Biztosan szétfeszítette volna az Ian McDonald munkásságára emlékező sorozatunk kereteit, ha minden egyes lemezre kitértünk volna, melyen a neve olvasható. Azonban a Centipede együttes első és egyetlen albuma annak ellenére is figyelemreméltó, hogy McDonald csak egy volt az „ötven” zenész közül, és ezúttal sem szerzőként, sem hangszerelőként, sem producerként nem dolgozott a projekten.
Történt pedig, hogy Keith Tippett brit zongorista és zeneszerző 1970-ben gondolt egy nagyot és feleségével, Julie Driscoll énekesnővel (aki a lemezborítón asszonynevén, mint Julie Tippetts szerepel) belevágtak egy ötventagú, „százlábú” zenekar létrehozásába. A stílszerűen Centipede nevet kapott együttessel abszolút kortárs zenét kívántak előadni, melyben egyesítették a vokális komolyzenét, az improvizált free jazzt, valamint a fúziós-, jazz- és prog-rock elemekkel dúsított modern jazzt.
Az elhatározást tett követte, így hamar összeszedték a kísérletezésre hajlamos muzsikusokat a korszak néhány jelentős zenekarából. A csapat létszáma hamar meghaladta az eredetileg megálmodott ötven főt, némi mozgás is volt a formáció felállásában, de az 1970. november 15-i londoni élő bemutatkozásuk után rendben beindult a turné.
A Centipede Anglián kívül fellépett még holland és francia helyszínek színpadain, ahol is -Tippett szavaival élve- „egy pompás zenés cirkusz volt”, melyet „egy csomó zenész” adott elő, „akik történetesen britek”.
1971 júliusában a Centipede felvette első és egyetlen albumát, a „Septober Energy” című dupla nagylemezt, rajta négy tételben Julie szövegeivel és Keith avantgárd kompozícióival, illetve az általuk instruált, majd Robert Fripp (a lemezborítón: Bob Fripp) producer által irányított élő improvizációkkal.
Az album felvételein hallható muzsika nagy része új anyag, illetve első közlés. Kivéve a negyedik tételt, mely a The Keith Tippett Group 1971-es „Dedicated To You, But You Weren’t Listening” nagylemezén már korábban is hallható „Green And Orange Night Park” című instrumentális darab alapmotívumán alapul. Ezért vannak néhányan, akik utóbbit nem is tekintik a „Septober Energy” szvit részének, hiába a számos eltérés és az új verzión már énekelt szöveg is.
Mivel az 1971 októberében kiadásra került „Septober Energy” dupla LP-n tételesen felsorolásra került az album készítésekor aktuális Centipede felállás, érdemes néhány pár lábhoz neveket is párosítani. Részint, hogy nevesítve legyen a brit zenés cirkusz néhány főszereplője, részint, hogy érthető legyen, honnét és miért gazdagodott előnyére a Keith által megálmodott zenei szövet a legkülönfélébb hatásokkal és stíluselemekkel.
A fő fundamentum nyilván Keith Tippett és az addigi együtteseinek munkássága, melyek alapvetően egy ultratehetséges free jazz zongorista köré épült fúziós jazz zenekart jelentettek; nagy-nagy nyíltsággal a kortárs zene felé, beleértve a pszichedelikus és progresszív rock műfajokat is, illetve szabad gyökökkel az improvizált zene irányába.
Julie, az éneklésen és a vokáltémákon túl, a kissé elvont, a korszakra oly jellemző naivan hippys, new age-es szövegeivel járult még hozzá a műhöz. Mely utópisztikus, összeölelkezés jellegű szövegvilág jól passzol az 1970-es évtized fordulóján uralkodó, alapvetően pozitív közhangulathoz, illetve a jövővel kapcsolatos általános reménykedésnek, fellendülésnek, sőt csodavárásnak.
A bolondosnak tűnő szvit Karlheinz Stockhausen, Ron Geesin vagy Ligeti György vokális műveit idéző részei (ha mást nem is, a „2001: Űrodüsszeia” filmhez felhasznált zenéit azért mindenki hallhatta már) viszont már egészen más irányba kalauzolnak, mely hangulatok között a free jazz és egyéb kortárs zenei zajongás jelenti az átmenetet.
