Ha van zenekar, ami garantáltan csalódásmentes élményt ígér, akkor az a KISS. Gyakorlatilag azt a fajta látványos, show elemekkel gazdagon telepakolt szórakoztatást, amit oly sokan műveltek már a rocktörténelem folyamán, ők találták fel a ’70-es években és azóta is, sokszor utat mutatva a szakmának is, ők művelik a legigényesebb szinten. Ez a mostani koncert is csak ezt a tézist erősítette meg, nem hiszem, hogy van olyan, aki elégedetlenül távozott a koncertről, sőt sokaknak egy életre szóló élményként raktározódik el a KISS búcsúja.
Mondhatni így kell befejezni egy példaértékű karriert, ugyanakkor valahol szomorú is, hogy vége, hiszen a koncert alapján még bőven lehetne folytatni, nyoma sem volt a fáradtságnak, a hakni szó még véletlenül sem merül fel, pedig a két főhős, Paul és Gene is már bőven 70 fölött vannak. Le a kalappal előttük, hogy ennyi éven keresztül, ilyen sikerrel tudták üzemeltetni ezt a z intézményt, ami jócskán túléli nemcsak őket, de minket rajongókat is.
Az End Of The Road World tour még 2019-ben kezdődött, így ha nem jön közbe a covid már régen túl lennénk rajta, így viszont csak idén októberben ér véget a zenekar pályafutása. Ehhez mérten hatalmas a zenekar iránti érdeklődés, nálunk is gond nélkül megtelt az Aréna, pedig nem volt ez mindig így. Simmons-ék még/már maszk nélkül látogattak el hozzánk egy esős napon – még a Kisstadionba 1988-ban. Eleve keveset játszottak a ’80-as években, így kész csoda, hogy akkoriban útba ejtették kis hazánkat. Legközelebb már az újra klasszikus felállásban, maszkos KISS-ként tértek vissza’97-ben. Az a buli viszont – szerintem méltatlanul- csak a PECSA szabadteret töltötte meg. 2010-ben már ismét a csúcson tért vissza a banda, látványos koncerttel, de a mostani még arra is és úgy általában minden eddigi turnélátványukra rápakoltak jó néhány lapáttal.
Már ahogy belépett az ember a küzdőtérre, pazar látvány fogadott mindenkit – két oldalt két-két hatalmas felfújható, a zenekar tagjait ábrázoló szobor, valamint egy-egy hatalmas KISS ARMY feliratos molinó jelezte: itt bizony nem lesz spórolás látványban.
Na, de mielőtt ez megtörtént volna még hátra volt az előzenekar, a Dirty Honey. Én most hallottam róluk először, utólag rájuk nézve sem érzem, hogy közelebbi ismeretségbe kellene kerülnünk. A srácok érzik azt a fajta amerikai blues alapú rockzenét, amit mondjuk a The Black Crowes sikerre vitt, de jelenleg nem érzem bennük azt a potenciált, hogy valami hasonló karriert fussanak be. Nyilván kiugró lehetőség számukra minden este tízezreknek zenélni, de azt hiszem, egy klubban, pár száz ember előtt ez a fajta muzsika sokkal élvezhetőbb, mint egy hatalmas arénában, ahol már mindenki a főbandát várja.
Némi előzenekari cucc eltakarítás után jöttek is az este főhősei. Már maga a kezdés über látványosra sikeredett a kicsit ufó szerű videó és fényszigeteken való leereszkedéssel, giga pyro kíséretében. Csak kapkodta mindenki a fejét, annyi minden történt egyszerre. Videókon már sokszor láttam ezt a kezdést, de így élőben igazán brutális élmény. Utána még pár számig maradt ez a nagyon magasan tartott látványszínt, aztán valahol a Heaven’s On Fire környékén kicsit a daloké lett a főszerep, jóval kevesebb láng, és robbanás kísérte a dalokat. Persze ez csak a brutál kezdés fényében visszafogott, a giga hátsó kivetítő és a folyamatosan mozgásban lévő ufók biztosították a megfelelő látványszint fenntartását. A Cold Gin magasságában az addig is jó hangzást sikerült még jobbra kreálni, így tényleg semmi sem állt az önfeledt szórakozás útjába. A műsorra sem lehet panasza senkinek, nyilván a KISS esetében is olyan nagy a katalógus, annyi az emblematikus dal, mindenkinek nem lehet maradéktalanul megfelelni. Én magam is szívesebben hallgattam volna a Dominot a Tears Are Falling helyett, de ez már tényleg csak a kötözködés kategória lenne. A show precízen, centire kitalálva haladt a maga útján, jöttek szép sorban a már sokszor látott elemek is: Gene vérhányása, majd a magasba emelkedve a Gods Of Thunder előadása, a jól ismert tűzfújás, Ace szerepében Tommy gitárral való lövöldözése, Paul reptetése a keverőnél kiemelkedő körszínpadra, majd a mindent vivő I Was Made For Lovin’ You sláger és így tovább szép sorban. Szerintem ezeket, a már sokat látott fanatikusok is újra és újra gyermeki kíváncsisággal nézik meg, akik pedig most látták először, azok egy életre nem felejtik el őket. Profi showmanként Gene sem halasztotta el a pillanatot (amit nem is olyan régen Báthory Zoli igen), és amikor csak lehetősége volt, magyarul szólt híveihez. A végére aztán már tényleg mindent bevetettek, ami csak a szórakoztató iparban bevethető, igazi karneváli hangulatot generálva. Csak az állak koppanását lehetett hallani a talajon, szem nem maradt szárazon, mindenki állva ünnepelte minden idők egyik legnagyobb zenekarának utolsó budapesti látogatását.
Tanítani való az a profizmus, amivel ezen az estén találkoztunk. Egy nappal korábban a Pearl Jam az egyszerűség profizmusát mutatta meg, a KISS pedig a jó értelemben túlzásba vitt szórakoztatást hozta el a magyar közönségnek. Micsoda hét volt ez, micsoda koncertekkel…
Fotók: Dávid Zsolt
