Presser Gábor – még 1+1 koncert
– Papp László Aréna, 2023. szeptember 30.
Szeptember végén, illetve október elején, három estére, Presser Gábor és csapata újra elvarázsolta a közönséget, ahogy azt másfél éve a Kongresszusi Központban tették. A helyszín ezúttal az Aréna volt.
A három este közül (főpróba, „eredeti” koncert, ráadás koncert) a másodikon vettem részt. Az élmény leírhatatlan, én mégis megpróbálom…
Presser Gábor és zenekara, valamint a stáb, melyből rögtön az elején kiemelném Novák Péter rendezőt és Kovács Péter „Kovax” zenei rendezőt, hatalmas fába vágták a fejszéjüket azzal, hogy az Aréna közepére álmodott forgószínpadon valósították meg a produkciót. A küzdőtéren minden irányban székek, a mennyezeten több köralakú kivetítő, a hangszórók is négy irányba helyezve, hogy mindenhol jó legyen a hangzás… És akkor még ehhez jön a forgószínpad, melynek köszönhetően változó volt, hogy a különböző helyeken ülő nézőknek épp mely zenészek esnek a látóterébe… Ráadásul mindez hibátlanul működött!
Ezt az egészet pedig olyan művészek töltötték meg élettel, akikről csak a legőszintébb dicséret hangján lehet szólni. Presser Gábor, aki a színpad közepén, egy forgásra önmagában is képes emelvényen foglalt helyet két zongorája társaságában, most is kiváló zenekarral állt (ült) elénk, melynek magja azonos volt a tavalyival: Sipeki Zoltán (gitár), Födő Sándor és Holló Aurél (ütőhangszerek), Papesch Péter „Stallone” (basszusgitár), Szabó Tamás (szájharmonika), továbbá egy visszatérő, Borlai Gergő (dob), és az egyetlen újonc, Szebényi Dániel (billentyűs hangszerek, gitár, vokál), aki a zenei rendezőként részt vevő Kovax helyét vette át, amint azt Pici bácsi az első néhány tétel után megosztotta velünk.
De kezdjük az elején!
Az Arénában már a kezdés előtt Presser-művek szóltak, saját szólódalok, másoknak írt számok vegyesen, és mindeközben a nagy, színpad fölötti kivetítőn egy olyan grafika volt látható, mely számtalan Presser-szerzemény címét tartalmazta, Pici bácsi kézírásával, vagy legalábbis az ebből készült betűtípussal. Miután megtelt az Aréna és elérkezett a kezdés ideje, a művészek egy cirkuszi hangulatot idéző bevonulással adták meg az alaphangot. Az öttagú fúvóskar a Gyöngyhajú lány dallamát játszotta mielőtt a zenészek/közreműködők elfoglalták helyüket a színpad mellett, ahol egész este láthattuk-hallhattuk őket, a főszereplő egy háromkerekű biciklin érkezett meg a színpad mellé, Borlai egy, a zenebohócokéhoz hasonló dobot ütve lépett be a nézőtérre és így tovább… Az már itt kiderült, hogy a zenekar mellett énekkar és tánckar is része a produkciónak, utóbbiak még jobban ráerősítettek a cirkuszi hangulatra… A bevonulás után Presser leült a zongorához, körbeállták az énekkar tagjai és Szebényi Dani, és így adták elő az LGT Loksi lemezéről ismert, Ha eljönnek az angyalok című dalt, a capella-jelleggel, ezzel megalapozva az estét.
A felvezetés a Fiú című LGT-klasszikussal folytatódott, amely egy szál zongorával indult, de utána a zenekar is bekapcsolódott. Két vokalista hölgy is szerepet kapott, akik a színpad két oldalán álltak, mikrofonjuk a fejükre volt applikálva, így könnyebben tudtak mozogni. Ilyen mikrofonja az énekkar tagjai mellett Pici bácsinak és Daninak is volt, így, ha a helyzet megkívánta, később ők is énekeltek – előbbi beszélt is – akkor is, ha épp nem a billentyűik mögött ültek. Ezután jött az este egyik legérdekesebb tétele, ami a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról musical Menni kéne című dalára épült. Az énekkar kiválóan előadta ezt a szerzeményt, mely ezúttal megkapta a Presser-szólókoncertek jellegzetes hangszerelését (fúvósok, ütősök, zongora, orgona stb.), de igazán izgalmassá attól vált, hogy a különböző hangszeres szólókba más-más Presser-szerzemények dallamvilágát szőtték bele a művészek, például az Ezüst nyár többször is visszatért a fúvósszólók során, a gitárszólóban az Embertelen dal volt felfedezhető, és az Ígéret földje című LGT-dal egy részletét is beépítették a műbe.
A folytatásban a De jó lenne észnél lenni következett, mely az LGT utolsó, 2002-es, A fiúk a kocsmába mentek című lemezéről való, de megjelenéskor is inkább a Presser-szólódalok világát idézte. Ebbe az És jött a doktor fúvós-témáját játszották bele.A következő szerzemény előtt a főszereplő rég elhunyt zenésztársát, Barta Tamást említi, és hogy a következő dallal rá emlékezünk, az eredeti, Barta-féle gitárszóló pedig most hegedűn fog elhangzani, Tóth Tamás Ferenc előadásában. A Kék asszonyt hallhatjuk, a hangszerelés a hegedűszólóig viszonylag csendes, a zongora van fókuszban, de azért utána belép a zenekar is. Az este folyamán ekkor idézzük meg először az LGT idén 50 éves lemezét, a Bummm!-ot. A zenekar akkori tagjai közül már csak Pici van köztünk…
A megható pillanatok után a Rozsdás szöggel pörgünk fel egy kicsit, ahol Sipeki Zoltán gitárjátéka kerül fókuszba, majd érkezik Sena Dagadu, az Irie Maffia énekesnője, aki a tavalyi koncerten dolgozott először Presserrel. Két dalt ad elő, az eredetileg Katona Klárinak írt Miért fáj a szív, valamint a T12enkettő című Pici-bácsi lemezről és Zorántól is ismert Csak a szerelem hangzanak el, melyeket már tavaly is hallhattunk tőle. Utóbbiban a főhős tangóharmonikát ragad, és mászkál kicsit a színpadon, Födő Sándor, szintén járkálva, kalimbán játszik, és az énekben afrikai hangulatok is megjelennek (Sena a magyar mellett ghánai gyökerekkel rendelkezik még).
Az Itt a válasz című dalhoz, mely eredetileg Révész Sándor 1985-ös szólólemezére született, Szebényi Dani gitárt ragad, a színpadra érkezik a tánc- és énekkar, valamint Falusi Mariann, aki nélkül az utóbbi évtizedekben nem képzelhető el Presser-nagykoncert. Az előadás hasonló egy korábbi, 2009-es Aréna-koncerthez, hatalmas a lendület, a közönség is énekel, buli van, és ahogy a refrénben is elhangzik, „Mindenki jól van”!
Innen csendesebbre váltunk, Falusi Mariann és a főszereplő a Ha volna szíved című régi LGT-dalt és az eredetileg Kovács Katinak írt Várlak című szerzeményt adják elő, Tóth Tamás Ferenc pedig újra elhegedül egy Barta-szólót, majd jön a Ne szeress engem, ezúttal Falusi Mariann énekli a verzéket is, Pici csak a refrénben vesz részt… Maradunk továbbra is a csendességben, jön a Valaki mondja meg, egyedül, egy szál zongorával, ami kifejezetten meghatóra sikerült… A zene ezután megáll kicsit, és Pici mesél nekünk a Bummm!-ról, arról, hogy egy hét alatt vették fel, jó kedvűen, örömmel, majd pedig hogy a Tabánba mentek ki egy fotózásra, csak hát nem jött el a fotós, így már csak az ő emlékei maradtak meg arról a napról, meg immár az a bábfilm is, ami most készült, a lemezborítón szereplő grafika figuráit alapul véve. A filmet természetesen láthatjuk is a kivetítőn, közben először csak a Tabán hangulatához illő madárcsicsergést hallunk, majd Presser egy szál tangóharmonikával belekezd a Miénk itt a térbe. Eközben visszatérnek a zenészek és az énekkar, ők is éneklik vele a dalt, Födő Sándor mandolinozik, Szebényi Dani ismét gitárt ragad… A táncosok pedig eközben a nézőtéren hordozzák körbe a filmben is szereplő bábokat.És ez még csak a Bummm!-megemlékezés felvezetése volt! Érkezik Vitáris Iván, az Ivan & The Parazol énekese, aki a főszereplő szerint ma éli azt az életet, amit egykor ők, így igazán méltó társ ebben az emlékezésben. Pici bácsi azt is hangsúlyozza, hogy a Bummm! szerzeményeihez jó kedvvel nyúltak, nem pátosszal, és hogy másképp fognak szólni, mert méltatlan lenne megpróbálni az eredetit reprodukálni. Mélyen egyetértek minden szóval…
A Mondd, mire vannal kezdődik ez a rész, és a hangszerelés valóban a Presser-szólóprojektekkel rokon inkább, majd az Ő még csak most tizennégybe folyik át a zene, ami jobban hasonlít az eredetire. Szabó Tamás szájharmonikázása és Sipeki gitárja azért megidézik Somló Tamást és Bartát, de a gitárszóló – helyesen – teljesen egyedi, nem Barta-másolat… Vitáris Iván olyan természetességgel illeszkedik az egészbe, mintha tényleg a 70-es évekből érkezett volna időgéppel.