Mindenesetre, akinek nem volt kellő nyitottsága és elegendő türelme olyan albumokhoz, mint mondjuk az első Kraftwerk LP, vagy a The Mothers of Invention „Uncle Meat” filmzenéje, a King Crimson „Island” vagy a Pink Floyd „Ummagumma” című remekművei, az alaposan felkötheti a gatyát a Centipede művészetének bizonyos nehezebben hallgatható részeinél is…
Létszámát tekintve a Nucleus adta a százlábú formációhoz a legtöbb főt: Karl Jenkins, Ian Carr, Brian Smith, Jeff Clyne, Roy Babbington, Bryan Spring és John Stanley Marshall, a későbbi Soft Machine ütős személyében. Ők elsők között adták a fúziós jazz, pszichedelikus rock és progresszív rock ötvözetéhez a funk lüktetését. Amely recept a „Septober Energy” esetében is bevált. Ritmizálásuk igen jót tett a szvit összdinamikájának, nyilván a jazzesebb, rockosabb hangszeres részeknél, illetve az énekes, vokálos, kantátás részekhez is jól passzol a funkys dög.
Természetesen a Soft Machine tagjai és vendégzenészei is hozták a kötelezőt, így Robert Wyatt, Elton Dean, Nick Evans és Mark Charig biztosan gondoskodtak róla, hogy a Centipede zenéjében hangsúlyosan jelen legyen a canterburyi szcéna előadóira jellemző bizarrság, a jazzes attitűdű improvizációkkal megtámogatott szabad, de nem szabados stílus-kavalkád.
Különösen, hogy negyedik nagylemezüknek mennyire hasonló a hangszerelése, mint a Centipede muzsikája, nyilván kisebb létszámban; illetve hogy harmadik albumuk, mely szintén egy dupla nagylemez, hasonló felépítésű, mint a „Septober Energy”.
A King Crimson aktuális is korábbi tagjai, valamint akkori vendégművészei is rendesen odatették a magukét. Ian McDonald, Wilfred Gibson, a későbbi ELO-tag és Boz Burrell hangszeresen és énekkel, Peter Sinfield a tanácsaival, Robert Fripp pedig producerként járul hozzá a nagy mű felvételeihez.
Keith Tippett, aki akkortájt három King Crimson nagylemezen is vendégeskedett billentyűsként -részben Ian McDonald korábbi szerzeményeit feljátszva-, a zeneszerzésen túl a „Septober Energy” zenei rendezőjeként is jeleskedett. Nem kis feladat lehetett, a bőven ötven feletti résztvevővel számolva…
A King Crimson tagok részvétele megint alapból adta magát, hiszen a rézfúvósokkal megtámogatott prog rock mellett további közös pont volt még az improvizatív komponálás, a disszonancia, a folk rock, a szvitforma és az egyéb komolyzenei megoldások iránti általános vonzódásuk. A magas színvonalú hangszeres játékról nem is beszélve, mely akkoriban azért még minimális alapnak számított a jazz rock, prog rock kompozíciók előadásakor. Az aranykorban még simán el tudtak játszani tíz vagy húsz perces darabokat is a muzsikusok, analóg szalagra, elsőre vagy másodikra. Nem számítógéppel vagdosták össze a jól sikerült részeket, sem pedig utólag, egérrel húzogatták a helyükre az eltévedt ütemeket és hangokat…
A mindenkori KC tagság meg aztán végképp csak zsenikből és virtuózokból állt, illetve áll napjainkban is.
Mindenesetre akkoriban eléggé egy irányba húztak a srácok, hasonló zenei megközelítést követve, egymás albumain vendégeskedve. Nem véletlen, hogy Fripp hónapokon át csábítgatta Keith-et, hogy teljes jogú tagként csatlakozzon a Crimson megújuló felállásához.
Ki tudja, milyen irányba fordult volna a banda szekere, ha Rob sikerrel jár és Tippett az „Island” után is a KC stábot erősíti?
