kibírt évtizedes barátságuk. Peart évekre eltűnt a kilencvenes évek végén a lánya, majd felesége halála után, amikor körbemotorozta Amerikát. Néha képeslapokon jelezte nekik álnéven, hogy körülbelül merre is jár. Aztán egyszer csak bejelentkezett, hogy megint kipróbálta a dobszerkót és jól esett…
Lifeson és Lee kapcsolatát az átkozott nyolcvanas évek árnyékolták be, midőn Geddy teljes mellszélességgel a billentyűk felé fordult, koncerteken is szinte barikádot épített belőlük. A Signals albumtól kezdve a Presto-ig meglehetősen domináns szerepet játszottak a Rush zenéjében ezek a hangszerek, ami természetszerűleg Lifeson gitárjátékának háttérbe szorulását vonta maga után. A szerb barát nehezen, de tűrte. Gondolta, majdcsak eljön az ő ideje, és így is lett, a Counterparts lemez ékes bizonyítéka a gitár ismételt középpontba kerülésének.
A Rush telis-tele van belsős viccekkel, amit a pályafutásuk vége felé a koncerteken és az ott bejátszott videókban is megosztottak a közösségükkel. Egymásnak négy-öt évente új beceneveket adtak, hogy ne unatkozzanak. A zenéjüket vették véresen komolyan, magukat szinte sosem. Lee önéletrajzából kiderül, hogy régi és mai önmagát is nagyfokú iróniával kezeli, nyoma sincs az önfényezésnek a visszaemlékezéseiben.
A fanatikus
Lee óriási rendszerező és emlékőrző. Ez nagyban segítette a memoár megírásában is, ahol igazi kincsek láthatóak a hatvanas évek végéről, hetvenes évek elejéről származó koncertplakátok és a korai szárnypróbálgatást dokumentáló vidéki „művházak” színpadairól. (Nekünk magyaroknak különösen érdekes, hogy két 1974-es koncertplakáton is együtt szerepelnek az akkoriban szintén az Egyesült Államokban turnézó Locomotiv GT -vel! Az amerikai turné akkoriban a Rush számára is a szép új világot jelentette.)
Geddy tizenéves kora óta óriási baseball rajongó, a világ egyik legnagyobb gyűjteményével rendelkezik, többek közt Babe Ruth és Lou Gehrig mezével és sapkájával! A több ezer darabos gyűjteményt nem oly rég a Christie’s segítségével bocsájtotta árverésre. A baseball liga meccseinek naprakész követése gyakran a turnémenetrendjüket is befolyásolta. Nagy kedvence természetesen a Toronto Blue Jays, amelynek meccsein törzsszurkolónak számít.
Másik nagy gyűjteménye, az 5000 üvegből álló borkollekció saját pincéjében. Főleg burgundit gyűjt, de a rajnai rizling és a zöld veltelini is kedvence. Hallgatói ösztöndíjat hozott létre az Ontarioi Egyetemen borászatot tanulóknak, és számos jótékonysági szervezetet támogat borgyűjteménye által, amiben több évtizedes világklasszisok is szerepelnek. A majd háromórás koncertek végén is egy -egy üveg jó pinot noirral vezette le a felgyűlt adrenalint.
Jövő
Miközben a Neil Peart halála óta eltelt években is bőven lefoglalta magát Lee az előbb említett tevékenységekkel (könyvek írása, TV műsorvezetés stb.), de játszik unokáival és rengeteget utazik feleségével a világ minden részére, hogy élhessen aktív természetszeretetének. Nagyon sokat túráznak, hegyet másznak, bicikli túráznak Nancy-vel.
Emlékezetes volt számára is a nemrég elhunyt Foo Fighters dobos, Taylor Hawkins emlékére megtartott két emlékkoncert, ahol David Grohl, Chad Smith és Omar Hakim helyettesítette az elhunyt Peart-et. A londoni koncertet nagyon jól élték meg Lifesonnal, míg a los angeles-it szörnyen. Utóbbi ugyanabban az arénában került megrendezésre, ahol utolsó koncertjüket adták a szerencsétlen sorsú dobosukkal…
A kérdés, így hetven felett, Geddy kiváló fizikuma okán is, van-e tovább? Nemrég, egy a Lifesonnal együtt adott interjúban elmondták: ”It’s just not in our DNA to stop….” Szóval még lüktet bennük a boogie. Reménykedjünk, hátha láthatjuk még ezt a két világklasszis zenészt együtt a színpadon valahol Rush nótákat játszani!
Kapcsolódó cikk:
