Szögezzük le mindjárt az elején, ha Pearl Jam rajongó lennék, akkor most azt írnám, hogy még most is zokogok a boldogságtól és még hetekig két centivel a föld fölött fogok közlekedni… De, mivel nem vagyok elkötelezett rajongó, így csak a legnagyobb tisztelettel megemelem a kalapomat a Pearl Jam és a teljes produkció előtt, mert amit 26 év után a második hazai PJ koncerten elővezettek az több volt, mint profi. Ritkán látható, minden ízében professzionálisan kitalált és levezényelt koncertet kapott a rogyásig telt Aréna közönsége.
Ez volt az első találkozásom a bandával, 26 éve már bőven elvesztettem az érdeklődésemet Eddie Wedderék iránt – nincs velük semmi baj, de a nagy grunge négyesből én mindig is az Alice In Chains, Soundgarden párost részesítettem előnyben, ők valahogy fémesebbek voltak kortársaikhoz képest. Közben a Pearl is kivonult a köztudatból, legalábbis média szinten mindenképpen. Néha jött felőlük némi hír, megjelentek lemezek, de a média jelenlétük elég minimálisnak mondható. Ha viszont elindultak, bárhol, bármit teleraktak közönséggel. Jól példázza a banda körüli rajongást, hogy a pesti buli előtt már napokkal sátrakban éjszakázva várták a rajongók a koncert napját… Ilyet is ritkán lehet látni errefelé. Meg is telt az Aréna rendesen, a koncert előtt szinte semmi esély sem volt se sörre, se WC-re, se semmire, olyan sorok kígyóztak mindenhol. Meglepően sok külföldi rajongó is megjelent az eseményen.
Felkészületlen PJ szimpatizásként nem tudtam mire számítsak, két dolgot viszont tudtam: jó sokat játszanak, borítékolható volt, hogy nem haknizzák le a koncertet 80 percben, valamint az is tudható volt, hogy a műsor is jelentősen el fog térni a korábbi koncertektől… Mindkét esetben beigazolódott, hogy jól gondoltam – 22 nótával, 135 perc játékidővel-, rendesen megdolgoztak a pénzükért a srácok, de amit a set lista variálás szintjén művelnek, az teljesen ledöbbentett.
Nem voltam rest, összevetettem a budapesti koncert előtti 10 buli műsorát és döbbenetes számadatok jöttek ki: a pesti koncert előtt összesen 78 (!) dal hangzott el a 10 koncerten, ebből csak 4 nóta csendült fel mindegyiken és van még további 4-5 tétel, ami majdnem mindenhol eljátszásra kerül, valamint 31 dal csak egy-egy koncerten hangzott el…
Vannak set lista variálós bandák, mint pl. a Metallica, de ez a kavarás egészen elképesztő. A helyzet a pesti bulin csak tovább fokozódott, konkrétan 8 olyan szerzeményt kaptunk, ami csak nálunk került a műsorba, és ahogy néztem ez a tendencia folytatódott utánunk is, bár Krakkó csak 5 addig nem játszott nótát kapott.
A koncertek ilyen szintű variálása két dolgot is eszembe juttatott, egyrészt ennyi dalt műsoron tartani, betanulni és aztán minden erőlködés, hiba nélkül előadni iszonyatosan nagy meló. Már a koncert alatt fogalmazódott meg bennem az is, hogy minden nótához egyedi látvány párosult, ami szintén elképesztő munka ennyi szám esetében. Nyilván nincs mind a 80-100 nótához egyedi világítás, a hasonló dinamikájú dalok valószínűleg ugyanazt kapják, de még így is jóval több verziót kellett kitalálni, mintha mindig ugyanazt a 22 nótát adnák elő. És, ha már technika, szakmázzunk kicsit!