Az eddigieken túl érdemes még megemlíteni Gary Windo szaxofonost, akinek hosszú pályafutása alatt különleges érzéke volt, hogy miként adagoljon disszonáns kortárs zenei elemeket, jazzes, rockos, sőt popdalokhoz is. Bár alapvetően egész életében avantgárd jazzista volt, itt mégis egyfajta lehetetlennek tűnő fúzióteremtésben vett részt, amolyan canterburyi módra.
Szintén említést érdemel Zoot Money énekes, aki hangjával és habitusával bármilyen formáció, bármilyen stílusú produkciójába be tudja csempészni a soult. Ez esetben az énekesek némi musical-es ízt adnak a harmonikusabb énektémákhoz, mely a rétegzett, ravasz szerkesztés folytán, minden hallgatással egyre inkább előtérbe kerül. Mike Patto, a bluesosabb hang, a másik fő tónusként remekül egészíti ki a vokalista csapatot. Nem véletlen, hogy a Centipede és saját bandája, a Patto után nem sokkal Mike épp a Spooky Tooth-ban folytatta pályafutását.
Továbbá fontos szereplő volt még Paul Rutherford harsonás, aki a maga idejében a szabad improvizáció egyik legjelentősebb képviselője volt hangszerén. Aztán Brian Godding, a Blossom Toes billentyűs, gitáros zeneszerzője. Valamint a szintén Patto tag Ollie Halsall, a későbbi Tempest gitáros. Szintén mindannyian abszolút beleillettek a képbe, Keith Tippett a zenekari casting terén sem bízta a véletlenre a dolgot.
Előrebocsátva, hogy a Centipede „Septober Energy” albuma annyira egyedi, amennyire csak lehetséges, a néhány lehetséges kapcsolódási pont miatt, illetve kedvcsinálóként a korszak négyszer négy érdekes és fontos hanghordozójának felsorolásával zárnám e rövid kis ajánlót.
Aphrodite’s Child: 666 (The Apocalypse of John, 13/18), 2LP 1972
Blossom Toes: If Only for a Moment, LP, 1969
Frank Zappa: Chunga’s Revenge, LP, 1970
John Lennon & Yoko Ono: Wedding Album, LP, 1969
Kraftwerk: 2, LP, 1971
Manfred Mann Chapter Three: Volume Two, LP, 1970
Miles Davis: Jack Johnson, LP, 1971
Nucleus: We’ll Talk About It Later, LP, 1971
Organization: Tone Float, LP, 1969
Patto: Hold Your Fire, LP, 1971
Pink Floyd: Atom Heart Mother, LP, 1970
Ron Geesin & Roger Waters: Music from the Body, LP, 1970
Soft Machine: Fourth, LP, 1971
Syrius: Syrius (Devil’s Masquerade), LP, 1971
The Keith Tippett Group: You Are Here… I Am There, LP, 1970
Yes: Tales from Topographic Oceans, 2LP, 1973
Végigtekintve az albumcímeken, sajnos nyugodtan kijelenthető, hogy ilyen művek napjainkban már nemigen készülhetnének. És nem csak azért, mert drámaian megváltozott a közízlés, vészesen közelítve a szakadék legmélyéhez; hanem azért is, mert nincs az a művészeti mecénás vagy hangfelvétel-kiadó cég, mely hajlandó volna ilyen nagy költségvetésű és mondjuk úgy, kevésbé populáris felvételekbe tömegesen pénzt fektetni. Az interneten hőbörgő kommenthuszárok demotiváló hatásáról már nem is beszélve…
Az album megjelenését követően 1971 decemberében a Centipede feloszlott. Az anyag és a zenekar utóélete, hogy 1974-ben a „Septober Energy” ismét megjelent, a dupla LP ezúttal eltérő borítót és arculatot kapott. 1975-ben néhány koncert erejéig ismét összeállt a banda, ezúttal többek között David Cross hegedűssel, szintén egykori King Crimson zenésszel kiegészülve.
A „Septober Energy” szvit bizonyos részeit pedig Keith Tippett azóta is műsorra tűzte néhányszor. Hallható például a Mujician And The Georgian Ensemble „The Bristol Concert” című, 1991-ben rögzített koncertalbumán. De Julie és Keith egyéb formációival is elő szokott kerülni.