A blokk zárásaként betekintést nyerhetünk abba, hogy a próbateremben hogyan szórakoztatták magukat és egymást a művészek. A Gyere, gyere ki a hegyoldalba jön, de nem akárhogy! Hárman játszanak egy zongorán, Pici középen, Dani tőle jobbra, Födő Sándor pedig balra. Utóbbi kézikamerával is veszi a mókázást, amit rögtön láthatunk is a kivetítőn. Iván egy ponton lefekszik a színpadra, és „elalszik”. A zongorázás zseniális, látszik, hogy mennyire élvezik a művészek, ez ránk is átragad, az „ébren töltött” percekben pedig Iván is nagyot énekel. Hallgatnánk még tőle pár dalt a megidézett albumról, de másfelé halad tovább az este…
Főhősünk újra egyedül marad a színpadon, és a Ringasd el magaddal folytatja a műsort, de nem az LGT-féle változatot kapjuk, hanem a színházi verzió hallható egy szál zongorával és tizenpárezer torokkal.
Az újabb egy szál zongorás blokk következő tétele A siker az LGT X. lemezéről, amiről Pici bácsi elmondja, hogy az egyik kedvenc Sztevanovity Dusán-szövege az összes közül. Jól áll a dalnak ez a lecsupaszítás, de mivel az angyalok földjén járunk, történhetnek váratlan fordulatok… A Szebényi Danival kiegészült énekkar a dal közepén visszatér a színpadra, és a „Szórd a széllel szét magad…” kezdetű részt, amit az eredetiben Somló énekelt, tőlük hallhatjuk – az erre fogékonyak számára libabőrt okoz ez…
Mindezek után Rúzsa Magdi érkezik, és Presserrel ketten adják elő a Nekem nem szabad és az Egyszer című szerzeményeket. Magdi hibátlan, a dalok gyönyörűek, ez így tökéletes…A főszereplő egy újabb dalt kezd el egyedül, melyhez Szabó Tamás csatlakozik szájharmonikájával, ez az Elfáradt dal a Csak dalok című 1994-es Presser-szólólemezről, aminek kicsit furcsán áll ez a megszólalás, de persze teljesen jó így is, főleg Szabó hatalmas szólója…Így fordulunk rá a végjátékra, következik a Te majd kézen fogsz és hazavezetsz, ahol a közönség énekel és telefonnal világít, majd a végén Pici bácsi meghajol, közben pedig nagy zenebona közepette visszatér a zene-, az ének- és a tánckar, kiegészülve a rendező Novák Péterrel és a zenei rendező Kovax-szal, és bele is vágnak a Parti Nagy Lajos verséből készült Jégbüfébe, ami a tavalyi koncerten is zseniális finálé volt, és ez most sincs másképp! Az este főszereplője ismét tangóharmonikát ragad, és maga is mászkál a színpadon, Falusi Mariann, Rúzsa Magdi, Sena és Vitáris Iván is visszatértek, a hangulat a tetőfokára hág, nem akarjuk, hogy vége legyen…
És persze még nincs is vége, az Omega Rettenetes emberek című dala a finálé következő tétele, ezt is együtt énekli az este valamennyi énekese, majd ráfordulunk az És jött a doktorra, de ez most nem az egykori, LGT-féle hosszú-hangszerszólós változat, hanem a „Csak a zene kell” rész kerül fókuszba pár perc erejéig, majd a kivetítő mellől díszlethangszerek (szaxofon, hegedű stb.) ereszkednek a színpad fölé.A teljes csapatot bemutatja főszereplőnk, és külön tapsot kér a „láthatatlan” szereplőknek, akik nem állnak a színpadon, hanem a háttérben dolgoznak a produkción. Mindezek után már nem sok minden marad hátra: az egész csapat leül a színpadon, és Pici bácsival közösen énekeljük el a Neked írom a dalt, végig hangszeres kíséret nélkül… Ez már tényleg a végjáték, a főszereplő kivételével mindenki levonul, és A szél lassan elfújja utolsó dalom zárja a nagyjából háromórás csodát…Az angyalok tényleg eljöttek, és olyan energiákat hoztak magukkal, amelyekből ez a produkció kerekedett. Így aztán tényleg az a válasz, hogy mindenki jól van, legalábbis akik hallották ezt a koncertet, azok egész biztosan! Presser Gábor idén töltötte be 75. életévét, bár ebből szinte semmi nem látszik rajta. Na jó, a teljesen ősz szakáll, meg hogy a végén picit fáradt volt, utalnak az idő múlására… Nem tudom, meddig lehet ezt csinálni, ez nyilván egészségi állapot és kedv kérdése. Előbbi kapcsán a legjobbakat kívánom még hosszú ideig, utóbbiról meg annyit, hogy szerintem ebben nincs hiány. Mindenesetre, ha abból indulunk ki, hogy a még mindig aktív régi barát és zenésztárs, Zorán már 81 múlt idén, bízhatunk benne, hogy látunk még ehhez hasonló produkciót. Jól esett ez így, az utóbbi két évben is, egymás után, és szerintem sokan érezzük úgy, hogy maradhatna ez a gyakoriság!
Fotók: Jakab Gergely
