(Music for Nations, 2022)

„Ah, a Porcupine Tree tagjai végre újra egymásra találtak”, sóhajt párás szemmel az egyszeri rajongó. „Van az a pénz”, mordul vissza a gonosz, sokat látott zsurnaliszta cinikusan. Ezúttal mindkét félnek igaza van, és mindkét fél téved is valahol; mert igaz, hogy az album születésének körülményei és előzményei kérdéseket vetnek föl, ám a zene minősége továbbra is igen meggyőző, hiába telt el jó 13 év a legutóbbi sorlemez óta. És mi számíthat többet ennél?

A fent hivatkozott furcsaságok közül talán a legfontosabb, hogy a lemez dalainak többsége, vagy legalábbis ezek alapjai már 2012 környékén megszülettek, Wilson és Harrison dzsemelései során. További, megrökönyödésre érdemes momentum, hogy Wilson a dalokat basszusgitáron hozta össze és csiszolta ki Harrisonnal, aminek szerinte természetes következménye lett Colin Edwin mellőzése az újraéledésből. Ez utóbbi magyarázat azért kissé sántít még akkor is, ha aláírhatjuk: Edwin vajpuha és Wilson agresszív, inkább gitáros jellegű játékstílusa enyhén szólva távol áll egymástól. Ha nagyon akarták volna, megoldhatták volna, hogy Colin is itt legyen – de hát nyilván nem akarták olyan nagyon. Wilson el is mondta, hogy szívesen lenne ő basszusgitáros a turnén is, de ehhez túl nagy az egója.

A jó oldala viszont a dalok hosszú múltjának az, hogy nem érződik rajtuk Wilson gitár-utálata, ami az utóbbi években egyértelműen lejött mind az interjúkban, mind a muzsikában. Így megmaradhat az illúzió, hogy ilyen a friss PT-sound, s legalább e korong erejéig ez a percepció meg is állja a helyét. Azonban az utolsóként összeállt, teljesen gitármentes Walk the Plank hangszerelése már eléggé aggasztó az esetleges jövőre nézve.

Mindezekkel együtt az album minőségébe nehéz belekötni. Magas színvonalú progresszív rock ez, ahogyan tőlük megszoktuk: a remek ütem- és hangnemváltások, az ezerszínű hangulat, a kiváló hangszeres játék és Wilson kissé baljós, mégis intellektuális dallamvezetése egyből beülteti a PT-dalokra kiéhezett zenebarát fülébe ezeket a dalokat.

Pedig nincs könnyű dolgunk a lemezt indító, 8 percnél is hosszabbra nyúló Harridan-nel, ami elég tüskés és zaklatott ahhoz, hogy a hallgató kapásból üzemi hőmérsékletre kerüljön – vagy pedig idejekorán elmeneküljön. Ezután zseniális kontraszt az éterien gyönyörű (és szomorú) Of the New Day, mely azért szintén megtornáztat kissé a torzított ellentémával, ami 5/8 és 8/8-ados váltott ütemezéssel, és hasonlóan amorf harmóniamenettel csapja szét a kellemesen ellazult hangulatot. A Rats Return ismét keményebben sóz oda, progmetálba illően széttördelt, disszonanciákkal fűszerezett főriffjével, amire azonban kísérteties és csöndes, igazi Porcupine-os verzék érkeznek, és a refrén sem ad feloldást a legkevésbé sem. Óriási nóta. Az ezt követő Dignity-vel viszont sokáig bajban voltam, mert 8 és fél percéhez kevésnek éreztem szárazanyag-tartalmát; ám végül arra jutottam, hogy utólag ez sosem tűnik 8 percnek, és kellemesen nosztalgikus, igényes hallgatnivaló.

Ezek után újonnan írt dalok következnek: a Herd Culling egy sötét, szövegére nézve szinte horrorisztikus darab a maga 11/8-ados lüktetésével és vadul kirobbanó, egyszavas refrénjével. Ezt el bírnám viselni a Porcupine jövőképéhez mintának – inkább, mint az album leginkább alternatív darabját, a gitármentes Walk the Plank-et, ami így a többi dal között legrövidebbként megbújva egyébként csont nélkül működik. A szerző Barbieri remekül adagolja a nyugtalanító verzék és kissé oldottabb refrének hozzávalóit, Wilson hangjától meg egyébként is futkos az ember hátán a hideg.

Külön bekezdés illeti meg a koronaékszert, a 9 és fél perces Chimera’s Wreck-et. Érződik rajta, hogy régi darab, elképesztően lehangoló, mégis szívhez szólóan érzelmes akusztikus gitárjával és dallamaival. A nóta mesterien építkezik, számos meghökkentő ütemváltással (4/4, 6/8, 7/8, 7/4) kapaszkodva fölfelé a mozgósabb középrészig. A szövegvilág valahol a szomorú és a gyógyíthatatlanul depressziós között egyensúlyoz, hogyaszondja: „Félek boldog lenni, és csöppet se bánnám, ha meg kéne halnom”. Fő üzenetnek azért ez elég sarkos.

Itt végződik a mezei kiadás, ám a deluxe verzión további három, egészen kiváló darabnak örülhetünk, a magam részéről kötelezőnek érzem ezek beszerzését is. A Population 3 egy végzetterhes, instrumentális darab, mintha a három PT-tag maradt volna utoljára a Földön; remek disszonanciákat élvezhetünk a gitártémákban, amennyiben valaki fogékony az ilyesmire. Ennek tökéletes ellentéte a Never Have, ami olyan benyomást kelt, mintha Wilson egy ki nem adott Blackfield-dalból hasznosította volna újra; szinte hallom Aviv Geffen hangját, ahogy énekli. És ez nem savazás: a dal remek és izgalmas, azzal a tipikus elvágyódó feelinggel, amit csak egy jól elhelyezett majorszeptim-akkord tud kelteni a hallgatóban. A deluxe kiadást záró, tökéletesen áttetsző és csilingelő – ám koránt sem földobott – Love in the Past Tense-en érződik egyedül, hogy ez valóban bónuszdarab; kicsit ki is lóg a lemezről, de mivel utolsó a sorban, semmiféle megütközést nem kelt. Kár is lett volna lehagyni, mert sorjáznak benne a magas szinten elkövetett zenei megoldások, és hangulata is magával ragadó.

Így teljes a zenei anyag, ami tökéletesen rámutat arra, hogy mi hiányzik Wilson szólókarrierjének lemezeiből: természetesen Gavin Harrison és Richard Barbieri. Olyan zenei kémia lappang ezen arcok között, ami párját ritkítja még a progresszív mezőnyben is. Ezen a korongon egy árva töltelékdal nem sok, de annyit se találni; mindenhová jut egy elképesztő dobfigura, egy váratlan szinti-téma, vagy akár csak pár hang, ami az adott darabot más kontextusba helyezi. A wilsonosan tökéletes hangzást nyilván el is vártuk, de a helyén is van minden, ahogy kell. Még a basszust is tudom élvezni, mert kifejezetten innovatív, s ha mégis hiányolok valamit, az éppen a basszusgitáros megközelítés; a bőgőtémák itt sok helyütt inkább gitártémák, egy oktávval mélyebben. De tudjátok mit? Üsse kő; ennél nagyobb bajunk sose legyen! Nem tudom, hogy a PT ezt a lemezt lezárásnak vagy folytatásnak szánja – címe alapján ez nekik maguknak is homályos jelenleg -, de én erősen reménykedem az utóbbiban.