Ez a koncert kiváló példa volt arra, hogy a kevesebb néha több, bár ez csak látszólag volt így. A színpadnak nem volt háttere, ezt a szerepet a backstage-et leválasztó fekete függöny töltötte be, emiatt jóval nagyobb tér keletkezett a zenekar körül. A nagyon ötletesen és szépen komponált fények is az egyszerűség felé vitték a bulit. A három sorban felriggelt fényhíd blokkok folyamatos jövés-menésben voltak, láthatóan előre programozottan, milliméterre pontosan elfoglalva a nekik kijelölt pozíciókat – dalról-dalra. Azért írtam korábban, hogy látszólag egyszerűbb csak, mert ennek a visszafogottnak tűnő világításrendszernek az üzemeltetése legalább annyi melót igényelt, mintha fellógattak volna 200 robotlámpát állandó pozícióban. A két oldalt elhelyezett kivetítőkön is csoda számba ment a vetítés. Olyan volt az egész, mintha egy DVD-t nézne az ember. A kameraállások, mozgások, a vágás teljesen egyedi módon lettek kitalálva, sokszor megeffektezve. A buli első fele pl. fekete-fehérben ment le, nagyon szépen belesimulva az összképbe. Ezek után azt hiszem, mondanom sem kell, hogy a hangzás is toppon volt, sőt! Nem az első pár nóta alatt lett beállítva a hangzás, ahogy azt általában megszokhattuk, hanem az első pillanattól kezdve tökéletesen szólal meg a banda és ez nem is változott a buli végéig. Egészen elöl kezdtem a koncertnézést, majd egy idő után körbesétáltam a nézőtéren és mindenhol, még egészen hátul is kiváló volt a hangzás. Nagyon ritkán lehet ilyen minőséget hallani, ugyanakkor megint megerősítést nyert bennem a gondolat: ha lehet így szólni, akkor miért nem szól mindenki így?! Ha van, akinek ez sikerül, akkor az csak technika, szaktudás és odafigyelés kérdése, minden más csak kifogás.
Ezt a kis technikai kitérőt csak azért tettem, mert fontos leírni, hogy mind az előadó, mind pedig a közönség akkor tud igazán szórakoztatni/szórakozni, ha a technikai háttér teljesen rendben van. Már az első pillanatban olyan szimbiózis keletkezett a banda és a közönség között, amire szintén ritkán van példa. A buli első felében Eddie egészen minimálisan kommunikált (később aztán behozta a lemaradását), de minden mozdulatát vette a közönség, nem kellett buzdítani őket, sem éneklésre, sem ugrálásra – együtt lélegzett mindenki a produkcióval. Nyilván kellett ehhez Eddie-ék sok évtizedes profizmusa is, de meggyőződésem, hogy egy félig-meddig döcögő technikai háttérrel ez nem jött volna így létre.
Példaértékű az is, hogy ennyi éve együtt van a PJ kemény magja, a kezdetben még volt egy kis variálás dobos szinten, de az örökifjú Matt Cameron (lásd még Soundgarden) érkezésével már lassan negyedszázada ugyanabban a felállásban játszanak. Talán ez is a titka annak, miért tudnak ennyi dalt műsoron tartani, mindenkinek a kezében vannak a témák és csak az aktuális új lemez nótáit kell betanulnia.
S ha már szóba került a műsor… Minden bandánál vannak emblematikus dalok, amiket szinte kötelező játszani, a nélkül nem telhet el buli, a Pearl Jam esetében is vannak ilyenek, de felrúgva ezt a hagyományt is pl. mi nem kaptuk meg a Jeremy-t, pedig sokan várták – azt hiszem. Fanatikusabb rajongók nagy hiányként élhették meg a VS. album teljes nélkülözését is, de azért volt Even Flow, Black, Why Go – hogy csak párat említsek. És persze a kihagyhatatlan Alive, ami alatt felkapcsolták a fényeket a nézőtéren és teljes világosságban tombolhatta végig mindenki a kihagyahatatlant. Szürreális élmény volt ilyen világosban látni az önkívületi állapotban tomboló közönséget. Az utolsó szám általában valami feldolgozás szokott lenni, itt is csemegét kaptunk, Dylan zseniális All Along The Watchtower nótáját, amit sokan inkább Jimi Hendrix miatt ismerhetnek.
Csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni a koncertről, számomra viszonyítási alap lett, ha így is lehet, akkor bizony mindenkinek így kellene…
Fotók: Dávid Zsolt
